A Chappie története a dél-afrikai Johannesburgban játszódik, ahol 2016-ra (igen, jövőre) annyira eluralkodik a bűnözés és a káosz, hogy az emberek helyett robotok látják el a rendfenntartó erők munkáját, tehát megjelennek a Robotzsaruk. Az titánium fakabátok kíméletlenek a bűnözőkkel ezért szépen lassan visszaszorul a gonosztevők tevékenysége a városban, aminek mindenki örül, kivéve a helyi gengsztereket akik egyébként nagyjából óvodás szinten űzik az ipart – ergo egyik-másik félénk mint egy kisegér.

Az egyik tűzharc során az egyébként is peches 22-es android olyannyira megsérül, hogy selejtbe kerül, amit a rendőrrobotok tervezője, Deon (Dev Patel) ki is használ, hogy legújabb fejlesztését tesztelje: olyan robotot szeretne alkotni, aki önállóan él, tanul, gondolkodik és döntéseket hoz. Nameg zenét szerez és festeget.
A tesztbe azonban hiba csúszik, a robot „rossz kezekbe” kerül és nem igazán olyan irányba fejlődik, amilyet tervezője megálmodott neki. Egy hihetetlenül veszedelmes bűnözőtrió kaparintja meg a gyermeki tudattal rendelkező bádogcsecsemőt, akik hirtelen felindulásból el is nevezik őt Chappie-nek, magukat pedig mamiként és papiként aposztrofálják, a trió harmadik tagja meg talán a keresztpapi… Chappie már egynaposan megtanul kocsit lopni és vandálkodni, amivel kivívja a trió elismerését, Deon-nak pedig a mérhetetlen szomorúságát.

A már-már bárgyú történetet látva az emberben felmerül a kérdés, miért is kapott 16-os karikát a film (főleg hogy a legkeményebb szitkozódás a szaros ház – ez a szarházi Chappie-ül) és ez a kérdőjel mindaddig ott is marad a néző feje fölött, amíg csatára nem kerül a sor és ketté nem szakad az első (na jó, és egyben utolsó) emberi test. Merthogy a Chappie-ben ilyen is van, a film háromnegyedében történő meseszerű momentumokat hirtelen látványos akciójelenetek váltják, és mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy mitől fordult ekkorát a kocka.
A robotgyár másik mérnőke, a veterán katona Vincent Moore (Hugh Jackman) is épít egy robotot, ami viszont nem felel meg a Johannesburgi rendőri kötelékbe kerülés szabályainak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nagy és (figyelem!) csúnya. Persze Vincent mi mást is tehetne mint gonosz tervet szó és mindenáron meg akarja fúrni kollégája nagyszerű munkáját, ennek érdekében tönkre tesz pár millió dollár értékű droidot, aminek hatására a városban ismét elszabadul a pokol.

Jöhet is hát a nagy és csúnya robot, amit maga Vincent irányít, aki természetesen nem a rendet akarja visszaállítani, hanem kicsinyes bosszúját kitölteni az érzőlelkű Chappie-n és annak tervezőjén, Deon-on, nameg azon a néhány emberen aki éppen ott van. Innen válik látványossá a történet, és jön az igazi sci-fi, van nagy dirrdurr meg csitcsatt, sőt még bumm is jut a sztoriba.
Mondhatnám, hogy a film végére a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó győzedelmeskedik, de nem akarom lespoilerezni a filmet és amúgy sem így van. Annyi bizonyos, hogy kiderül, a robotoknak valójában lelkük van és esti mesére szomjasak, egy nap alatt megtanulnak érezni, értékelni az élet szépségét és nem mellesleg képesek megtanulni egy komplett nyelvet szőröstül-bőröstül-szlengestül ahogy azt kell. Még úgyis hogy erre senki nem tanítja őket.

Nem tudom a filmet hova tenni… Abban biztos vagyok, hogy nagyon megosztó alkotásként fogja értékelni a közönség, ahogy abban is hogy a mainstream-re vágyók egy jó popcorn mozinak fogják tartani. Azonban az is tény, hogy az egy filmen belül kétféle történetmesélés itt nem működik, érezhetően nagyobb súlyt kap az aranyos Chappie mint a harcos, viszont akkor itt valami felesleges, vagy az egyik, vagy a másik vonalat kellett volna vinni és hagyni kibontakozni azt.
Olyan mintha Blomkamp három órás mozinak tervezte volna a filmet és a vágás során a második felét túlságosan megkurtították volna. Talán leginkább egy felnőtt mese lehetne a Chappie, de ebben a tekintetben is elvérzik, hiszen a film utolsó negyedében látható akciójelenetek, a robbanások és a pörgős sztori akció sci-fit csinál a film nagyrészét uraló Rövidzárlat-utánérzésből.

Nem mellesleg Yolandi (Yo-Landi Visser) szinkronja annyira szörnyű, hogy úgy érzi az ember, jobb lenne ha néma lenne a szereplő és ez még csak a kisebbik gond. Az egyszerűen bugyuta sztori, a realitást teljesen mellőző történet minősíthetetlenül aláássa az egyébként elég jól sikerült látványvilágot és a kiváló Hans Zimmer muzsikát.
Tudtad amúgy hogy elfér egy ember teljes tudata egy pendriveon? Hát tudd meg, elfér… Mint ahogy az agyszkenner is lazán szkenneli a robotok „tudatát”…