Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Az Egy kis gubanc a box office-szereplését illető elvárásokat tekintve nem túl jelentős, jóformán semennyire se reklámozott, és kis költségvetésű brit film, az a fajta, ami nem zavar sok vizet, és könnyedén elsikkad a heti, vagy akár egész havi mozis palettán a jóval nagyobb, hollywoodi címek mellett. Ez bizony nagyon nincs így rendben, mivel a glasgowi születésű direktor, Armando Ianucci bemutatkozó egészestés filmje sokkal több figyelmet érdemelne annál, mint amit kapott, és bátran merem állítani, hogy minőségi kritériumok szempontjából (legyen az a rendezés, a cselekmény, a dialógusok, vagy a színészi alakítások) az idei amerikai produkciók számottevő részére köröket ver. A mesterien felépített, többször is a zsenialitás határait súroló Egy kis gubanc sajátos metsző, vitriolos humorával felvértezve rendkívül szórakoztató 100 percet nyújt, közben pedig valós problémákra is rámutat, és valóban elgondolkodtat; ritkán láthatunk ilyen jól sikerült, egyszerre önfeledten nevettető és intelligens szatírát.
Ianucci - aki mellesleg közel sem újonc a szakmában, lassan húsz éve készít a BBC-nek sorozatokat, rövidfilmeket és egyéb műsorokat - filmjének célpontja egyaránt a szigetországi és az Egyesült Államok-beli állami vezetők, eltökélt szándéka, hogy rávilágítson a kormány legfelsőbb szintjein is végletesen elburjánzott ostobaságra, arroganciára és nemtörődömségre. Az Egy kis gubanc a legnagyobb hatalommal bíró szervek legbelsőbb szféráiba vezet minket, ahol láthatjuk, hogy valójában senki nem tud semmit, az emberek azt se tudják mit cselekszenek, és milyen következményekkel járnak tetteik, a legfőbb fejesek pedig mit sem törődnek a polgárok igényeivel, viszont annál inkább fontos, hogy elfedjék susmusolásaikat, hibáikat és elszólásaikat. A bemutatott események, balfogások és szerencsétlenkedések vitathatatlanul mókásak, és nagyokat lehet rajtuk röhögni, viszont bizonyos szintű nyugtalanság is keveredik a humorba, ha belegondolunk, hogy a vásznon látottak milyen közel is állhatnak a realitáshoz.
Történetről igazából nem is nagyon beszélhetünk, persze valamicske nyoma megtalálható, de az is csak azért van, hogy keretet biztosítson a szereplők humoros interakcióinak, illetve illusztrálja, alapvetően mennyire is működésképtelen az Atlanti-óceán ellenkező oldalán elhelyezkedő két ország kormányzati rendszere. Az egyik főszereplő Simon Foster (Tom Hollander), brit miniszter, aki egy rádiós interjúban gondolkodás nélkül "előreláthatatlannak" nevezi egy az USA és az Egyesült Királyság által közösen vezetett közel-keleti háború kirobbanását.
Az interjúkészítő váratlan, előre meg nem beszélt kérdésére a Foster által improvizált válasz cseppet sem nyeri el a kormány kommunikációs igazgatójának, Malcolm Tucker-nek (Peter Capaldi) a tetszését, olyannyira nem, hogy azonnal munkába is lát, hogy mentse, ami még menthető - kezdve Foster kioktatásával. Sajnálatos módon Foster mit sem tanult hibájából, és minden egyes médiának adott nyilatkozata alkalmával csak egyre mélyebbre ássa magát. Eközben, Amerikában az elnök és Linton Barwick (David Rasche), egy ambiciózus külügyminisztériumi alkalmazott, már fel is állítottak egy "háborús bizottságot", egy esetleges adandó konfliktus kezelésére.
Barwick mindent megtesz, amit csak tud, hogy ne tudódjon ki a bizottság létrejötte, a találékony ellenzék, Karen Clarke (Mimi Kennedy) és George Miller tábornok (James Gandolfini) személyében, mégis rájön a titkos szerveződés létére. Fostert ezalatt a "nemzetközi jóbarátság" jegyében meghívják az amerikaiak, hogy hazáját képviselje a háborús bizottságban. Újdonsült segédjével, Toby Wright-tal (Chris Addison) érkezik, na meg persze továbbra is sajátságos képességével felvértezve, hogy garantáltan a rossz dolgot mondja a rossz helyen, és rossz időben. Az Egy kis gubanc tulajdonképpen Ianucci 2005-ös The Thick of It című elég sikeres sorozatának a spin-off-ja - bár két-három sorozatbeli karakter feltűnésén kívül más nem köti össze a kettőt, a film elkészítésének ötlete mindenképpen onnan eredt. Ianucci és forgatókönyvíró társai (Jesse Armstrong, illetve Simon Blackwell) kívülről-belülről behatóan ismerik a politika, a bürokrácia világát, történetük, az előkerülő motívumok és ideák sok hasonlóságot mutatnak Barry Levinson 1997-es Amikor a farok csóválja című filmjével, a BBC-n vetített briliáns House of Cards/To Play the King/The Final Cut-trilógiával, valamint Stanley Kubrick klasszikus Dr. Strangelove-jával is.
Az Egy kis gubanc talán nem méltó ellenfele minden szinten az említett műveknek, de még így is remek szatíra, átgondolt és poénokkal alaposan megpakolt forgatókönyvvel. A szereplők által csak "invázióként" vagy "közel-keleti háborúként" emlegetett konfliktus nem konkretizálódik sohasem, vagyis nem kerül kimondásra, hogy Irakról lenne szó, mi több, a film olyasmikkel sem foglalkozik, mint republikánusok és demokraták, vagy Konzervatív és Munkáspárt, és még az amerikai elnök és az angol miniszterelnök neve se hangzik el. Az Egy kis gubanc jobbra is, balra is szurkál, és nem feltétlenül a jelenlegi politikai helyzetről szól, mindenki azt gondol bele a cselekménybe, amit akar. A lényeg, hogy a 20. század végére és 21. század elejére jellemző magas szintű idiotizmus nem válogat párthovatartozás alapján, mindenki ugyanannyira ludas abban, hogy oda jutott a világ, ahol éppen van, a politikusok valamennyien, együttesen kézen fogva vezettek bennünket idáig.
A szereplőgárda karakterszínészekkel van telezsúfolva, ahogyan az az efféle kis brit filmektől már megszokott. Mindegyikük kiváló munkát végez, még a sorból kicsit kilógó James Gandolfini is remek, mint a szarkasztikus humorú magas rangú katona. A Fostert játszó Tom Hollander arca már ismerős lehet, többek között A Karib-tenger kalózai-sorozat Cutler Beckett-jeként láthattuk ezelőtt, vagy a 2005-ös Büszkeség és balítéletben. Anna Chlumsky játssza Clarke kétballábas asszisztensét, őt biztosan sokan felismerik majd a kora 90-es évekbeli My Girl című romantikus vígjátékból.
A legnagyobb show-t azonban Peter Capaldi-nak köszönhetjük, aki bravúrosat alakít az egyfolytában ideges, mindenkit sértegető és bámulatosan mocskos szájú Tucker szerepében. Ha semmi másért nem is, Capaldi-ért érdemes megnézni az Egy kis gubancot. A legszebb az egészben, hogy nagy valószínűséggel tényleg léteznek hozzá hasonló politikusok. Chris Addisont is érdemes még azért megemlíteni, mert pár igazán vicces jelenet hozzá fűződik, illetve David Rasche (aki nem is olyan rég egy hasonlóan okos szatírában volt látható, a Coen fivérek Égető bizonyítékában) is feltűnik egy kisebb szerepben, és a tőle megszokott szintet hozza.
Zseniális egysorosok, megannyi emlékezetes momentum, és a játékidő előrehaladtával egyre nagyobb zűrzavar, és egyre viccesebb jelenetek - így lehetne összefoglalni az Egy kis gubancot. Kell egy kis idő, hogy belerázódjunk a film ritmusába, és az első 20 perc-fél óra talán még nem tűnik annyira szórakoztatónak, az utolsó 20 percre garantáltan alaposan megdolgoznak a rekeszizmaink. Az Egy kis gubanc humora két megközelítésből is működik, sokszor egyszerre: a helyzetkomikum és a káromkodások a laikus, "mainstream" közönségnek szólnak, míg a szubtilis szatíra azoknak, akik jobban képben vannak a politika világával. A film természetesen nem csak az ínyenceknek, a politikailag legtájékozottabbaknak készült, de talán a legnagyobb rajongói majd ebből a körből kerülnek ki. Legalábbis közülük is olyanok, akik eltűrik az elég erős profanitást.
Az Egy kis gubanc nem egy szokványos tucatvígjáték, úgyhogy aki beül megnézni, készüljön fel erre. Nem kell félni, Armando Ianucci filmje végtelenül humoros, de az agyunkat sem kell kint hagyni a mozi előtt. Az alaposan kidolgozott sztori sok nagy igazságra világít rá, és remélhetőleg még egy nappal, héttel, vagy akár hónappal később is fejünkben marad, és eszünkbe jut majd a mondanivalója. Parádés színészi alakításai és frappáns egysorosai miatt bátran ajánlom mindenkinek az Egy kis gubanc megtekintését. Nem kell megijedni, csak mert nincs agyonreklámozva, nincs tele a bulvárlapokból ismert sztárnevekkel és mert történetébe egy kis aktualitás és értelem is szorult.
