Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Az egykor animátorként, a szkeccsek gyakori mellékszereplőjeként és később már direktorként is a legendás Monty Python társulatot erősítő Terry Gilliam olyasfajta rendező, aki nagyon bele tud nyúlni a tutiba (lásd Brazil, vagy 12 majom), de borzasztóan félresikerült produkciókat ugyancsak képes kreálni (a szerintem meg nem értett, méltatlanul alulértékelt Münchausen báró kalandjai vagy a valóban gyengécske Grimm). Előnyére legyen mondva, hogy még a kevésbé népszerű filmjeiben is mindig találni több tucat varázslatos momentumot, olyanokat, amelyekért érdemes élni és odaadóan szeretni a mozik világát. A klasszikusként elismert filmjei (és valljuk be, ezek teszik ki életművének nagyobb hányadát) azonban valódi mestermunkák. A Gilliam-félékre szokták mondani, hogy vizionárius alkotó, auteur, akinek nincs olyan, hogy ne akadna mondanivalója, élesen megosztja közönségét, de minden szempontból igazi élmény azokat a gyönyörű audio-vizuális utazásokat átélni, amelyeket újból és újból elénk tár. Sajnos a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma ismételten olyan film, melyben Gilliam nem képes megugrani azt a bizonyos, saját maga által igen magasra helyezett lécet.
Ez nem az első eset. Sőt, az utóbbi évtizedben csak a Doctor Parnassus-hoz hasonló fiaskókkal találkozhattunk Gilliam rezüméjében. Ha a filmszakmára egy hatalmas, világot átívelő iskolaként tekintenénk, és én lennék a tanár, ez pedig a diák (vagyis Gilliam) házi feladata, egy hármast adnék rá, kihangsúlyozva, hogy félkész, hányaveti munka. Persze, hogyan tudnánk fair módon értékelni egy projektet, amelynek kimenetele végzetesen megváltozott a főszereplő színész váratlan elhalálozásának következtében? Bármilyen kerek, egészet alkotó elképzelése is volt Terry Gilliam-nek a filmmel kapcsolatban, azt Heath Ledger a sírba vitte magával. A rendező minden elismerést megérdemel, mivel képes volt a forgatási munkálatok elején tragikus körülmények között elhunyt Oscar-díjas sztár nélkül is befejezni, amit elkezdett, úrrá tudott lenni a káoszon és zűrzavaron - de talán mindannyian, ő is, mi is, jobban jártunk volna, ha csak szimplán feladja. Sanszos, hogy Az ember, aki megölte Don Quixotét című produkcióját ellehetetlenítő szerencsétlenségek (melyek dokumentálásra is kerültek a 2002-es La Mancha elveszett lovagjában) sorozatának emlékei kísértették, és nem akarta, hogy ismételten az enyészeté legyen egy álma, mindennek ellenére a Doctor Parnassus az, ami: egy össze nem illő darabokból kirakott mozaikkép.
A sajátságos mozgóképes-patchwork ettől még nézhető, de elképzelni sem lehet nagyobb szomorúságot annál, mint hogy már sose tudjuk meg, mi is lehetett volna a Doctor Parnassus-ból, ha másképp alakulnak az események. És ezt nehéz kivernünk a fejünkből a film nézése alatt. Aznap, mikor Heath Ledger holttestére rátaláltak lakásában, a felvételek már gőzerővel folytak, a legtöbb forrás szerint a főszereplő jeleneteinek közel fele, de legalább egyharmada rögzítésre került. Ennyire előrehaladott állapotban nem lett volna praktikus új színészt keresni, és mindent elölről kezdeni, ezért Gilliam inkább megpróbálta menteni, ami menthető.
A forgatókönyv átírása, illetve pici toldása-foldása után, új színészekkel a fedélzeten, Gilliam be tudta fejezni filmjét. Senki sem tudná megmondani, és soha nem is fogja tudni, hogy a végeredmény milyen közel áll az eredeti vízióhoz, de bármit is gondolunk a látottakról, tetszik vagy nem tetszik a film, legalább méltó búcsút tudunk venni Ledger-től, és ez is valami. Szép gesztus az eltávozott színész és egyben az egész stáb felé olyan sztárnevektől, mint Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell, az, hogy segítettek Gilliam-nek befejezni művét. Minden hibája ellenére ez egy vizuális és történeti szempontból is érdekes film, ami szomorú okból, de jelentős marad mindörökre.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma címszereplője egy bölcs öregúr (Christopher Plummer), aki egykoron lepaktált magával az ördöggel, ennek következtében pedig már ezer éve él. Az ilyesmi üzletek persze sosem végződnek jól, a megkötésük idején azonban nagyon is csábítónak tűnnek. Parnassus saját kis külön bejáratú cirkuszi társulatával járja az országot, melynek tagjai között megtalálható lánya, Valentina (Lily Cole), a hűséges Anton (Andrew Garfield), és a kis növésű Percy (Verne Troyer), és esténként egy olyan varázsmutatványt adnak elő, ami a maga módján teljesen egyedi. Egy tükrön keresztül juttatnak át embereket új, különleges fantáziavilágokba (Alice csodaországban, valaki?). A maroknyi csoport új taggal bővül, mikor rábukkannak Tony-ra (Heath Ledger), egy híd alatt felakasztva. Tony azon nyomban elkezdi átdolgozni a show-t, hogy még eladhatóbb és látványosabb legyen. Ez a Parnassus életében történő pozitív változás ugyanakkor nincs Mr. Nick (Tom Waits), vagyis az ördög, ínyére - és Mr. Nick nem az a fajta "ember", aki nem tesz semmit, ha valami nem tetszik neki.
A megoldás, amit Gilliam kitalált, hogy befejezhesse a Doctor Parnassus-t finoman szólva is érdekes, sajátos húzás, egy trükk, ha úgy tetszik, de igazából nem sokat változtat a filmen - ha nem tudnánk, hogy eredetileg nem így volt kitalálva, lehet sokaknak fel se tűnne, hogy ez csak egy utólagos tűzoltás. Gilliam Ledger felvett jelenetei közül mindent kénytelen volt felhasználni (pedig némelyik talán a vágóasztalon végezte volna), később pedig az általa játszott karakter, Tony fizikai megjelenése úgy változik, ahogy tükörről tükörre járva más és más világba érkezik meg. Először Depp, aztán Law, majd Farrell veszi át helyét. Számítógépes trükközés minden bizonnyal felhasználásra került, és a sminkmesterek munkája is tökéletes, Depp vagy Law esetében a távolabbi képeknél fel sem tűnik a különbség. Farrell-nél már valamivel nyilvánvalóbb, de ez mit sem von le az alakításának értékéből. Gilliam nagyon jól kezeli a speciális helyzetet; mindegyik szereplőjét jól mozgatja, és tulajdonképpen el is hisszük, hogy ők valójában mind egy ember eltérő manifesztációi. Ehhez bizony igazi mozimágusnak kell lenni.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma sajnálatos módon igencsak egyenetlenre sikeredett. Gilliam bámulatosan ért a vizualitáshoz, és olyan mesebeli helyekre tud elkalauzolni minket, melyekre senki más nem képes kortársai közül. A baj ott kezdődik, hogy majdnem minden zseniális mozzanatára jut egy gyengébb, vagy egészen egyszerűen rossz ötlet. A játékidő első fele kicsit vontatott, a másodikra indul be igazán a cselekmény - bár a befejezés nem túl erős. A narratív szál is elég gyenge, legfőképpen arra szolgál, hogy szemkápráztató és Gilliam-től megszokott módon bizarr jeleneteket készítsen elő. A Doctor Parnassus finom utalásokat tartalmaz Gilliam korábbi munkáira is, például az Időbanditákra, vagy A halászkirály legendájára.
Heath Ledger - szinte már mondani se kell, mert magától értetődik - elsőrangú játékot mutat be, másra se tudtam gondolni mikor őt láttam, mint hogy bárcsak elkészült volna a jelenetek fennmaradó része is az ő szereplésével. Természetesen érthető okokból nem igazán kiemelkedő a szerepe, legalábbis nem titulálhatjuk főszerepnek, mivel körülbelül egyenlő arányban Depp, Law és Farrell is kivette a részét Tony vásznon töltött idejéből. Lily Cole és Andrew Garfield figyelemkfelkeltő alakításokat nyújtanak. Garfield könnyen új angliai gyöngyszemmé válhat majd a jövőben, csak figyeljük alaposan, a karrierjét modellként kezdő Cole pedig őrületesen intenzív jelenléttel bír, emellett még tehetséges is.
A Doctor Parnassus bizonyos időnként vázlatosnak, hiányosnak, fókusz nélkülinek tűnik. Túl sok ötletet próbál összesűríteni, és képtelen rendesen kezelni mindet. A régi Gilliam, aki tele volt lelkesedéssel és megállíthatatlan volt, fel-feltünedezik, de sajnos az utóbbi évek nehézségei, a folytonosan útjába álló stúdiók és fejesek őt is legyengítették. A Brazilt, a 12 majmot vagy az Időbanditákat az tette briliáns filmekké, hogy a letaglózó, szürreális látványvilág mellett betonbiztos forgatókönyvvel is rendelkeztek, a színészek pedig, ha nem is mindig 100 százalékosan, ez Gilliam-nél mégiscsak lehetetlen elvárás lenne, de nagyrészt tisztában voltak dolgukkal, és a történettel. A Doctor Parnassus ezt nem mindig képes bizonyítani. A legbiztosabb dolog, amit állíthatok róla, és ezt minden bizonnyal majd sok Gilliam-rajongó is megerősíti, hogy előrelépést jelent a rendező ezt megelőző filmjéhez, a Tideland-hez képest. A megmagyarázhatatlan bűverővel bíró szegmensek, melyeket csillogó szemekkel lehet csak figyelni, érdemessé teszik a Doctor Parnassus-t megtekintésre.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma kiszakít minket a szürke valóságból, és egy emlékezetes hullámvasútútra visz, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet. Ugyan Gilliam nincs a legjobb formában, és a forgatókönyv is kárát szenvedte a főszereplő nem várt halálának, mindezek ellenére ez egy olyan film, amire élvezet ránézni, és olyat tud nyújtani, amit más hollywoodi produkciótól garantáltam nem kaphatunk meg. Bár nem ebben nyújtja Heath Ledger a legemlékezetesebb alakítását, viszont mindenképp méltó lezárása egy egyébként sokszínű és egyedülálló életműnek.
Imádom a Gilliam filmeket, és a Monthy Python is nagy kedvenc volt (a héten megnéztem a Brian életét kb. 25-szörre). Erre is nagyon kíváncsi vagyok. Beteg egy látásmódja van a fickónak, szerintem nagy kár lenne, ha nem rendezett volna soha. A félelem és reszketés las vegasban is zseniális volt, bár kissé tömény, és nem mindenki számára érthető, hiszen eléggé más formában mutatta be a kábítószerek világát, mint az átlag amerikai filmek. Erre a parnassusra is kíváncsi vagyok, lehet el is megyek az avatar után megcsekkolni.