Amerika Kapitány: Az első bosszúálló filmkritika

A közkedvelt figura ugyanakkor akárhány inkarnációt is élt meg a későbbiekben, akárhányszor modernizálták, vagy bújtatták újabb köntösbe, a 40-es éveket követően már sosem volt ugyanaz, mint egykoron. A hidegháború kezdetét követően már mindig egy letűnt kor gyermekének számított, egy olyan korszak szülöttének, amelyet mindent elsöprő idealizmus, és hamisítatlan optimizmus jellemzett. Az eredeti Amerika Kapitány világában még minden fekete volt vagy fehér, nem volt átmenet, hősök és gonoszok élesen elváltak egymástól, a képregények főszereplőinek motivációját pedig nem a bosszú, a bűntudat vagy megváltás iránti vágy jelentette, hanem egészen egyszerűen a pozitív értékek mellett történő kiállás, az elesettek megsegítése és a rossz legyőzése. Azok az elvek, amelyek mentén Amerika Kapitány története felépült, illetve azok az értékek, melyeket a címszereplő képvisel, meglehetősen archaikusnak hatnak a 21. században. A sztori egyszerűsége, szinte gyermeki naivitása ma már majdnem eladhatatlannak tűnhet, hihetően filmre vinni pedig azt hinnénk, szimplán nem is lehetséges.

A Marvel nagyszabású kirakósának utolsó darabja, a már négy évvel ezelőtt beharangozott és jövőre végre bemutatásra kerülő Bosszúállók előtti utolsó előzményfilm tehát irigylésre méltónak éppen nem nevezhető feladatot kapott: az Amerika Kapitánynak össze kell fűznie a második világháborús érát a jelennel, kapcsolódnia kell a korábban látott, majdnem 70 évvel később játszódó Marvel-filmek bizonyos karaktereihez és eseményeihez, el kell mesélnie egy mítoszt elejétől végéig, nem szabad túl komolytalannak vagy meseszerűnek tűnnie, és mindeközben még szórakoztatónak is kell lennie.

Joe Johnston rendező minden gratulációt megérdemel, hiszen a látszólag kivitelezhetetlen alapanyagból kihozott valami nézhetőt, sőt újranézhetőt. Minden, a projekt megvalósíthatóságának, és sikerességének ellentmondó tényező ellenére sikerült valamennyi pontot kipipálnia a teendők előbb felsorolt listáján, ráadásul adekvát módon realizálnia is azokat a nagyvásznon. Nem véletlen, hogy ezt a jelzőt használom, mert az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló pontosan így jellemezhető legjobban: egy adekvát képregényfilm.


Steve Rogers (Chris Evans) minden vágya, hogy a seregben szolgálhasson, és megvédhesse hazáját, sőt az egész világot Hitler csapatai ellen. Csak egy gond van: Rogers 160 centi magas, és alig nyom 45 kilót, vagyis egyáltalán nem katonának való fizikummal rendelkezik. De a szíve a helyén van, elszánt, áldozatkész és bátorságból sincs hiány nála, és ennyi elég is a német származású, disszidálása óta azonban Amerikának dolgozó Dr. Erskine (Stanley Tucci) számára, hogy felvegye az állam által pénzelt, titkos kísérleti programjába, amely a vállalkozó alanyokból egy csapásra sosem látott erejű szuperkatonákat hivatott faragni. Rogers az első a sorban, aki átesik a procedúrán, és egyben az utolsó is, mert egy náci kém végez a professzorral, rögtön azt követően, hogy főhősünket sikeresen egyszemélyes hadsereggé alakították át. Az újdonsült szuperember az Amerika Kapitány nevet kapja, és első küldetéseként rögtön rá, valamint saját frissen verbuvált osztagára hárul a feladat, hogy megállítsák Vörös Koponyát (Hugo Weaving), a világuralomra törő elmebeteg nácit. Szerencsére mellette áll kiképzője, Chester Phillips ezredes (Tommy Lee Jones), Peggy Carter ügynök (Hayley Atwell), aki iránt gyengéd érzelmeket is táplál, valamint legjobb barátja, egyben hű bajtársa, Bucky Barnes (Sebastian Stan).

Johnston (Jumanji, Jurassic Park 3., Farkasember), aki nem egy kiemelkedő tehetség, viszont egyáltalán nem is kontár, nem először ül egy második világháború alatt játszódó, képregényből adaptált akcó-fantasy rendezői székében. Korábban tévedt már hasonló területre, mégpedig az 1991-ben bemutatott Rocketeer című munkájával, amely nézőit szintén a 40-es évek Amerikájába repítette vissza, hasonlóan fantáziadús, kreatív ideákból táplálkozott, vizualitása egyedi volt, és leghangsúlyosabb elemei közé ugyancsak a ragyogó díszletek, pompás kosztümük és bámulatos képi effektusok voltak sorolhatók. A Disney ugyan akkor befürdött a régi klasszikus, mozikban vetített folytatásos matinésorozatok és tízcentes ponyvák vénájában készült próbálkozásával, az később nosztalgikus, a Flash Gordon és hasonló low-budget sci-fi szériák ártatlanságát felidéző hangulata és remek korhű díszletei miatt kultfilmmé vált.


A pályafutását a különleges effektusokért felelős művészeti vezetőként kezdő direktor (aki még az eredeti Csillagok háborúja-trilógián és az Indiana Jones-trilógián is dolgozott!) ez alkalommal is a tőle megszokott profizmussal teszi a dolgát, és jó iparos módjára, igazi régimódi kalandfilmmel örvendeztet meg minket, amiben nincs hiány humorból, romantikából, izgalomból és akcióból. Old school móka a javából, a képregények aranykornak nevezett időszakát idéző atmoszférával, habár ismerős panelekből áll, de legalább azok értő kezek által, ügyesen vannak összerakva. Az Amerika Kapitány ebből a szempontból is hasonlít a Rocketeer-hez: egyik filmnek sem erőssége a komplexitás, a szofisztikált történetmesélés vagy a karakterfejlődés, de legalább mozgalmasak, és szinte mindig van látnivaló bennük (a Rocketeer tempója azért az Amerika Kapitányénál jóval többször leült). Az Amerika Kapitány legnagyobb erénye talán éppen abban rejlik, hogy azt hozza, amit az ember elvár, nem kockáztat, nem lép ki a konvenciók által szabott keretekből, csak oda merészkedik el, ahol biztonságos a talaj, és nyílegyenesen előre tekintve menetel a jó mélyen, jó előre kiásott medrében. Igazából nincs is szusszanni ideje, mert annyi mindent kell elintéznie. Ám ebből a megközelítésből ered az Amerika Kapitánnyal kapcsolatos minden probléma is. A forgatókönyv képtelen gyakorlatilag bármi nemű újdonságot felmutatni, kiszámítható és nem várt fordulatoktól mentes.

Legyen szó karakterekről, cselekményívről, sőt akár látványról, a film kizárólag a papírformát követi. Az Amerika Kapitány végezetül mégis csak az, ami: egy nem sok vizet zavaró alkotás, ami nem hagy különösebb mértékben maradandó emlékeket bennünk. Íztelen, sablonos hollywoodi produktum, ami se negatív, se pozitív csalódást nem fog okozni. Két órás játékideje amilyen soknak tűnik, annyira gyorsan, észrevétlenül repül el, ami manapság ritkaságszámba megy, pedig alapvető elvárásnak kéne lennie az ilyen jellegű üres, alacsony agytevékenységet megkövetelő közönségfilmekkel szemben. Szürkesége vagy felejthetősége ellenére persze még egyáltalán nem unalmas, vagy rossz, szó mi szó, így is az év eddigi egyik legjobb képregényfilmjét tisztelhetjük az Amerika Kapitányban. Cáfolhatatlan tény, hogy az utóbbi néhány évben példátlan módon megszaporodtak a képregényadaptációk; az álomgyár csak úgy ontja magából a színes füzetek lapjairól a gyöngyvászonra átültetett történeteket, a hatalmas költségvetésű produkciókat, melyek egymást folyamatosan igyekeznek túllicitálni, és nem túlzás azt állítani, hogy egy ideje már túlontúl sok a jóból. Vagyis inkább kevés, mivel a mennyiség a minőség rovására megy. A telítettség nem csak az ajtón kopogtat, már itt van, érezhető.


Egy olyan nyári moziszezonban, mely során gyakorlatilag egymást érik a szuperhős-filmek, ráadásul többségük eléggé megkérdőjelezhető minőséget képvisel, a könnyed kikapcsolódást nyújtó Amerika Kapitány kész felüdülést jelent. Narratívája gyenge lábakon áll ugyan, és sokkal inkább érződik prelűdnek, mint önálló műnek, a gigászi blockbusterek tipikus jegyeit egytől egyig magán viseli, és az átlagnál picivel élvezhetőbben prezentálja azokat, így könnyebben elnézzük neki gyengeségeit. Mivel hogy eredettörténetről van szó, és még az igazi nagy dobás, a Bosszúállók számára is elő kell készítenie a terepet, az Amerika Kapitánynak esélye sincs a karakter genezisén kívül más érdekes cselekményszálat elmesélnie. Chris Evans tökéletesen illik Steve Rogers és a Kapitány szerepére egyaránt (előbbi esetében inkább a lenyűgözően élethű CGI dolgozik helyette, melynek segítségével a színészt "összezsugorították"); Vörös Koponya James Bond főgonoszokhoz hasonló egysíkúsága a túljátszásra amúgy is hajlamos Hugo Weavinget sarokba szorítja, aki így mást se csinál csak hangos, klisés monológokat és egysorosokat recitál, miközben gonoszan néz (azokkal a szemöldökökkel nehéz is neki máshogyan); Tommy Lee Jones hozza a formáját, de valószínűleg álmában is el tudná játszani a szerepet; Hayley Atwell pedig csinos, tökös, érzelmes, csak sajnos az alakítása suta.

Kár, hogy film első fele jóval szórakoztatóbbra sikerült, mint a sokkal akciódúsabb, mégis unalmasabb második óra. Amíg Rogers egy valakivé válni akaró senki, addig többé-kevésbé tartalmas karakter, ám amint átalakul Amerika Kapitánnyá már csak egy darab hús, hősies izomtömeg, akibe egy nüánsznyi érdekesség sem szorult. A finálé kiábrándítóan lapos, hatástalan és elkapkodott. Mindent összevetve, az Amerika Kapitány mégsem különösebben rossz alkotás, inkább csak fájóan felesleges. Egy közepes, a laikusokat is lekötni képes képregényfilm. A végefőcím lefutása utáni röpke Bosszúállók előzetes azért emlékeztet arra, miért is kellett végigülnünk ezt a filmet: nem azért, mert ez 2011 egyik legnagyobb eseménye, hanem mert felspanol minket 2012 legnagyobbnak szánt eseményére.

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló előzetes