Coenológia, 5. rész filmkritika

A 2000. márciusában, a Cannes-i Filmfesztiválon debütáló Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Art Thou?) a nagy gazdasági világválság terhe alatt nyögő Amerika déli részén játszódik, 1937-ben. Három rab, Everett Ulysses McGill (George Clooney), Pete (John Turturro), és Delmar (Tim Blake Nelson), megszökik a börtönből, és bilincsbe verve futnak az őket üldöző Cooley sheriff elől, illetve, hogy megtalálják az Everett által korábban elrejtett, bankrablásból származó pénzt. Útjuk során temérdek kalandba keverednek, többek között összefutnak a hírhedt bankrablóval, George "Babaarcú" Nelsonnal, Tommy Johnsonnal, a legendás blues zenésszel, és még egy Ku Klux Klán lincselésre is eljutnak.


A film mérsékelt siker volt; 26 millió dolláros büdzséjét sikeresen megduplázta a mozipénztáraknál, és a kritikusok is leginkább méltatták. George Clooney Golden Globe-ot nyert alakításáért, emellett a film is kapott egy jelölést, valamint Joelt Arany Pálmára, a testvérek forgatókönyvét, illetve Roger Deakins operatőr munkáját pedig Oscar-díjra nominálták. Ám ezeknél sokkal meglepőbb eredményt is sikerült elérnie az Ó, testvér, merre visz az utad?-nak: a film egészét átszövő, bizonyos esetekben autentikus, néha pedig csak kiválóan leutánzott bluegrass muzsika, amely T-Bone Burnett zenei producer keze munkáját dicséri, népszerűsége mondhatni túlszárnyalta magáét a filmét. A dalokat tartalmazó filmzenealbum az amerikai albumok 200-as toplistáján rögtön az első helyen landolt, majd 2002-ben három Grammy-díjat is nyert, és mindmáig igen kelendőnek bizonyul, hiszen már több mint 8 millió példányt eladtak belőle Amerikában.


Az Ó, testvér, merre visz az utad? oly szövevényes utalásrendszerrel rendelkezik, hogy csak az alapos irodalmi, korabeli amerikai filmművészeti, és folk zenei ismeretekkel rendelkezők tudják kibontani azt. A testvérek valami radikálist akartak elérni; tudatosan a 30-as évek egy történelmileg és kulturálisan részletekbe menően precíz ábrázolására törekedtek, majd ezt keverték egy archetípusos fikciós narratívval - ami történetesen Homérosz Odüsszeiája. Ahogyan Joel mondta, ily módon olyan történetet mesélhettek el, amely kihelyeződik a realitás világából, át a mítoszok, legendák dimenziójába.


Az olyan mókás Odüsszeia-allúziók mellett, mint a Coen-kedvenc John Goodman feltűnése bibliaárus küklopszként, a filmben rengeteg egyéb érdekességet találhatunk még. A film címétől kezdve, amely egy Preston Sturges filmből lett kicsenve, a Howard Walrop és William Faulkner felé tett kikacsintásokon át egészen a Clark Gable-re, az Óz, a csodák csodájára, vagy a Szökevény vagyokra történő utalásokig bőven van mire figyelni. Az Ó, testvér, merre visz az utad? a filmszakma pionírja is volt, Roger Deakins operatőr ugyanis szűrőket, és egyéb trükköket mellőzve, az utómunkálatok során tompította le felvételei színskáláját, mégpedig digitális úton, és így érte el a film egyedi, szépiaszerű, sárgás kinézetét. A testvérek ezzel a dél korabeli világát próbálták megragadni - a forgatási helyszínként használt Mississippi állam világoskék egét, és zöld növényzetét ugyanis túlságosan rikítónak találták.

A testvérek következő filmjük elkészítésével nem sokat vártak, a forgatás az Ó, testvér, merre visz az utad? premierje után három hónappal kezdetét is vette. Az ötlet, amire forgatókönyvüket építették még A nagy ugrás forgatásán született. Egy borbélyüzletben játszódó jelenet felvételén látták meg a díszlet falán a korhű plakátot, amely a 40-es évekbeli hajviseleteket ábrázolta, és ennek hatására kezdtek el gondolkodni, képet alkotni a borbélyról, aki akkoriban ezeket a hajstílusokat alkotta.


Az ember, aki ott se volt (The Man Who Wasn't There) főszereplője ez a borbély lett, Ed Crane (Billy Bob Thornton), a történet pedig 1949-ben, Észak-Kaliforniában zajlik le. Crane úgy sejti felesége, Doris (Frances McDormand) csalja munkahelyi főnökével, Nagy Dave-vel (James Gandolfini), ám mindezt sztoikus nyugalommal viseli - ahogyan minden mást is az életben. Amikor egy kedvezőnek látszó befektetés tűnik fel a láthatáron, úgy gondolja, a szükséges pénz megszerzéséhez, ennek az információnak a tudatában, névtelenül megzsarolja a férfit. Nagy Dave kifizeti az összeget, ám hamar rájön az igazságra, hogy ki volt a zsaroló, Ed pedig önvédelemből végez vele. A galibák akkor kezdődnek, mikor a rendőrség Dorist gyanúsítja meg a gyilkossággal.


A filmet eredetileg már A nagy Lebowski befejezése után el akarta Ethan és Joel készíteni, de mikor Clooney felszabadult, és hajlandó is volt velük dolgozni, a forgatókönyvet a fiókba tették későbbre. Az ember, aki ott se volt fodrász főhősét a fivérek egzisztenciális vákuumba, egy stilizált, James M. Cain regényeihez hasonlítható noir világba helyezik - ennél elképzelhetetlenebb helyzetbe szinte nem is tehették volna. A protagonista, Ed Crane minden érzelemtől mentes, monoton cselekvő karakter, olyannyira szenvtelenre és hidegre lett írva, amennyire csak lehetséges. Igazi anti-hős; nagyrészt reaktív, csak válaszcselekvéseket végez, passzív elszenvedője, megfigyelője minden egyes eseménynek. Ha valami saját döntést hoz, eltökél valamit, akkor az mindig rosszul sül el. Thornton leginkább a korabeli színészeket igyekezett mímelni - Raymond Burrt, Humphrey Bogart-t, és Frank Sinatrát. Graham Fuller, a Village Voice kritikusa pont ezen okból kifolyólag nevezte a filmet "anti-noirnak". Annak ellenére, hogy gyakorlatilag a film noir legfontosabb konvencióinak tárházát testesíti meg, az indulatok, a szenvedély és szexualitás hiányában Az ember, aki ott se volt mégis pont azt a műfajt ássa alá, amely keretet biztosít számára. Mindezeket elmondva, nem igazán hihető, hogy minden passzivitása ellenére, Crane szája szinte be nem áll, pedig így van - ő narrálja ugyanis végig a filmet.

Ethan és Joel a stílusra való tekintettel úgy döntött az embereknek fekete-fehérben kell látniuk a filmet, ezért a színesben forgatott kópiát az utómunkák során átkonvertálták fekete-fehérre. Megtartották ugyanakkor mindkét verziót, mivel a forgalmazó igényt tartott a színes kópiára, hogy azt Európában és Japánban rátehessék a DVD-kre (a magyar kiadáson is szerepel mindkét változat), emiatt pedig végül több amerikai moziba is véletlenül a színes film került bemutatásra. Ugyancsak ennek a rendezői koncepciónak a részeként Roger Deakins az 50 évvel korábbi evokatív, jóval tradicionálisabb kamerakezelést másolta - ennek tökéletesítéséhez Alan Ladd két filmjét, a This Gun for Hire-t, és a Blue Dahliát tanulmányozta. Egy idei márciusi interjúban egyébként Deakins Az ember, aki ott se voltot nevezte meg a kedvenc Coen-filmjeként.


A premier ismét a Cannes-i Filmfesztiválon, 2001. május 13-án történt, ahol Joel a Legjobb rendező kategóriájában díjat is nyert (megosztva David Lynch-csel). Roger Deakins operatőr ötödik Oscar-jelölését zsebelte be a filmért, amely ezen kíül még három Golden Globe-jelöléssel is büszkélkedhet. Az ember, aki ott se volt kritikai sikere sajnos ezúttal nem hozta magával a közönségsikert: 20 millió dolláros költségvetés mellett világbevétele a 19 milliót sem érte el.

Mikor szárnyra kapott a hír, miszerint a Coen testvérek Brian Gazer hollywoodi producerrel dolgoznak együtt következő projektjükön, szinte azonnal rajongók ezreit lehetett hallani felhördülni, hogy Ethan és Joel eladták az elveiket. Sokaknak, nem véletlenül, egyből a sztárokkal szépen megpakolt, sok tízmillió dolláros költségvetésű A nagy ugrás szégyenletes buktája ugrott be.


Ugyan a 2003-as Kegyetlen bánásmód (Intolerable Cruelty) nem bukott végül 1994-es mainstream elődjéhez hasonló méretűt, és a kritikusok is egy fokkal kegyesebbek voltak vele, mégsem váltotta be azért a hozzá fűzött reményeket. A Robert Ramsey és Matthew Stone által, a Universal Pictures megrendelésére írt forgatókönyv sorsa - amely a válóperes ügyvéd, Miles Massey és a hozományvadász bombázó, Marylin Rexroth intrikákkal, és humorral teli romantikus története - vagy nyolc évig a levegőben lógott, amikor a testvérek bekerültek a képbe, és alaposan átdolgozták azt. Az eredetileg a Richard Gere-Julia Roberts párosra írt főszerepekre végül George Clooney-t és Catherine Zeta-Jones-t szerződtették, a költségvetés pedig nagy stúdiós produkció révén elérte a 60 millió dollárt. A film végül kiábrándító 35 milliós hazai bevételre tett szert, a világ többi országában elért teljesítménye azonban ezt sikeresen feltornázta egészen 120-ra.


Kritikusokat Coen-film annyira még nem osztott meg, mint amennyire a Kegyetlen bánásmód tette. Míg az egyik oldal sikerként könyvelte el az újabb hollywoodi próbálkozást, egy bájos, klasszikus hangvételű romantikus vígjátékot látott, és a Clooney-Zeta-Jones párost egyből az új Hepburn-Tracy-nek kiáltotta ki, addig mások pontosan a két főszereplő közti szikra hiányát kritizálták, valamint a tipikus Coen-dialógusok abszenciáját, és a gyenge forgatókönyvet emelték ki, mint negatívumokat. Mindenesetre annyi biztos: a forgatókönyvön érződik, hogy a testvérek extenzíven átírták (ilyet életük során először csináltak), és eredetileg igencsak más jellegű volt. Kirínak az egyébként klisés jelenetekből az általuk betűzdelt coenizmusok, mint a Shakespeare, vagy Christopher Marlowe idézetek, vagy éppen az olyan feltűnően coeni karakterek, mint Asztmás Joe, vagy Rex Rexroth. A Kegyetlen bánásmód minden igyekezetük ellenére máig a legkommerciálisabb Coen-film, és talán így is fog fennmaradni az utókor emlékezetében.

A testvérek rövid idő, körülbelül egy év alatt fejezték be új filmjüket, ami ismételten vígjáték, ha úgy tetszik, fekete komédia volt, és megint csak nagy stúdió, mégpedig a Disney állt mögötte. Az 1955-ös, Alexander Mackendrick által rendezett Betörő az albérlőm (The Ladykillers) remake-jének forgatókönyvét Ethan és Joel eredetileg régi barátjuknak, és egykori munkatársuknak, az időközben rendezővé avanzsáló Barry Sonnenfeldnek írták, ám amikor ő kiszállt a projektből (pontosabban csak produceri szerepet vállalt), Coenék átvették a teljes irányítást.


A film története nagymértékben hűen követi az eredetiét - amely egyébként hosszú ideje a testvérek kedvence volt, olyannyira, hogy már a Véresen egyszerűben is elrejtettek egy mondatot belőle. A magát professzornak kiadó Goldthwait Higginson Dorr (Tom Hanks) az évszázad bűntényére készül, és a nagy akcióhoz a legjobb szakembereket szerződteti: világhírű robbantó (J. K. Simmons), akadémiai színtű alagútépítő (Tzi Ma), tapasztalt gorilla (Ryan Hurst) és jelentős szakmai tapasztalatokkal rendelkező csali (Marlon Wayans) alkotja a csapatot. Az akció helyszíne egy mit sem sejtő, templomjáró fekete asszony (Irma P. Hall) lakása, akinek hátsó szobájában bérel hónapos szobát a professzor, mondván, templomi zenekaruknak próbahelyiségre van szüksége. Merész, és kockázatos vállalkozás volt egy 1955-ös klasszikus Ealing-komédiát, vagyis egy ízig-vérig angol filmet a modern korba, hollywoodi konvencióknak megfelelve átültetni, a Coen testvéreknek ez mégis meglepően jól sikerült. Még csak olyan sok, szentségtörő módosítást sem vittek véghez; a legnagyobb természetesen a helyszín megváltoztatása a ködös Londonról egy jelenkori, Mississippi állambeli kisvároskára.


Az eredeti film zseniális szereplőgárdáját (Sellers, Guinness, Cecil Parker, na meg Herbert Lom) persze nem helyettesítheti, vagy múlhatja felül ez az új csapat, a testvérek súlycsoportján teljesen kívül eső, 20 millió dolláros gázsikkal, és elsöprő sikerű blockbusterekkel büszkélkedhető Tom Hanks teljesítményét azonban szinte kivétel nélkül minden kritikus méltatta. Az 1955-ös változatban Alec Guinness által alakított, roppant mód fellengzős, utalásokkal és retorikai szóvirágok áradatával teletűzdelt barokk körmondatokban beszélő professzorban remekül találkozik az a bizonyos, a Kegyetlen bánásmódban szinte fellelhetetlen coeni dialógus és Hanks színészi kvalitásai - pedig Hanks bevallottan soha nem is látta ezt az Ealing-filmet, sőt egyetlen egyet sem. Ethan egy interjú során elárulta, hogy egy konkrét színész arca sem volt ezúttal szemük előtt, amikor a karaktert írták, csak később, abszolút spontán ugrott be Tom Hanks neve (aki persze kapva kapott az alkalmon, hogy velük dolgozzon).

A Coen-érzés most jobban áthathatta a filmet, a testvérek brillírozhattak az irodalmi és filmes utalások terén: ismét előkerült Preston Sturges, a professzor pedig gyakran idéz Edgar Allan Poe költeményeiből. A déli mikroközösség és T-Bone Burnett által összeállított gospel zene merőben új ízt adott az éjfekete angol komédiának, egy kérdés ugyanakkor minden kritikust foglalkoztatott, mégpedig a "miért". A saját szájíz hozzáadásán, az öncélúságon kívül vajon milyen egyéb okuk lehetett Coenéknek, hogy - túlzással ugyan, de - gyakorlatilag jelenetről jelenetre újraforgassanak egy klasszikust? Erre sajnos sosem adtak valódi választ, legfeljebb viccelődve az ötlethiányra hivatkoztak.


A Betörő az albérlőm A nagy ugrás óta számított hatodik Coen-film volt, amelyet a testvérek Roderick Jaynes alteregójukat használva vágtak, ami viszont sokkal lényegesebb: ez volt az első, amelyben Ethan és Joel egyaránt rendezői és produceri titulust is magáénak tudhatta (az Amerikai Rendezőkamara szabálymódosításának köszönhetően). Míg korábban mindig Joel volt a rendező, és Ethan a producer - ami mindössze kényelmi megoldás volt részükről, és köztudott volt, hogy mindketten tevékenykednek mindkét területen - ettől a ponttól kezdve ez a múlté lett. A film 2004 márciusában került bemutatásra Amerikában, Európában pedig májusban, a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol Ethan és Joel Arany Pálmára lett jelölve, Irma P. Hall pedig a zsűri különdíját nyerte el. A filmnek 35 milliós költségvetését (amely 40-re lett tervezve, de sikerült a forgatási időt egy héttel, a büdzsét pedig ötmillióval kevesebbre kihozni) végül sikerült világszinten megdupláznia, így mérsékelt sikerként lett elkönyvelve.

A két komédia után a testvérek úgy érezték, eljött az ideje ismét váltani. Nem kis fába vágták fejszéjüket; Scott Rudin producer még 2003-as hivatalos megjelenése előtt egy évvel adta oda nekik az egy személyben élő legenda és irodalmi géniusz Cormac McCarthy regényét, a Nem vénnek való vidéket (No Country For Old Men) egy esetleges adaptáció elkészítésének ötletével, a történet, és még inkább a könyv pszeudo-ponyvaszerűsége, és műfaji fricskái pedig annyira megfogta őket, hogy belekezdtek az adaptálásába.


"Bámulatos regény. Nem igyekszik a szokásos, ilyesfajta történetekkel szemben felállított elvárásainkat betölteni. A három fő karakter sosem találkozik igazából, csak köröznek egymás körül, és ezt szokatlannak és érdekesnek találtuk." - Joel így foglalta össze, miért akarták annyira elkészíteni a Nem vénnek való vidék filmes adaptációját. A testvérek a könyvet verbatim hűséggel, majdhogynem szóról szóra ültették át a vászonra. A minden szabályt felrúgó befejezés különösen fontos volt számukra, Ethan erről így nyilatkozott: "Nem akartuk szolgamód lemásolni az egész könyvet, de annyira imádtuk, hogy nem bírtunk nem hűek lenni a történet eredeti szelleméhez." A Nem vénnek való vidék paradox módon a "legCoenesebb", és mégis legkevésbé az egyszerre - ez természetesen annak köszönhető, hogy a testvérek először készítettek regényadaptációt. A film szereplői meglepően keveset beszélnek, a dialógusok kruciális szerepét átveszi a testbeszéd, a tekintetek, vagyis minden, ami non-verbális. Másik szembetűnő dolog a Coen-kedvencek, az olyan, filmjeikben gyakran szereplő színészek, mint például Buscemi, Goodman, McDormand vagy Turturro hiánya.


Habár mindenki westernként aposztrofálja a filmet, Joel inkább akciófilmként, vagy krimiként szeret rá hivatkozni: "Ez egy üldözéses történet - Chigurh üldözi Mosst, a sheriff pedig mindkettőjük nyomában van." Joel szerint a történetnek van jó karaktere, ő Bell sheriff, akinek a szerepére egy idős, tapasztalt színészt kerestek, akinek ereiben texasi vér csörög, így egyértelműen Tommy Lee Jonest kellett választaniuk. Illetve van egy rossz karakter, Chigurh, aki egy komplex, de mégis rejtélyes személyiség, Javier Bardem finom alakításával ezt hibátlanul meg tudta jeleníteni. A "köztes" szereplő pedig Moss, az ő szerepének kiosztását gondolták a testvérek a legegyszerűbbnek, hiszen csak egy rendes, tipikus jófiút kellett találniuk, de rájöttek, hogy nehéz ilyen szerepben egy színésznek egyszerre nem ostobának, és vérbeli texasi cowboynak is tűnnie. Végül az elsőnek elutasított Josh Brolin mellett tették le voksukat - ami remek döntésnek bizonyult.

A korábban már említett okok mellett a helyszín csábította leginkább a testvéreket a Nem vénnek való vidék filmes megvalósítására. Ethan szerint: "Az első filmünket, a Véresen egyszerűt is Texasban forgattuk, igaz azt Austinban, de Nyugat-Texast is beutaztuk, és nagyon érdekelt minket a táj már a könyv olvasása előtt is. A helyszín roppant fontos a történet szempontjából. Texas rendkívül gyönyörű táj, de nem a szokásos festői értelemben, hanem a maga üres, sivár módján." Joel még hozzáteszi: "Egy barátságtalan, erőszakos múlttal rendelkező hely. Ahogyan Cormac McCarthy minden regényében, itt is egy különálló karakter a helyszín - elválaszthatatlan a történettől." A film részletekbe menő kritikáját elolvashatjátok az oldalon ide kattintva.


A Nem vénnek való vidék kritikai és pénzügyi sikere felülmúlta a testvérek addigi legismertebb filmjének, a Fargónak a sikerét is. Mindössze 25 millió dolláros költségvetés mellett csak Amerikában 74 millió bevételt hozott össze, a többi országgal egybevéve pedig összesen több mint 150 milliót. Roger Deakins operatőr, Ethan és Joel, illetve Javier Bardem is BAFTA-díjat kapott, a testvéreket Cannes-ban Arany Pálmára jelölték, négy Golden Globe nominációból Bardem és az írópáros kettőt díjra váltott, nyolc Oscar-jelölésből pedig négyet sikerült hazavinni, ebből kettő a testvérpárnak járt a rendezésért és a forgatókönyvért, egy a filmnek, egy pedig Bardemnek, mint legjobb férfi főszereplőnek. Emellett a Fargóért történő 1996-os jelölés után, 2008-ban végre sikerült Coenéknek a szakmabeli társaik elismerését is kivívni; az Amerikai Rendezőkamara legjobb rendezőknek járó díját nyerték meg.


A Coen testvérek itt azonban nem állnak meg, szépen be vannak ugyanis táblázva az elkövetkező egynéhány évre. Amerikában idén, 2008 őszén mutatják be új vígjátékukat, a Burn After Readinget George Clooney, Frances McDormand, Brad Pitt és John Malkovich főszereplésével. Elkezdték már az előkészületeket 2009-ben bemutatandó, A Serious Man című filmjükön is, amiről egyelőre annyit tudni még csak, hogy szintén vígjáték lesz, és egy amerikai zsidó család életét mutatja be 1967-ben. Egy 2007. decemberi interjúban azt is elkotyogták a testvérek, hogy nemrég éppen egy minden eddigi filmjüknél erőszakosabb, vértől tocsogó western írását fejezték be. A 2009-es évre tervezett, George Clooney által rendezett Suburbicon írását és produceri munkáit is elvállalták, ahogyan a szintén arra az évre elkészülő 1966-os Gambit című film remake-jének forgatókönyvéért is ők a felelősek. Utóbbiban a tervek szerint Colin Firth és Ben Kingsley fog játszani. Szintén a Coen-tervek között van még James Dickey To The White Sea, és Michael Chabon The Yiddish Policemen?s Union című regényének adaptálása, illetve az 1969-es A félszemű (True Grit) című John Wayne western remake-elése. A hosszú évek óta Ethan és Joel által is interjúk tömkelegében emlegetett Hail Caesarról, a The Contemplations-ről, és a 62 Skidoo című hidegháborús vígjátékról már nem is szólva. Mindent a New York-i kis bázisukról irányítva, Hollywoodtól továbbra is tisztes távolságra, a Coen testvérek tehát nem szenvednek ötlethiánytól. Igaz, mindketten már családapák (Joel 1984 óta Frances McDormand színésznő férje, Ethan pedig 1993-ban vette el Tricia Cooke vágót), mégis, a filmek iránti gyermeki rajongás továbbra is ott él bennük. Csak remélni tudjuk, hogy ez sokáig így is marad még.

A Coen testvérek egyéb tevékenységei:


Ethan első önálló munkája az 1998-as The Naked Man című vígjáték forgatókönyvének írásában történő segédkezés volt. A J. Todd Anderson által rendezett és írt film egy csontkovácsról szól, aki esténként profi pankrátorként tevékenykedik. A főszerepet Michael Rapaport játszotta, és John Carroll Lynch (aki a Fargóban Marge férje volt) is feltűnik a filmben, amelyet a videotékák hátsó polcain talán még megtalálhattok. Produceri munkái felsorolásszerűen: a 2000-ben készült Down From the Mountain (Joellel közösen, dokumentumfilm az Ó, testvér, merre visz az utad? filmzenéjét előadó zenészekről), a 2003-as Where the Girls Are (félórás dokumentumfilm egy Palm Springs-ben évente megrendezésre kerülő leszbikus buliról), a szintén 2003-as Tapló Télapó (Bad Santa), és John Turturro 2005-ös rendezése, a Románc és cigaretták (Romance & Cigarettes). Ezen kívül Ethan és Joel volt felelős a 2006-os Párizs, szeretlek! (Paris, je t'aime) negyedik szegmensének megírásáért és rendezéséért. A filmben 22 író/rendező működött közre, mindegyikük egy körülbelül 5 perces, Párizsban játszódó sztorit mesél el. A Coen testvérek epizódjának egy amerikai turista a főszereplője, akit Steve Buscemi alakít. Legutóbb, 2007-ben ismét egy hasonló feladatot vállaltak el, a Chacun son cinéma ou Ce petit coup au coeur quand la lumi?re s'éteint et que le film commence című, 33 rövidfilmet tartalmazó antológia egy darabját írták és rendezték meg közösen. Ethan nemrégiben a film világát is otthagyta egy időre, és színdarabot írt Almost an Evening címmel, amelynek off-Broadway ősbemutatója 2008 januárjában volt.

Végezetül álljon itt a Coen testvérek életművét talán legjobban summázó mondat Ethantől:
"Semminek sincs túl sok értelme a világon. Úgyhogy miért ne csinálhatnál olyan filmet, amilyet csak akarsz. Aztán reméled a legjobbakat."