Bár Reitman ezt megelőző nagy független sikere, a Juno, véleményem szerint kicsit nagyobb csinnadrattát is kapott, mint amit megérdemelt volna, vagyis mondjuk úgy, hogy jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja, az Egek ura méltó minden létező elismerésre. Való igaz, Reitman neve és a sztár főszereplő, George Clooney sem garantált semmiféle bebiztosított magas nézőszámot, főleg ha azt nézzük, hogy Amerikában ez volt a harmadik Clooney-film, ami megjelent körülbelül két hónapon belül (A fantasztikus Mr. Fox-ot is ideszámítva, amihez csak hangját adta), így a Vészhelyzet egykori sármos dokija akár végezetül saját magával is versenybe gabalyodhatott volna. Szerencsére nem így történt. Reitman teljes gőzerővel promótálta filmjét, gyakorlatilag mindegyik fesztiválon és egyéb vetítésen megjelent, interjúkat adott, és készséggel elmesélte a nézőknek és a sajtó munkatársainak, mit is jelentett számára az Egek ura elkészítése. A több, mint egy tucat vetítés és Reitman szereplései megtették hatásukat: a film nyitása ugyan gyengére sikerült, és három hétnek is el kellett telnie, mire bevétele alapján a top 10-es listába bekerült, a limitált bemutató 2009 karácsonyakor országosra történő kiterjesztésével idén január végére a 70 millió dolláros határt is átlépte.

Az Egek ura hasonló módon a Junóhoz, a dráma és komédia egészséges keverékével operál, legalább olyan jól működik komoly, elgondolkodtató darabként, mint szatíraként. Vannak kifejezetten humoros, térdcsapkodást kiváltóan vicces jelenetek, de ennek ellenére a karakterek és a helyzetek, amikbe kerülnek kidolgozottak, valósnak hatnak. A szereplők egyike sem fordul eltúlzott, szélsőséges karikatúrába, sőt, Clooney alakítása kiemelkedően pontos, és meggyőző, ha nem is Oscar-érdemes, de az év egyik legjobb színészi teljesítménye. Ha szembeállítjuk a Kecskebűvölőkben (március végén kerül mozikba) nyújtott munkájával, nem nehéz beismerni, hogy ő a generációja egyik legsokoldalúbb, legjobb amerikai színésze.
Természetesen sokat javít a helyzeten az is, hogy Clooney női partnere ugyancsak elsőrangú játékot produkál. Vera Farmiga, akinek, Tilda Swintonhoz hasonlóan, megvan az a csodálatos képessége, hogy a vágy titokzatos tárgyaként, vonzó nimfaként, vagy begyepesedett, átlagos háziasszonyként is hiteles tud lenni, Clooney tökéletes női megfelelője. A vitriolos szócsatáik humorosak és emlékezetesek, a köztük lévő izzó szexuális feszültség pedig mondhatni kézzel tapintható. Hasonlóan remek Anna Kendrick is, a másik női főszereplő, akinek ezek után sokkal könnyebben megbocsájthatjuk az Alkonyat-szériában történő feltűnését. Tekintsünk arra egy balga botlásként, Kendrick ugyan is tud színészkedni, ha akar, és lehetőséget is kap rá.

Ryan Bingham (George Clooney) egy eltökélt, bármire kész, lelkiismeretlen, önző ember, akinek az a munkája, hogy városról városra, vállalatról vállalatra járja az Egyesült Államokat, és közölje az alkalmazottakkal, hogy leépítésre kerültek. Magyarul ártatlan, mit sem sejtő dolgozókat rúg ki a nyápic főnökeik helyett. Ryan emellett motivációs előadásokat is tart, amiben a felhőtlen, emberi kapcsolatoktól és tárgyi kötöttségektől mentes, utazó élet gyönyöreit vesézi ki. Főhősünk legfőbb életcélja, hogy utazásaival elérje a 10 millió mérföldes álomhatárt. Élvezi, hogy egy évben alig másfél hónapot tölt otthon, élvezi a munkájával járó anonimitást, és azt is, hogy nem kötődik materiális dolgokhoz, mint oly sokan a modern társadalomban. Egyik útja alkalmával megismerkedik Alex-szel (Vera Farmiga), aki hozzá hasonlóan gyűjti a törzsutasoknak mérföldönként járó bónuszokat. Hamar kiderül, hogy ők ketten egy húron pendülnek, és jó párost alkotnának. Eközben a cégközpontban, Ryan főnöke úgy dönt, hogy egy radikálisan új stratégiát vezet be, melyet Natalie Keener (Anna Kendrick), egy új alkalmazott javasolt: a leépítéseket akármekkora távolságból, telekonferencián keresztül is meg lehetne oldani. Ryan, hogy bebizonyítsa, ez nem működhet, maga mellé veszi Natalie-t.

Az Egek ura kompromisszumoktól mentes, könyörtelen paródiája annak, ahogyan a nagy multik bánnak a náluk dolgozó kisemberekkel. Szeretnénk hinni, hogy a látottak nagy része csak fikció, és ügyes forgatókönyvírók álltak velük elő, de valószínűleg a jelenetek, amiken nevetünk és eltúlzottnak látunk, valójában nagyon is a valóságból merítettek. Reitman és írótársa, Sheldon Turner közösen adaptálták a 2001-ben megjelent, azonos című regényt, amit Walter Kirn írt. Maró kritikájuk célpontjait egyesével cserkészik be, majd mindegyiket nevetség tárgyává teszik. Ryan a modern amerikai társadalom egy igencsak különleges példányát reprezentálja: igényei, vágyai tulajdonképpen teljesen ellentétesek a sokszor emlegetett, klisés „amerikai álommal”. Nem akar szép házat, feleséget, gyerekeket. Családjával alig tartja a kapcsolatot. Kapcsolatai nem állnak másból, mint egyéjszakás hotelszobás kalandokból. A Thank You For Smoking Aaron Eckhart által játszott főszereplőjéhez hasonlóan ő is területének egyik legjobb szakembere, és, legfőképpen Clooney tehetsége miatt, szimpatizálunk vele, még így is, hogy mások fájdalmából, nyomorából keresi kenyerét.

Ryan karizmája, intelligenciája, eszes, és meglepően pontos észrevételei egészen vonzóvá teszik a karaktert szemünkben, és csak később, mikor belátunk a színfalak mögé, jövünk rá, hogy valójában milyen hideg, megkeseredett és magányos is az élete. Érdekes az is, ahogyan Natalie érkezése felborítja, illetve megváltoztatja bizonyos irányban Ryan addig tökéletesen működő, egzakt módon felépített napirendjét. Clooney, a hétköznapi ember és nem a színész vagy a bulvárlapok sztárja, személyes varázsa megjelenik Ryan karakterében is, még ha egy szemétláda is a figura, van benne valami a régi vágású dzsentlemenek jelleméből.
És ez úgy az egész produkcióról is elmondható: az Egek ura akár 40-50 évvel ezelőtt is készülhetett volna, legalábbis ami a szerkezetét és a rendezést illeti. A klasszikus, Billy Wilder-féle fekete komédiák hangulata lebeg végig szemeink előtt, de akár Howard Hawks-t is említhetnénk. Reitman szándéka mégsem csak egy átlátszó nosztalgia-mozi összecsapása volt, az old school érzés felett egy modern, picikét száraz, dokumentarista jelleg is észrevehető. A cselekményt, illetve magát a narratívát időközönként interjúrészletekből kivágott idézetek szakítják meg. Reitman 120 frissen elbocsátott dolgozóval ült le beszélgetni, és ezek az idézetek tőlük származnak; valódi emberek valódi szavai.

Ne tévesszen meg minket a romantikus szál, az Egek urában a romantika csak azért kap helyet, hogy a főszereplő bensőjéről, gondolatairól többet megtudhassunk, és persze, hogy néhány sor frappánsan hangzó dialógust is kapjunk. A romantika, a komikum és még a szatíra is csak alárendelt eszközei a drámának. Ez Ryan Bingham drámája, az ő élete, annak minden keserűségével együtt. Érdemes az operatőri munkát is figyelni: a film kezdetén a kamera hidegen, mereven mozog, akkurátusan beállított felvételeket látunk, majd ahogy Ryan-ről kezd a misztikum lekopni, ahogy egyre inkább emberré válik a szemünk láttára, úgy enged fel a kameramozgás is, és mi is részévé válunk Ryan környezetének, nem csak távoli megfigyelői vagyunk már. Reitmant ilyen nüánsznyi, de valamilyen szinten, a teljes képet nézve, mégis rendkívül jelentős részletek teszik a szakmája mesterévé, és ha később sem adja be a derekát az unalmas hollywoodi konvencióknak, még egész sokra viheti.
Az Egek ura az a fajta film, amely mellett könnyen elsiklik az ember, ha nem néz jobban utána, miről is szól, vagy mik a vélemények róla, és aztán csak később, DVD-n vagy esetleg televízióban figyel fel csak rá (esetleg még akkor sem). Pedig érdemes már a moziban megnézni, mert jó ha egy-két évente, vagy még annál is ritkábban találkozhatunk ilyen közel tökéletes filmmel. Az Egek ura könnyed és sötét, tragikus és romantikus, de mindenekfelett valódi. Hollywood pedig egyre ritkábban nyúl ehhez a régi formulához, és ez több, mint szomorú.