A szállítmány filmkritika

Bárcsak azt mondhatnám, hogy A szállítmány méltó második próbálkozás Antal Nimródtól, és jobb film, mint az Elhagyott szoba. De hazudnék, ha ilyet állítanék, a fejlődésnek ugyanis sajnálatos módon szinte semmi nyomát nem találni. Ezzel persze még nem áll szándékomban teljesen leírni A szállítmányt, és azt mondani, hogy rossz, nézhetetlen film lenne. Körülbelül ugyanolyan szintet képvisel, mint Antal korábbi munkája: megvannak a maga pozitívumai, előnyei, és egész szép sztárneveket mondhat magáénak, de temérdek hibát is találhatunk, az ismert arcok pedig egyáltalán nem kerülnek annyira kihasználásra, mint azt érdemelnék. A szállítmány túlságosan ismerősnek tűnő történetet mutat be, túlzottan ismert panelekből építkezik, és mintha csak szándékosan a középszert célozták volna meg a készítői; senki, sem a színészek, sem az operatőr, sem a rendező, sem az író nem adott bele apait-anyait, mindenki csak félgőzön működik. Antal egyelőre szépen lassan, de biztosan ássa magát egyre beljebb és beljebb a relatíve kis költségvetésből, félig-meddig A-listás színészekkel dolgozó B-filmes direktor szerepkörébe. Nem túl izgalmas, de legalább biztos pozíció, és én még azt se bánnám, ha többre nem is vinné.

És nem gonoszkodni, vagy rosszmájú akarok lenni, nincs azzal semmi baj, ha valaki B-filmeket csinál, főleg ha nézhetőek. Antal nem rossz rendező, pusztán nem is zseniális, és nem kiemelkedő, vagy különösképpen érdekes. A szállítmánnyal ugyan a thrillerek, és horrorok felől nem tévedt szögesen eltérő, új territóriumra, hiszen ez is egy thriller, de kicsit megint más, mint az eléggé csapongó Kontroll, vagy az idegeken táncoló Elhagyott szoba. Ez régi vágású mozi, variáció a szokásos bankrablásos-átverős témára, ami nem fogja ismét feltalálni a spanyolviaszt, és nem újítja meg a műfajt, de tisztességes szórakozást nyújt másfél órára.

A főszereplők pénzszállítással foglalkozó biztonsági emberek: Mike (Matt Dillon), Ty (Columbus Short), Quinn (Jean Reno), Baines (Laurence Fishburne), Palmer (Amaury Nolasco) és Dobbs (Skeet Ulrich), akik elhatározzák, hogy a következő, 42 millió dollárnyi szállítmányukat megtartják maguknak, a rendőrség számára pedig megrendeznek egy álrablást, alibinek. A történet középpontjában Ty áll, aki azelőtt Irakban szolgált, és újonc tagja a cégnek, valamint régi barátja Mike-nak. A szülei nemrég haltak meg, ő pedig egyedül maradt kisöccsével, Jimmy-vel (Andre Jamal Kinney), aki finoman szólva is problémás gyerek.


A ház, amiben élnek le van pusztulva, és félő, hogy a bank, kinek nem tudják időben fizetni tartozásaikat, elveszi tőlük. Ty motivációja tehát adott, a többiek leginkább csak pénzéhes, alulfizetett munkások, a nagy átveréshez azonban szükségük van a zöldfülű meggyőzésére is. Mikor a gyámhatóság azzal fenyegeti Ty-t, hogy ha nem hozzák rendbe anyagi helyzetüket, Jimmy-t nevelőotthonba lesznek kénytelenek áthelyezni, úgy dönt, beszáll a nagy balhéba. Persze a roppant precízen eltervezett átverésben semmi sem megy zökkenőmentesen, hiba hibát követ, és eluralkodik a káosz, és páni félelem a résztvevőkön. Az oly ismerős rutinon nem sokat változtatott James V. Simpson forgatókönyvíró, még a párbeszédeket is mintha csak egy "Hogyan írjunk hollywoodi, sokszereplős bankrablós és/vagy átverős sztorit, ami végül dugába dől, mert totálisan inkompetens vadbarmok próbálják véghezvinni" című szövegkönyvből húzta volna elő. Meglepő módon a legélvezetesebb, és legjobban működő rész az első bő 40 perc, ami alatt lényegében nem is történik semmi érdekes. A film második fele vontatott, idegesítő, és közel sem olyan nagyszerű, mint amilyennek ígérkezik a bevezetés alapján.


Pedig azok a korai jelenetek nagyon ígéretesek, én személy szerint legalábbis úgy voltam vele, hogy ha innen még csak jobb, pörgősebb lesz a cselekmény, akkor Antalnak nyert ügye van, és le fog venni a lábamról. De nem így történik, a történet egyre bugyutábbá válik, átgondolatlan maszlag lesz belőle, a hihetőség határait pedig alaposan feszegetik bizonyos események. Már Ty motivációja sem túl tiszta, elég hihetetlen, ahogy kemény elveket követő, szigorú meggyőződéssel bíró törvénytisztelő polgárból egyik napról a másikra több millió dollárt kész rabolni, csak mert egy gyámügyes idős hölgy meglátogatja őt és testvérét. De aztán később még ennél is ostobább dolgokra képes (amelyeket nem részletezek, érthető okokból), és úgy tűnik a morális iránytűje igencsak meg van zavarodva, ugyanis a helyzetnek, na meg a forgatókönyv által diktált követelményeknek megfelelően egyszer jó, máskor rossz irányba mutat. Hiába is próbáltak többdimenziós karaktert formálni belőle, egyszerűen olyan, mint valami papírmasé figura - nehéz elhinni, hogy a valódi életben is létezne ilyen ember. Többek közt ettől, és ehhez hasonló következetlenségektől lesz erősen B-film szagú A szállítmány.

Egy közepesen érdekes autós üldözésen és pár ember nem túl eredeti elhullásán kívül, A szállítmány nagyrészt Antal Nimród korábbi munkáinak vénájában készült, vagyis nem az explicit látványra, a vérre és ehhez hasonlók hatásvadász húzásokra épít, hanem egy eléggé szűkös (bár ez alkalommal egy tágabb raktártelepről van szó) területre beszorult szereplőgárda közti interakciót, feszültségnövekedést figyeli meg, és mutatja be nekünk. Ezzel annyi a gond, hogy Antal nem elég innovatív, illetve valamicske innovativitása, mi volt, már rég el lett lőve, nagyrészt a Kontrollban és kisebb részt az Elhagyott szobában.

A klausztrofobikus atmoszféra ezúttal cseppet sem válik a film előnyére, egészen pontosan nem is igazán érezzük a feszültséget, ami a helyzettel kellene, hogy járjon. Tudjuk, hogy ezek a karakterek nagyon nagy bajban vannak, mert kiabálnak egymásra, izzadnak, és káromkodnak, de nem érezzük azt, amit ők. Ez az Elhagyott szobánál másképp volt: bár nem volt az a két főszereplő sem teljesen kiforrott figura, mégis szimpatizálhattunk valamelyest velük, és drukkoltunk, hogy túléljék a film végére. Andrzej Sekula, aki a Ponyvaregényen is dolgozott azelőtt, illetve az Elhagyott szobán is, operatőri munkája jól elvégzett, tisztes feladat, de semmi pluszt nem képes nyújtani.


A színészek, ahogy azt már említettem, méltatlanul alulhasználtak. Adott egy ilyen nevekből álló csapat, és gyakorlatilag mást se csinálnak, csak csúnyán néznek másfél órán át, néha kiabálnak egy kicsit, majd mindegyiket eléri a maga végzete. Jean Reno fogalmam sincs, hogy kerülhetett A szállítmányba, de két mondaton kívül talán több dialógusa nincs is, igazán kibontakozni pedig nulla esélyt kap. Laurence Fishburne esetében ugyanez a kérdésem, miért vállal el ilyesmit vajon? Persze örülök, hogy Antal ilyen neveket instruálhat, de már csak a játékidőből adódóan is képtelenség, hogy egy ekkora társulatból valaki is minőségileg kimagasodhasson. Matt Dillon olyan, amilyen, tőle nem is nagyon várhatunk többet, mint amire képes. Amaury Nolasco eddig inkább tévésorozatokban dolgozott, ő talán az egyedüli, aki képes egy szösszenetnyit bizonyítani. Skeet Ulrich harmatgyenge, a Ty-t alakító Columbus Short még fiatal, talán többre is viheti. Fred Ward kellemes meglepetés, mint a biztonsági cég feje, de ő sem tölt öt percnél többet a vásznon.

A szállítmány tulajdonképpen nem egy rossz film, de sajnos több kivetnivalót találtam benne, mint pozitívumot. Antal Nimródnak le kell vetkőznie ezeket a gyermekbetegségeket, illetve ki kell találnia új, ütősebb dolgokat is, ha fenn akar maradni. A mozijegy árát azért megéri ez a próbálkozása is, de összeteszem a két kezem, hogy következő filmje (ami, remélhetőleg már mindenki tudja, a Predators lesz!) ennél klasszisokkal jobban fog sikerülni.

A szállítmány előzetes