És valóban, az Álmok otthona pontosan úgy indít, mint minden tipikus mozi, melyben elátkozott házak és azok szerencsétlen sorsú régi, illetve peches új lakói szerepelnek. Miután Will Atenton (Daniel Craig) otthagyja jól fizető New York-i szerkesztői állásást a könyvírás kedvéért, s hogy többet lehessen együtt feleségével, Libby-vel (Rachel Weisz) és két kislányával, vele együtt érkezünk a hófödte és meglehetősen üres külvárosi utcában álló, új családi fészekbe. Ekkor még mindannyian azt hiszik, a béke szigete és álmaik otthona lesz a ház, melyet jutányos áron adott el nekik egy helyi ingatlankereskedő, ám az idillikus állapotoknak hamarosan véget vetnek az egyre gyakoribbá és súlyosabbá váló incidensek. Will végül megtudja, hogy a házban évekkel előttük lakó családban véres tragédia történt: a férj hidegvérrel lelőtte saját gyerekeit és feleségét. Miközben új otthonában egyre furcsább és rémisztőbb esetek történnek, Will kutakodni kezd az ügyben, s nyomozása során kiderül: a gyilkos még mindig szabadlábon van…

Amiért sajnos már az elejétől kezdve csalódás a film, elsősorban annak köszönhető, hogy tele van a kísértethistóriák szokásos, immár elcsépeltnek számító elemeivel és közhelyeivel, miközben a hangulat ugyan valóban igen nyomasztó, valahogy mégis túlságosan sterilnek, életszerűtlennek hat. A rengeteg klisét felvonultató bevezetés során nem igazán sikerül meglepetést vagy félelmet kelteni a nézőben, aki többnyire már immúnis a feszültségkeltés szokásos, számtalanszor látott és kiismert eszközeivel szemben – a különböző ijesztő zajokra és árnyakra a sötétben, a korábbi lakóktól visszamaradt nyomok és tárgyak megtalálására, a különösen viselkedő, titokzatos szomszédra, a külső segítség hiányára, és még sorolhatnánk.

A helyzet sajnálatos módon a furcsán viselkedő szomszédasszony, Ann Patterson (Naomi Watts) közvetlenebbé válása után sem sokat javul, legfeljebb jellegében változik a történet. Az Álmok otthona ugyanis a közepe táján hirtelen átvált misztikus thrillerből pszicho-thrillerbe, amikor is a hangsúly már nem a ház kísérteties és félelmetes voltán, hanem a főszereplő által tapasztaltak egyre nyomasztóbb hangulatán van. Ehhez társul egy, a film derekán található jelentős fordulat, melyet azonban egy felettébb amatőr húzással már a trailerben sikerült lelőnie a gyártó stúdiónak (éppen ezért nem is közöltük, csak egy rövidebb TV-s előzetest). Ezt követően a forgatókönyv kiismerhető módon arra játszik, hogy a néző ne tudja megkülönbözteti a valóságot a képzelettől, ahogy a bolondok házát felkereső Will, akinek a szemszögéből mi is követhetjük az eseményeket, fokozatosan az őrület jeleit mutatja.
A történet igencsak átlátszó volta révén azonban valódi meglepetést nem tud okozni, legfeljebb értetlenséget a meglehetősen következetlen narratíva miatt. A Morgan Creek Productions másik nagy baklövése ugyanis a végső vágással kapcsolatos, mely alapján a sztori alapvetően sántít és az egész filmnek vajmi kevés az értelme. A stúdió végül nem pusztán az előzetes, de a teljes produkció tekintetében kisajátította a jelenetek sorrendjének, elhelyezésének, illetőleg egyéb szempontok alapján történő megváltoztatásának jogát, ami olyannyira felháborította a főszereplő Craig-et és Weisz-t, valamint Jim Sheridan rendezőt, hogy nem voltak hajlandók részt venni a film bemutatását megelőző promócióban és sajtóinterjúkban. Önmagában persze ez még nem volna baj, viszont egyetlen egy mozi esetében sem jó előjel, ha nem csupán az alapvető egyetértés hiányzik, de egyenesen éles ellentét jön létre a film készítésében közvetlenül részt vevő stáb és a finanszírozást biztosító producerek között.

Az eredeti koncepció pontos ismerete nélkül, azonban a végeredményt látva megállapíthatjuk, hogy egy meglehetősen összecsapott és átgondolatlan produkcióról van szó, mely elsősorban éppen azon a téren bukik el, ami a legfontosabb lenne egy ilyen film esetében – vagyis a valódi feszültség és izgalom, az igazi meglepetés és megdöbbentés hiányán. Miközben az Álmok otthonának első fele közhelyes és kiszámítható, a második fele helyenként olyan lassú és unalmas, hogy már szinte csak azt várjuk, mikor lesz végre vége a kínszenvedésnek. Némileg talán a házban lezajlott múltbeli események rejtélyének megfejtése képes ébren tartani bennünket és az érdeklődésünket, mire azonban eljutunk odáig, már nagyjából tudjuk is, mi fog történni. A történet lezárása pedig egyenesen kínos, ahelyett, hogy az eredeti szándéknak megfelelően szívhez szóló, megható vagy kielégítő lenne – de alapvetően az egész produkción látszik, hogy az alkotóknak nem volt elég önkritikája.
A rendező védelmében azért meg kell jegyezni, hogy a fáma szerint állandó harcban állt a Morgan Creek képviselőivel a forgatókönyv és annak konkrét megvalósítása miatt, ami a stúdiók anyagi befolyásának ismeretében alighanem törvényszerű volt, hogy végül teljesen kicsúszott a kezei közül. Arra már valószínűleg sohasem derül fény, milyen lett volna a kész film, ha Sheridan szabad kezet kap saját koncepciójának keresztülviteléhez – hacsak nem engedélyezi végül a stúdió egy rendezői változat megjelenését, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. Ugyanakkor az igazság kedvéért azt is hozzá kell tennünk, hogy minden bizonnyal egy jobb vágással sem született volna remekmű az adott forgatókönyvből, melynek momentumai számos esetben már ezerszer látott fordulatok, más jelenetei pedig szimplán rosszul megírtak és hihetetlenek.

Így hát leginkább még abból a szempontból lehet érdekes az egész produkció, hogy a forgatás során melegedett össze az egymással már korábban is szimpatizáló Rachel Weisz – Daniel Craig páros. Ennek megfelelően feltételezhetjük, hogy már a felvételek alkalmával is gyengéd érzelmeket tápláltak egymás iránt, minek következtében a két főszereplő között meg is van a kellő kémia, ez azonban önmagában távolról sem elég a sikerhez. Libby és Will viszonya ugyanis meglehetősen elnagyoltan került ábrázolásra, nagyon kevés az igazán bensőséges pillanat közöttük. A nő és a két gyerek ráadásul fokozatosan egyre hátrébb szorul a történetben, hogy a férfi nyomozása kerülhessen előtérbe. Ami viszont Daniel Craig-et illeti, ő valójában nagyon is jól játszik – a tőle megszokott rendíthetetlen James Bond-figurához képest abszolút ellentétes, érzékeny és sebezhető karaktert is árnyaltan és már-már teljesen hihetően kelti életre. Tulajdonképpen Naomi Watts, a gyerekszereplők vagy a többi színész teljesítményére sem lehet különösebb panasz, többnyire ők is hozzák azt, amit a gyakran felületes karakterábrázolás lehetővé tesz számukra.
Azzal együtt tehát, hogy nem láthatunk semmi emlékezeteset, a színészi alakítások alapvetően rendben vannak, mint ahogy például a zenével vagy a rendezés bizonyos aspektusaival sincs különösebb gond, ha magától a vágástól eltekintünk. Sajnos azonban ez sem menti meg az Álmok otthonát attól, hogy a középszerűség mintapéldája legyen, miközben a forgatókönyv nem több, mint egy B-kategóriás firkálmány, ami jóval okosabbnak akar látszani, mint amilyen valójában. Ha a film sztorija csupán tizedannyira sikeres lenne, mint a főhős regénye a történetben, a stúdió és a filmkészítők most dörzsölhetnék a tenyerüket az üres zsebeik mutogatása helyett…