A király beszéde filmkritika

Hogy a film nem kispályázik, az nagyon hamar evidenssé válik, mivel rögtön az első jelenet során szembesülünk azzal, milyen érzés lehet beszédet tartani egy többtízezres tömeg előtt, annak minden kihívásával, súlyával és felelősségével együtt. Ahogy az akkor még York hercegenként ismert Albert (Colin Firth) bőrébe bújva lassan és komótosan kicammogunk az 1925-ös Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédére várakozó Wembley Stadion nyomasztóan végeláthatatlan közönsége előtt felállított pódiumra, csekély drámai zenei aláfestés kíséretében, a várakozás és a feszültség tapinthatóan nő már a legelső pillanattól kezdve. Sőt még tovább, már-már az elviselhetetlenségig fokozódik, amikor azt tapasztaljuk, hogy közelről kísért hősünk kétségbeesetten a tömeget pásztázva megáll a mikrofon előtt, majd hosszú másodpercekig egyetlen hang sem jön ki a pániktól összeszorult torkán. Amit zavarában végül mégis sikerül kipréselnie magából Albertnek, az krónikus dadogása miatt mindennek nevezhető, csak határozott és összefüggő szónoklatnak nem. A pódiumra szegeződő, csalódott és lesajnáló tekintetek ugyanolyan beszédesek, mint Colin Firth arckifejezése...


Noha a bevezető jelenet végül egy gyors vágással véget is ér, virtuálisan megszabadítva Albertet a nyilvános pokoljárástól, a herceg nem óhajt még egyszer ugyanabba a csapdába esni, ezért megpróbál megoldást találni felettébb kínos dadogására. Miután azonban egy végletekig konzervatív terapeuta a dohányzást javasolja toroklazítóként, majd Albert száját sterilizált golyókkal teletömve kívánja rábírni az artikulált beszédre, mondván, hogy eme gyakorlat már Démoszthenész, a két évezreddel korábban élt athéni szónok dadogásán is segíteni tudott, a hercegnél végleg betelik a pohár. Ellenben felesége, a férjét mindenben támogató, sőt mondhatni ügyesen terelgető Elizabeth - vagy ha úgy tetszik, Erzsébet - (Helena Bonham Carter) nem hagyja annyiban a dolgot, és titokban megszervez egy találkozót a meglehetősen magabiztos és öntudatos, alkalmasint már-már tiszteletlennek tűnő beszédtanárral, az angolt valójában nagyon is jól és tisztán beszélő ausztrál Lionel Logue-gal (Geoffrey Rush). Logue saját állítása szerint képes segíteni Alberten, azonban kizárólag abban az esetben, ha az is akarja, illetve hagyja, hogy segítsenek rajta. Az idősebb férfi egyenesen arra vetemedik, hogy a közvetlen és oldott hangulat érdekében egyszerűen csak a becenevén, azaz Bertie-nek szólítja a herceget, miközben ő maga ragaszkodik hozzá, hogy Lionelnek nevezzék. A végletekig önfejű és konzervatív Albert és a huszadik század első feléhez képest igencsak laza és szabadszellemű Logue személyisége közti ellentmondás a későbbiek során is számos szokatlan és faramuci szituációhoz vezet, ahogy utóbbi minden eszközt bevetve igyekszik legyőzni a herceg beszédhibáját, hogy megátalkodott makacsságáról és kimondatlan félelmeiről már ne is beszéljünk.

Annak ellenére, hogy a forgatókönyv nyilván alaposan felnagyítja és kiszínezi a valóságot, mind az egyes szereplők, mind az általuk átélt mozzanatok tekintetében, a film alapvetően megtörtént eseményeket dolgoz fel. Albert herceg dadogása ugyanolyan tény volt, mint a Wembley-ben tartott, simán leégésnek minősülő "szónoklata", Lionel Logue pedig szintén egy létező személy, sőt valóban ausztrál születésű beszédterapeuta volt, akivel a herceg hosszú éveken át gyakorolta a helyes artikulációt. A királyi család tagjainak, valamint egyes politikusoknak és egyéb közszereplőknek úgyszintén a "leképezett mását" láthatjuk a produkcióban, többé-kevésbé megőrizve azok legjellegzetesebb, némiképp feltupírozott vagy karikaturizált jellemvonásait. De nincs is ezzel semmi baj, hiszen a film mindezt - általában legalábbis - nem öncélúan teszi, hanem az érdeklődésünket felkeltő történetvezetés, illetve a főszereplő(k) esetében tapasztalható karakterfejlődés szolgálatában. Így valójában nem is igen érezzük a film megtekintése közben, hogy a realitás gyakorlatilag kimerül a karakterek és az alapszituáció adaptációjában, illetőleg a több évet felölelő cselekmény hátterét képező, világtörténelmi szinten zajló eseményekben. Hallhatunk korabeli dallamokat és láthatunk archív filmrészleteket, melyek a két világháború Angliájára jellemző ruhákkal, bútorokkal és egyéb díszletekkel együtt, valamint az ügyes operatőri és vizuális utómunkának köszönhetően képesek visszarepíteni bennünket az időben, egészen a múlt század 20-as és 30-as éveibe.

Itt van hát Nektek egy igazi történelmi "spin-off" film, mely nagyszerű alkalmat kínál, hogy a sok csihi-puhi mellett egy cseppet művelődjetek, ráadásul oly módon, hogy közben még jól is szórakoztok. Merthogy ne tévesszen meg senkit sem, hogy a film műfaja alapvetően dráma, a produkció ugyanis egyáltalán nincs híján a humornak - természetesen a helyszínnek megfelelő angol változatnak, abból is a valamelyest konzervatív, mégis egyértelműen jobbik fajtának. Az alkotást többé-kevésbé a végéig, de legfőképpen az első harmadában intelligens humor és szellemes párbeszédek jellemzik, melyek a frappáns és gyakran rendkívül találó poénok mellett nem nélkülözik az abszurd szituációkból származó helyzetkomikumot sem. Albert és Logue beszédgyakorlatai garantáltan megmozgatják majd minden néző rekeszizmát, mint ahogy a herceg és felesége közötti kapcsolat, illetőleg Elizabeth több jelenete is okoz vidám pillanatokat. Mindazonáltal A király beszéde tipikusan az a film, melyet eredeti nyelven, vagyis angolul érdemes nézni, illetve hallgatni. Nem pusztán azért, mert nyelvleckének sem utolsó a kiejtés, a nyelvtörők és más, beszédtechnikai elemek miatt, de az ízes, sőt még a kevésbé frappáns káromkodások is rendkívül üdítően hatnak egy királyi sarj szájából, különösen Colin Firth elsőrangú előadásában. Nem kétséges, hogy ezek kedvéért - nézői szempontból legalábbis - megérte a magasabb korhatár-besorolás, bár a hírek szerint már készülőben van egy vágott, minden korosztály számára elérhető verzió. Ha ez igaz, akkor viszont nagyon valószínű, hogy az újabb változat a herélt kakashoz hasonló problémával fog küzdeni.


A film történetvezetése igen egyszerű és könnyen követhető, ami a jó forgatókönyv mellett a biztos kezű rendezésnek is köszönhető. A több évet, sőt valójában másfél évtizedet felölelő cselekményben nem érezhetünk feltűnő lyukakat vagy hiányosságokat, ugyanakkor felesleges jelenetekkel sem igen találkozunk. Noha a film a közepére némileg veszít tempójából és kicsattanó humorából, az idős V. György király (Michael Gambon) halálának bemutatása ugyanúgy szükséges momentum a történet előmozdítása és a motivációk tisztázása szempontjából, mint Albert bátyjának, VIII. Edwardnak (Guy Pearce) a trónra lépése és kudarca. A korábban nyilvánosan Windsor hercegeként, a családon belül pedig csak Davidként ismert Edward ugyanis láthatóan inkább a világi örömöknek, mintsem az udvari kötelezettségeknek él, amit Albert ugyan nem néz jó szemmel - mint ahogy azt sem, hogy bátyja egy elvált amerikai nőt készül feleségül venni -, mégis teljes vállszélességgel kiáll testvére mellett. Az Edward körüli drámai felhajtás mindazonáltal újfent nem mentes a humortól sem, ami elsősorban kritikus és pikáns megjegyzések formájában jelentkezik, de nincs híján a királyi család életével és a protokollal összefüggő motívumoknak és dilemmáknak sem. Mindeközben a királyság intézményének kérdése mellett a náci Németország részéről fenyegető háború árnyéka is érintőlegesen említésre kerül, szerencsére azonban a forgatókönyv nem bonyolódik vagy kontárkodik bele mélyebben ezekbe a velősebb témákba, azokat végig meghagyja egyfajta tablónak vagy vászonnak, melyre magát a történetet festették. Annak ellenére, hogy Albert dadogása miatt nem érzi magát alkalmasnak a feladatra, Logue biztatására végül mégis vállalja, hogy átveszi a trónt bátyjától - apjuk után immár VI. György néven -, és beszédtanár barátja segítségével felkészül az olyannyira rettegett, ám kötelező nyilvános szereplések leküzdésére.


Geoffrey Rush-sal kapcsolatban el kell ismerni, hogy teljesen egyenrangú partnere Colin Firthnek, sőt... Bár az idősebb színészt a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscarra jelölték, valójában inkább második főszereplőnek nevezhető, a vásznon eltöltött kevesebb ideje ellenére. Noha a király és Logue szoros barátsága a valóságban is hasonló körülmények között jött létre, az utóbbi közvetlen stílusa és "Bertie"-re gyakorolt hatása nem feltétlenül hiteles mozzanatok - Geoffrey Rush azonban dinamikus alakításával képes elhitetni velünk, hogy akár így is történhetett volna. Helena Bonham Carter pedig a feleség szerepében újfent bizonyította, milyen remek támogató színésznő, így az ő esetében sem teljesen a véletlennek köszönhető a legjobb női mellékszereplőnek járó jelölés. A többi szereplő megbízható teljesítménye mellett külön említést érdemel Churchill karaktere (Timothy Spall), aki, bár külsőleg csupán felületesen hasonlít a híres-hirhedt politikusra, klasszikus beszédstílusával, gesztusaival és elengedhetetlen szivarjával nyilván a poén kedvéért került a filmbe, és mint ilyen, üde színfoltot képez az amúgy is gazdag skálát felvonultató szereposztásban. Egyedül Guy Pearce lóg ki valamelyest a sorból, mint a király bátyja, aki jópár évvel fiatalabb, mint Colin Firth, és ez bizony meg is látszik - némileg furcsa választás a szerepre, bár az érthető, hogy a figura playboy jellege miatt kerülhetett a képbe. (Már ha szabad ilyet állítani egy volt uralkodóval kapcsolatban.)

A történet lezárását és egyben csúcspontját ténylegesen a király talán leghíresebb beszéde képezi, melyet 1939-ben, Lengyelország német megszállását követően sugárzott a rádió Nagy-Britannia- és világszerte, a háború, illetve a hadiállapot bejelentésének apropóján. A film vége megható, bár felettébb giccses, ez mégsem idegen tőle - sőt még jól is áll neki, tekintettel a királyi családra amúgy is jellemző parádéra és ünnepélyességre. Hogy mindezzel együtt mennyire érdemes a produkció az Oscarra a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, vagy akár az egyébként minőségi operatőri munka, vágás, látvány, jelmez, vagy éppen a hangulathoz nagyon illő, ámde feledhető zene esetében, az - főként a többi jelölt ismeretében - erősen kérdéses. A legjobb rendezést illetően sem lehetünk biztosak, míg a legjobb film díja már valószínűbbnek tűnik - de felesleges is lenne sokat spekulálni, a nyitott kérdésekre február végén maradéktalanul választ kapunk.


Akárhogyan is, a király beszéde nem tökéletes film - ilyen valószínűleg nem is létezik -, ám minden felszínességével együtt nagyon is értékes, és kellemes kikapcsolódást nyújt közel két órára. Néha ugyan akadnak meglehetősen olcsó, átlátszó és kiszámítható húzások, de a közhelyek puffogtatásáról szerencsére nem beszélhetünk. S bár való igaz, hogy történelmi hitelesség szempontjából nem állja meg a helyét, ne feledjük, hogy nem egy dokumentumfilmről, hanem egy alapvetően szórakoztatási céllal készült moziról van szó. Ez már csak azért is bátran kijelenthető, mert az alkotóknak sikerült elkerülniük azokat az elemeket, melyek demagógiát sugározva csak ártottak volna a produkciónak - így nincsenek hangzatos tanulságlevonások, történelmi igazságok sulykolása vagy kliségyanús frázisok gyakori ismételgetése. Ugyanakkor minden megvan benne, ami csak kell egy igazán tartalmas és szórakoztató filmhez: remek párbeszédek, kellő mennyiségű és minőségű humor, némi dráma, egy kis könnyed pszichológia, egy csipetnyi karikatúra - ráadásul tele van pozitív értékekkel, anélkül, hogy azok túlságosan csöpögősen vagy zavaró módon kihangsúlyozottak lennének. Egyszóval egy kedves, bájos, egyszerű és nagyszerű alkotás, mely kisgyerekek kivételével mindenkinek bátran ajánlható.

A király beszéde előzetes