Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Ha összeeresztjük egy film elkészítésére az Oscar-díjas Morgan Freemant, a többszörös Oscar-díjas Jack Nicholsont, és Rob Reinert, olyan sikerfilmek rendezőjét, mint A turné, az Állj mellém!, A herceg menyasszonya, vagy a Harry és Sally, a forgatókönyv megírását pedig egy olyan bizonyításra kész, ifjú reménység kezébe adjuk, mint Justin Zackham, abból csakis jó dolog sülhet ki, nemde? Legalábbis ezt feltételeznénk. Valószínűleg a stúdió és a producerek is ezt a gondolatmenetet követték, mikor zöld utat engedtek A bakancslistának. És mégsem így lett.
Habár butaságokat beszélek, még a végén abba a tévhitbe ringatok mindenkit, hogy A bakancslista nem lett jövedelmező befektetés, és bizonyos szempontból "jó" film. Dehogynem, az lett, a szó létező legüzletibb értelmében: kasszát robbantott mind Amerikában, mind a világ többi részén, költségvetésének többszörösét visszahozva a stúdió/producerek számára. A közönség, pontosabban az a bizonyos kritikus tömeg tehát hangot adott véleményének, ami bizakodásra adhatna okot, ám óvva intek mindenkit, és kérem, kétszer is gondolja át, mielőtt jegyet vált erre a filmre! Hiszen mindannyian ismerjük a mondást, melynek érvelése szerint több milliárd légy biztosan nem tévedhet, és pusztán ezért cselekedjünk úgy mi is, mint ők.
Carter Chambers (Morgan Freeman) tisztességben megőszült autószerelő, szerető férj, apa, és nagyapa is egy személyben. Élete soha nem várt, egyben tragikus fordulatot vesz, mikor megtudja, hogy rákos, és közös kórterembe kerül a milliárdos Edward Cole-lal (Jack Nicholson), akit szintén a veszedelmes kór támadott meg. Amikor mindkettőjükkel közlik az orvosok, hogy közel fél évük van már csak hátra, elhatározzák, minden fennmaradó percüket kihasználják, hogy véghezvigyék mindazt, amit ez idáig nem volt alkalmuk, ám mindig is szerettek volna. Elkezdik hát saját kis "bakancslistájukat" írni - vagyis mindazon dolgokat összegyűjteni, amelyeket meg akarnak tenni és tapasztalni az életben, mielőtt feldobják a bakancsot - ahogyan azt sok évtizeddel korábban Carter egyetemi filozófiatanára tanácsolta diákjainak, majd a világot nyakukba véve nekivágnak életük utolsó nagy kalandjának.
A lista felszínes, gyerekkori vágyaktól kezdve (ejtőernyőzés, vagy egy Shelby Mustang vezetése) egészen komoly, jóval magasztosabb célokat (egy gyönyörű nő megcsókolása) is tartalmaz, a két vén csataló pedig nem rest mindegyiket megvalósítani. A bakancslista egy szentimentális hollywoodi tanmese az életről, a megöregedésről, és a halálról, amiben Reiner nem fél egy ziccert sem kihagyni csak, hogy újabb és újabb klisékkel nevettesse és/vagy ríkassa meg popcornfaló közönségét. Még azt a hihetetlenül hatásvadász, illetve szimplán fejfájást okozóan fáradt lépést sem szégyelli megtenni, hogy - az amúgy valóban remek orgánummal rendelkező - Morgan Freemant ismét (körülbelül ezredjére) a főszerep mellett a narrátor szerepébe is befogja. Freeman így természetesen ezúttal is tisztességgel elmormogja az író, Justin Zackham szerint biztosan hatalmas súllyal bíró monológot.
A két (jobb napokat, pontosabban jobb szerepeket is látott) színészóriás öregurasan átcsetlik-botlik a film másfél órája alatt a világ szinte összes látványosságán, a Szerengeti Nemzeti Parktól kezdve a Taj Mahaltól át egészen a Himalájáig, két helyszín között pedig filozofálgatnak az életükről, mit bántak meg, mit tennének másképp, satöbbi. A sorsszerűen összeillő, ugyanakkor majdhogynem mindenben ellentétes nézeteket valló Carter és Edward közti feszültségre építő filmet gyakorlatilag nem tartja más össze, mint a csöpögős, cukormázas, idealizált hollywoodi világ, amiben egy olyan halálos betegség, mint a rák mintha csak egy játékszer, valamiféle mellékes dolog lenne.
Mindezen nagyban tudna javítani, ha Freeman és Nicholson között működne az a bizonyos, oly sokszor emlegetett "chemistry", vagyis lenne valamiféle szikra, valami spontán összhang köztük, de ilyesminek nyoma sincs. Ők bizony nem Matthau és Lemon, ez pedig nem a Furcsa pár, vagy A szomszéd nője mindig zöldebb újabb epizódja. Mellesleg ez a hasonlat, és a Nicholson-Freeman duó igencsak gyenge alakítása csak eszembe juttatta, mennyire szívfájdító az említett zseniális páros tátongó űrt hagyó hiánya.
Ha már a rendezés, és az írás pocsék, legalább a két főszereplő javíthatna az összképen, hiszen mégis csak ők a plakátokon óriási betűkkel feltüntetett húzónevek. És ha már összhangban nincsenek egymással, legalább egyénileg tündökölnének kicsit. De nem, egyikük sem találja helyét a filmben, kényelmetlenül jobbra-balra nézelődnek, mintha csak kérdőn kitekintenének a stábra (esetleg miránk, a nézőkre), hogy mi a fenét keresnek ők itt, a kék/zöld hátterek előtt (erre még visszatérünk), vagy éppen ugrásra készen a fizetési csekkjük aláírását várnák, hogy végre mehessenek haza. Freeman annyira kisujjából kirázza ezt a szerepet, hogy az már-már arcpirítóan nevetséges, Nicholson pedig szintén sokadszorra hozza a szinte valódi énjét letükröző, pofákat vágó, rosszmájú megjegyzéseket tevő, ám legbelül mégis melegszívű vén szivart - ami sokkal inkább halálosan untató ezúttal, mintsem szórakoztató. Persze nem áll szándékomban nekem leszedni a keresztvizet kettejükről: nincs is igazából velük semmi baj, egy jó forgatókönyv mindent orvosolt volna.
De sebaj, lépjünk tovább, a mellékszereplő gárda legalább jól teljesít. Ja, hoppá, hogy ők is egytől egyig elviselhetetlenek? Pontosan. A "comic relief" kedvéért bepasszírozott Will és Grace-es Sean Hayes a titkár szerepében nem hogy mosolyt nem volt képes csalni az arcomra, inkább elszomorított a fura, goromba kapcsolata haldokló főnökével. A Freeman feleségét alakító Beverly Todd is halovány, mint ahogyan a szájába adott mondatok is azok - mégis miféle feleség az, aki 45 év házasság után nem képes férjét meggyőzni, hogy fél lábbal a sírban azért mégse játsszon már Indiana Jones-osdit.
De még mindezen hibái ellenére is, szívesen ajánlanám A bakancslistát mindössze a gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak miatt, ahol a két főszereplőnk tiszteletét teszi. De nem, úgy látszik arra már nem voltak képesek e film készítői, hogy ha a forgatókönyv a francia Riviéra, vagy éppen a gízai piramisok meglátogatását követeli, akkor valóban el is utazzanak oda. Még ezzel sem lenne semmi probléma, de ha már egyszer számítógépes trükkök segítségével képesek csak életre kelteni a világ legcsodálatosabb tájait, vagy éppen számítógépes trükkök szükségesek, hogy hőseink korukat meghazudtoló tetteket vigyenek véghez, akkor azok a trükkök legalább legyenek tisztességesen kivitelezettek.
Freeman és Nicholson ugyanis felháborítóan otromba módon odavetített hátterek előtt bohóckodja végig a film jó kétharmadát. Valamint azt hiszem az sem lett volna túl nagy kérés, hogy a címben is szereplő, és az egész történet mozgatórugóját jelentő "bakancslista" konzisztensebb legyen, ha már egyszer ennyire pivotális szerepe van a filmben. A listát ugyanis ahányszor csak látjuk a vásznon, körülbelül annyiszor is változik meg a tartalma, eltűnnek-feltűnnek korábban ráírt dolgok, valami át van húzva egyszer, máskor nincs, és még folytathatnám.
A bakancslista egy meggondolatlanul összedobált kliséhalmaz, amely megfelelve minden jelenkori hollywoodi konvenciónak émelyítően giccses, és egyedül a két főszereplő színészóriás tisztességes alakítása képes a béka feneke alól egy fokkal fentebbi minőségi szintre felhozni. Ha valaki valóban igazán megindító, de egyúttal humoros, keserédes történetet akar látni az elmúlásról, az inkább kölcsönözze ki a 2003-ban készült Barbárok a kapuk előtt című francia filmet.
