Adéle és a múmiák rejtélye filmkritika

2010. szeptember 06.
81.6791
Advertisement
Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
DNS profilja, adatai
DNS
A francia filmgyártás utóbbi két-három évtizedének legjelentősebb, de mindenesetre a legnagyobb közérdeklődést kiváltó alakja kétségtelenül Luc Besson, mint hazájából az egyetlen rendező-producer, aki Franciaországon kívül is nagyfokú ismertségre tett szert. Általános sikerét és hírnevét nem utolsósorban annak köszönhette, hogy a francia filmek hagyományaival némileg szakítva egyre több alkotásában igyekezett átvenni a Hollywoodból futószalagon áramló, nagyszabású blockbusterek látványos, színes-szagos elemeit, miközben mindehhez képes volt hozzáadni a saját egyéni stílusát és elképzeléseit. Talán senkinek sem kell külön bemutatni A Léon, a profi, Az ötödik elem vagy a Taxi című filmeket, melyek Besson hazáján kívül is igen komoly nézettségre, illetve az azzal együtt járó jelentős bevételre tettek szert. Habár az említett és a hasonló produkcióknak a kommersz felé történő határozott eltolódása, illetőleg annak hatásai erősen vitathatók, népszerűségüket nem lehet kétségbe vonni. Az Adéle és a múmiák rejtélye is alapvetően ezt a vonalat viszi tovább, azzal együtt, hogy a látványelemek és a rájuk építő akciók gyakori használata ellenére is jellegzetesen francia alkotás maradt.



Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 2. kép

A filmmel kapcsolatban külön említést érdemel, hogy ezúttal Luc Besson nem csupán a produceri feladatokat látta el, hanem ő maga ült be a rendezői székbe, ami az utóbbi tizenegy évben mindössze a negyedik alkalommal fordul elő vele. Ez minden bizonnyal annak köszönhető, hogy Besson számára valamilyen oknál fogva különösen fontos volt a történet filmvászonra vitele, ami valójában nem más, mint egy francia-belga képregény adaptációja. Úgy tűnik tehát, az amerikai képregény-hullámot követően őt is elérte a rajzolt figurák megfilmesítésének láza, választása pedig a Jacques Tardi által a hetvenes években írt és rajzolt Adéle Blanc-Sec különös kalandjai című képregény-sorozatra esett. A rendező valószínűleg elég fantáziát látott a XX. század elején "élt", csípős nyelvű, cinikus és talpraesett, ifjú újságírónő alakjában, hogy egy egészestés filmre elegendő forgatókönyvet körítsen hozzá, abban a reményben, hogy egy legalább olyan jó és élvezhető fantasy-kalandfilmet készíthet belőle, mint bármely konkurense a tengerentúlon. Lássuk hát, mi sült ki végül Besson próbálkozásából!


Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 3. kép

A történet az 1912-es, a nagy háborúk pusztításától egyelőre megkímélt Párizsban játszódik, ahol egy rendkívül furcsa eseménynek köszönhetően már-már pánikhangulat uralkodik a lakosság körében. Na azért a pánikot nem kell szó szerint érteni, a csodálkozó hitetlenkedés sokkal helyénvalóbbnak tűnik a polgárok reakciójának leírására, mivel a bonyodalom okozója nem más, mint egy, a Természettudományi Múzeumban egy méretes, 136 millió éves megkövült tojásból kikelt, majd elszabadult pterodaktilusz, azaz repülő "szárnyas gyík". A mintegy hat méteres szárnyfesztávú, veszélyes ragadozó hamarosan le is csap egy nagy becsben tartott és feddhetetlen hivatalnok valamint a vele utazó konzumhölgy automobiljára, ami egyértelművé és halaszthatatlanná teszi a sürgős ellenintézkedések foganatosítását. Az elszabadult állat kézre kerítésével és ártalmatlanításával megbízott Caponi felügyelő (Gilles Lellouche) segítség reményében eljut a titokzatos, ám semmiképpen sem a szépségéről híres természettudóshoz, Esperandieu professzorhoz (Jacky Nercassian), akiről kiderül, hogy kulcsfigura az ügy megoldásában. A professzor személye és segítsége azonban legalább olyan fontos az elszánt újságírónő, Adéle Blanc-Sec (Louise Bourgoin) számára, aki II. Ramszesz fáraó mumifikálódott orvosának feltámasztásától várja húga meggyógyítását. Agathe (Laure de Clermont-Tonnerre) fejéből ugyanis egy szerencsétlen baleset következtében egy jó hosszú hajtű kandikál kifelé, és azóta nem tesz mást, csak öntudatlanul mered maga elé...

Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 4. kép

Azt hiszem, már a fenti rövid tartalmi összefoglalás után is nyilvánvaló, hogy maga a történet tulajdonképpen teljesen banális, és jobbára olyan momentumokból áll, melyeknek minimális közük van a valósághoz. Ugyanez azonban a legtöbb képregényről elmondható, és ha jó az alapanyag, akkor csupán a belőle készült film megvalósításán múlik annak sikere, ami egy élőszereplős produkció esetén persze jóval keményebb dió, mint akár egy animációs mozinál. Szerencsére Besson műve oly módon ötvözi egymással a valóságos és a fantasy elemeket, hogy a nézőnek jóformán egy pillanatra sem kell kételkednie afelől, hogy amit lát, az csupán fikció, melynek lényege a kaland és a komédia révén biztosított szórakoztatás. A tudományos szempontok abszolút figyelmen kívül hagyása többek között abban is megnyilvánul, hogy a következetesen "nagy madárnak" titulált pterodaktilusz a közhiedelemmel ellentétben nem madár volt, hanem egy őshüllő. Sőt rejtélyes módon a feltámasztott múmiák is folyékonyan beszélik a legújabb kori francia nyelvet, és láthatóan a XX. századi környezetben, egy teljesen eltérő kultúrában is azonnal feltalálják magukat. Mindez azonban egyáltalán nem zavaró egy olyan film nézése közben, melyről minden szempontból lerí, hogy csupán néhány képregényfigura fantasztikus kalandjainak elmesélését tűzte ki céljául, mindennemű hátsó szándék nélkül.


Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 5. kép

Ahhoz, hogy a sztori összeálljon egy szerves egésszé, természetesen elengedhetetlen egy erőteljes központi protagonista, vagyis a hősnő szerepe, akivel azonosulhatunk és akit végig követünk a történet során, a bonyodalomtól egészen a végső megoldásig. Az Adéle-t bemutató egyiptomi jelenetsor idején rettenthetetlen újságírónőnk még csak nem is sejti, mi történt - vagy fog történni - Párizsban, mivel a sivatagban tevegelve kutat a fáraó orvosának sírja után. A karizmatikus mademoiselle Blanc-Secnek senki és semmi nem állhatja útját - legyen szó a sivatag forró szárazságáról, ókori egyiptomi fejtörőkről, a tevék vagy a bennszülött kísérők engedetlenségéről, vagy akár a gátlástalan és egyáltalán nem bizalomgerjesztő ellenfél, Dieuleveult (Mathieu Amalric) feltűnéséről, csípős nyelvének és szemfülességének köszönhetően mindig kivágja magát a bajból. Azzal együtt, hogy Adéle távolról sem szent, ő egy igazi egyéniség, humoros és szerethető figura, aki sosem adja fel, bármilyen abszurd is legyen a szituáció. A nemzetközileg korábban nem igazán ismert Louise Bourgoin jó választás volt a címszerepre, hiszen amellett, hogy egész tehetséges színésznőnek tűnik, tényleg helyes kis pofija van.


Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 6. kép

A főhősnő önmagában természetesen nem sokat érne az őt körülvevő, akadályozó vagy támogató, egyéb figurák nélkül. A filmben a jellemábrázolás kissé egysíkú, de kiforrott, és annak ellenére, hogy a legtöbb karakternek csak felületesen ismerjük a hátterét, szinte mindegyiküket be tudjuk sorolni egy-egy jellegzetes típusba. Dieuleveult ugyebár a torz és romlott, levakarhatatlan antagonista, aki mint egyfajta ősellenség lohol Adéle nyomában, míg Caponi felügyelő a tipikus bürokrata megszemélyesítője, a pterodaktiluszra ész helyett elsősorban puskával vadászó Saint-Hubert (Jean-Paul Rouve) pedig a jellegzetes "ügyetlen hős", aki egyenesen Pampalinire hajaz, és rendre sokkal nagyobb kalamajkát okoz, mint azt az őt megbízó felügyelő szeretné. A másik oldalon ott van Agathe, a szerencsétlenül járt testvér, mint a főhősnő legfőbb motivációja, Esperandieu professzor, a meg nem értett, a haladás szolgálatában álló, ugyanakkor az őrültség egyértelmű jegyeit magán hordozó tudós, valamint a múzeumsegéd Andrej Zborowski (Nicolas Giraud), a reménytelen szerelmes, aki kétségbeesetten és esetlenül próbál Adéle közelébe férkőzni. A karakterek valóban igen egyszerűek, nem rendelkeznek nagy mélységekkel, és nem produkálnak bonyolult vagy fennkölt párbeszédeket, illetőleg vaskos mögöttes tartalommal rendelkező monológokat, de legalább jól körülhatároltak és kézzelfoghatók, ami egy ilyen mozi esetében pont elég a "hitelességhez". Ami pedig a színészi játékot illeti, arra nem lehet panasz, ami részben alighanem éppen a jellegzetes és komikus figuráknak köszönhető.

Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 7. kép

A humor tehát úgyszintén segít, hogy jobban tudjuk értékelni a szereplőket, illetőleg abban, hogy ne akadjunk fenn a különféle banális történéseken. A csupán a film elején elhelyezett, szokványosnak nem mondható, egyes szám harmadik személyben előadott, alámondásos narráció, amelyből könnyed stílusban tudunk meg valamennyi, de éppen elegendő információt az események vagy egy-egy szereplő hátteréről, remek fogás volt az alaphangulat megteremtéséhez. A tipikus francia humor - egy-egy rövidebb periódust leszámítva - végig tetten érhető, a hollywoodi filmek gyakran bugyuta poénjai viszont nem jellemzőek, szerencsére csak nagyon ritkán fordulnak elő. Ehelyett a film jónéhány intelligens poénnal operál, mint amilyen például az elnöktől az egyre alacsonyabb rangú hivatalnokok felé gyűrűző bürokrácia karikírozása, és a helyzetkomikum üdítő megnyilvánulásait képezik a halottaikból feltámadt múmiák megjegyzései, illetve az Adéle és közöttük zajló, elmés párbeszédek is.


Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 8. kép

A jellegzetes figurák számára hangulatos keretet biztosít a XX. század eleji Párizs stílusos ábrázolása, ahol egy-két tátongóan üres sugárutat leszámítva látszólag minden a helyén van: a klasszikus épületek, színházak, műemlékek, terek, szobrok, lámpák, lovaskocsik és automobilok mind-mind a kor jellegzetes külsőségeit idézik. Ebben mellesleg a nagyszerűen sikerült jelmezek is sokat segítenek, melyek tökéletesen élet- és korhű külsővel ruházzák fel az embereket, a főszereplőktől kezdve egészen az egyetlen pillanatra a háttérben feltűnő statisztákig - a produkció tehát kosztümös filmnek sem utolsó. Ami pedig a számítógépes grafikával készült lényeket illeti, azok alapvetően semmivel sem rosszabbak, mint az álomgyár számára készült társaik, hozzájuk képest egy jó átlagnak számítanak. Legnagyobb problémájuk az animálásuk, vagyis a mozgatásuk során a legszembetűnőbb, e téren bizony még van hova fejlődni, bár ez részben csak költségvetés kérdése. Annyi biztos, hogy összességében jóval kevesebb a különleges vizuális effektusok száma, mint a hollywoodi blockbusterekben, ahol gyakran éppen ezekkel próbálják pótolni a forgatókönyv, a színészi játék vagy a rendezés hiányosságait. A Brendan Fraser főszereplésével készült Múmia-filmekkel összehasonlítva Besson alkotása nyilvánvalóan nem veheti fel a versenyt, ha pusztán a grandiózusságra törekvő látványelemek mennyiségét nézzük, a filmek többi aspektusát tekintve azonban semmivel sem marad el mögöttük, sőt egyes területeken még felül is múlja azokat.


Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 9. kép

Félreértés ne essék, az Adéle és a múmiák rejtélye még véletlenül sem remekmű vagy filmtörténeti mérföldkő, sem Franciaország, sem a világ filmgyártása szempontjából, hisz tulajdonképpen minden egyes részletét láthattuk már valahol. A maga nemében azonban igenis szórakoztató, legalább annyira, mint a Hollywoodban készült tucatfilmek nagy része. Sőt ha összehasonlítjuk egy, az álomgyárból kikerült átlag kalandfilmmel, Luc Besson produkciója még különb is abból a szempontból, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: egy fantázia szülte képregény adaptációja, se több, se kevesebb. Az amerikai blockbusterek alkotói az esetek többségében elkövetik azt a hibát, melynek eredményeképp még egy könnyed kalandmozi is sokszor túl komolyan veszi magát, miáltal a néző számára nehézzé teszik annak eldöntését, hogy mit, illetve milyen célból is lát pontosan. Ezzel szemben Adéle kalandjainak minden percén érezhető, hogy - többek között a hosszúra nyúló érzelmes közjátékok elkerülésével - még véletlenül sem veszi komolyra a figurát, minden pillanatát a történetvezetésnek, a markáns karaktereknek és a szórakoztatásnak rendeli alá. Bármilyen kommersz szórakozást is ígér hát a film, azt legalább őszintén és minden elfogultság nélkül teszi - nem úgy, mint általában a világ legnagyobb filmstúdiói által dirigált, a nézőket tudatosan manipulálni kívánó produkciók.

Adéle és a múmiák rejtélye  filmkritika - 10. kép




Adéle és a múmiák rejtélye előzetes

 

Adéle és a múmiák rejtélye / Les aventures extraordinaires d'Adéle Blanc-Sec (2010)

  • Műfaj: Kaland
  • Hazai premier: 2010. szeptember 09.
  • Rendezte: Luc Besson
  • Hossz: 105 perc
  • 2010-09-06 21:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/adele_es_a_mumiak_rejtelye__1.jpg
  • Szereplők: Louise Bourgoin, Mathieu Amalric, Gilles Lellouche, Jacky Nercessain, Jean-Paul Rouve, Nicolas Giraud, Laure de Clermont-Tonerre, Philippe Nahon
  • Forgatókönyv: Luc Besson
  • Operatőr: Thierry Arbogast
  • Vágó: Julien Rey
  • Zene: Éric Serra
Luc Besson 105 Éric Serra 2010-09-06 21:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/adele_es_a_mumiak_rejtelye__1.jpg
5 hozzászólás

DNS

14 éve, 8 hónapja és 20 napja

skyman írta:
Hát erre nagyon kiváncsi vagyokmosolygó smiley a történet nem rosz, csak a megvalósitásra vagyok kiváncsi.
A "nagy madártól" ne várj túl sokat, de a múmiák tényleg jó fejekkacsintó smiley

válasz erre

skyman

14 éve, 8 hónapja és 21 napja

Hát erre nagyon kiváncsi vagyokmosolygó smiley a történet nem rosz, csak a megvalósitásra vagyok kiváncsi.

válasz erre

Vendég

14 éve, 8 hónapja és 21 napja

Klasszikus kaland, imádom!

válasz erre

marco

14 éve, 8 hónapja és 24 napja

Luc Besson!meglepett smiley Néznivalóóóóó!mosolygó smiley

válasz erre

Vendég

14 éve, 8 hónapja és 24 napja

Jónak tűnik!

válasz erre
 

kapcsolódó hírek, cikkek

Nincsenek kapcsolódó cikkek.

 
legutóbbi hozzászólások
 
marco profilja