Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Úgy tűnik minden komikus pályafutása során elérkezik az idő, amikor végre úgyszólván komolyabb szerep megformálására vetemedik. Jim Carrey komolyabb arcával már mindenki megbarátkozhatott, ő már a 90-es évek végén kikacsintgatott a műfajukat tekintve drámaibb, fajsúlyosabb filmek felé - és teszi ezt máig, bizonyos időközönként. De nem szükséges ennyire visszamennünk az időben, hiszen a Carrey-nél újabb generáció, a Frat Packnek is becézett komikuscsapat egy tagja, Will Ferrell is kiruccanást tett 2006-ban az intelligens dramédiák világába a gondolatébresztő Felforgatókönyvvel.
A már jócskán a negyvenes éveit taposó, ám csak 3-4 éve igazán befutó Steve Carell kollégáival ellentétben nem várt olyan sokat a megkomolyodással. Két évvel ezelőtt a rendkívüli kritikai és közönségsikereket elérő A család kicsi kincse Frankje már elkanyarodás volt Carell számára az általa addig megformált bohókás, kétbalkezes, vagy éppen kifejezetten ostoba (bár szerethetően ostoba, tegyük hozzá) karakterektől. Az azonban csak mellékszerep volt, míg a Dan és a szerelem esetében már címszerepről van szó.
A film története szimpla, első olvasatra még talán nem is tűnhet érdekesnek, de ahogyan a mondás is tartja, nem szabad egy könyvet a borítója alapján megítélni. Dan (Steve Carell) a három gyermekét egyedül nevelő újságíró. Sikeres abban, amit csinál, és szereti is, a felesége halála óta azonban nem volt igazi kapcsolata, a lányait pedig már-már betegesen félti, folyamatosan aggódik értük, pedig azok szép lassan felnőnek, és önállósodnak. A csonka család vidékre utazik, hogy a rokonokkal töltsenek néhány napot, Dan pedig még az első napon megismerkedik egy gyönyörű és izgalmas nővel, Marie-vel (Juliette Binoche) a helyi könyvesboltban.
Egy rövid, de annál mélyebb beszélgetés után a nőnek el kell sietnie, de megadja Dannek a telefonszámát. Habár Marie állítása szerint foglalt, egy friss kapcsolatban van épp, Dan mégis úgy érzi újra rátalált a szerelem, a boldogságtól megszólalni is alig tud, mikor hazaérkezik, és próbálja a testvérének, szüleinek és a többi rokonnak elmesélni a szerencsés véletlent. Alig tud belemenni a részletekbe, mikor Marie feltűnik, Dan testvére, Mitch (Dane Cook) mutatja be őt, mint új barátnőjét. Danben egy világ omlik össze, a nő, akit szeret a testvérével van együtt, és még látnia is kell őket együtt a nap 24 órájában.
A Dan és a szerelem a regény- és színműíróból filmessé avanzsált Peter Hedges második rendezése, egyben társíróként is fel van tüntetve a stáblistán. Korábbi forgatókönyvírói munkái többek között a 2003-as Hálaadás (amelyet ő is rendezett), a Lasse Halstrom által rendezett 1993-as Gilbert Grape, és persze a 2002-es Egy fiúról, amelyért Oscar-díjra is jelölték a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában.
Hedges-nél jobban kevesen értenek a történetmeséléshez - ezt nem nehéz belátni. Legalábbis ami a cselekményvezetést, a dialógusokat, a szereplők mozgatását, és az azok közti interakciót illeti, vagyis mindent összevéve a forgatókönyvet. A vizualitást, magát a rendezést tekintve Hedges inkább egy jó iparos, szakértő, aki a több évtizedes színházi, és a körülbelül évtizednyi filmes munka alatt szépen elsajátította a szakmát. De ha ezt a szárazságot elnézzük neki - és miért ne néznénk el, hiszen egy ilyen dramédiához végül is visszafogott rendezés dukál - akkor összességében egy remek filmet produkált, amelyben a humor, a romantika, és a dráma majdhogynem tökéletes egyensúlyát megtalálta, és másfél órán át igazából csak egyszer lő bakot (az a kocsmabeli táncjelenet nagyon nem kellett volna!).
Az író-rendező azonban volt már sokkal jobb formában is, a film igazi érdeme sokkal inkább Steve Carell. A Carell-rajongók, akik egy megállás nélküli, térdcsapkodós poénáradatra számítanak, gondolják meg kétszer is, hogy beülnek-e a Dan és a szerelemre, mert ez nem az ő filmjük. Carell egyértelműen humoros ebben a filmben is, hiszen ez végső soron egy "feel good" love-story - nem lövök le semmit, ha azt mondom, hogy szép nagy happy end-del végződik -, vannak ugyanakkor momentumok, amikor komoly érzelmeket kell megjelenítenie, és egyszer sem sül fel! Dan, amikor először megismerjük egy bágyatag, érzelmileg üres ember, azonban amint meglátja Marie-t felgyullad valami benne, és humorossá, érzésekkel, élettel telivé válik. Amikor megtudja, hogy Marie a testvérével jár, visszaesik a korábbi állapotába, legalábbis próbálkozik vele, de közben egyfolytában Marie jár az eszében, minden mozdulatát figyeli, és akárhogyan is igyekszik, nem tudja kiverni a fejéből, nem tudja megállni, hogy ne bámulja, amint a testvérével ölelkezik.
És még egy meglepő dolog: a Carell-Juliette Binoch páros működik, úgy ahogy van. Az első perctől szikrázik köztük a levegő, és még akkor is, mikor nincsenek együtt - és ez jóval több, mint a film fele - érezhetőek a visszafojtott érzelmek. Binoch természetesen kiválóan játszik, és ragyogóan szép, de ezt tőle már megszokhattuk. A kettőjük teljesítménye viszont nagyon fontos, ők alkotják az egész film gerincét, egészen pontosan a Dane Cook által alakított Mitch-csel hárman vannak a középpontban. Hedges egy furcsa, kissé kényelmetlen szerelmi háromszöget akarhatott a vászonra vinni, de ez, jó részt az önelégült Cook mérhetetlenül gyenge, színtelen játékának köszönhetően, kissé elsikkad.
A Dan és a szerelem ugyanakkor nem csak Dan, Marie és Mitch hármasáról szól, és nem csak Dan életéről. A kiterjedt családi társaságban ott leledzik rengeteg potenciál, mégis alig kapunk egy kis ízelítőt abból, milyenek is lehetnek a személyiségek, és mi történik, amikor mindenki a famíliából így összejön - valószínűleg évente egyszer. Nagyon kár. Aztán Dan három lánycsemetéje is el van hanyagolva, néha fel-feltűnnek, megvannak a maguk problémái, de sajnos semmi súlyt nem kapnak. Az igazi probléma az, hogy a film egyetlen jó ötlet köré épül, de ez nem elég, hogy másfél órát kitöltsön. A humorból túl kevés van, és Hedges azt is túl ritkán adagolja, a romantikus alapszituációba pedig nehéz magunkat belehelyezni, így akármilyen jók is a színészek, nem tudják mindig az érdeklődésünket fenntartani.
Szánjuk még ezt a bekezdést a maradék pozitívumra, mielőtt zárásként összefoglalnánk, hogy miért jó, ám de egyúttal miért is rossz film a Dan és a szerelem. A filmzene - a filmhez Sondre Lerche által írt dallamok, és a filmben felhangzó, más előadó által előadott számok egyaránt - hibátlanul lett összeállítva. Le a kalappal. A kibővített színészi gárda, élükön a Dan szüleit megformáló veteránokkal, John Mahoney-val és Dianne Westtel, minden tagja parádés, sőt, a fiatalok között is van néhány igazi tehetség. Leginkább a Dan legkisebb lányát alakító Marlene Lawston az, akiről igazán remélem, hogy még a későbbiekben is lehetőségünk lesz látni nagyobb szerepekben is, és sokra fogja vinni.
A Dan és a szerelem is azon filmek sorát gyarapítja, amelyek többek is lehettek volna, mint amik. Lássuk azz érveket mellette, és ellene. Pro: a rendezés hibátlan, bár kissé szürke, és egyáltalán nem egyedi; a két főszereplő igazán szerethető alakítással ajándékoz meg minket; a majd? tucatnyi mellékszereplő szintúgy; meg persze ott van a fülnek igazán kellemes, andalító, a film stílusához remekül passzoló muzsika. Kontra: a történet az életről, a szerelemről szóló, lassú folyású komédia-dráma, de nem tud semmi újat mondani, se nem eléggé vicces, se nem eléggé "feel good", és egy kiszámítható befejezés felé bandukol; plusz Dane Cook pocsék játékát se felejtsük ki. Nagyon jó kezdés után a Dan és a szerelem sajnálatos módon középszerbe süllyed, így összességében egy esős délutánra ideális film.
