A hobbit - Váratlan utazás filmkritika

Ahhoz, hogy a Váratlan utazást össze tudjuk hasonlítani az immár majd' tíz éve befejezett trilógiával, nem árt tisztában lennünk azzal, minek is köszönhette elsöprő és egyöntetű sikerét a Gyűrűk Ura-trilógia. Az első és talán legfontosabb szempont, hogy a J. R. R. Tolkien által rendkívüli gonddal és részletességgel kidolgozott, komplett fantasy-világban bemutatásra kerülő események a kaland mellett szignifikáns mögöttes tartalommal bírtak, mely képes volt utat találni a közönség szívéhez, rengeteg - meghatározó módon pozitív - érzelmet felszabadítva az emberekben. A Peter Jackson rendező révén kifogástalanul adaptált történetmesélés közben a narratíva időről-időre reflektált az élet nagy kérdéseire, melyek univerzálisak, s ezáltal ugyanúgy jelen vannak Középfölde kitalált vidékein, mint a mi világunkban. Ebből a szempontból a Gyűrűk Ura tulajdonképpen nem volt más, mint a tündérmesék találkozása a realitással - és általában egy fantasy történet is akkor igazán jó, ha képes megidézni az egyetemes értékeket, melyekre kortól, nemtől vagy nemzetiségtől függetlenül mindannyian egyformán reagálhatunk.



Tolkien elsősorban az I. világháborúban szerzett "élményeiből", tapasztalataiból táplálkozott az írás során, miáltal nagyon is tisztában volt a világ kegyetlenségével, melyet metaforikusan időről-időre be is mutatott a Középföldén játszódó történeteken keresztül. E történetek azonban legfőképp annak köszönhetik sikerüket, hogy a narrációt mindvégig átjárta a humanitás, miközben a jó és rossz örök harcát tárta elénk, mind valamilyen külső veszélyforrás, mind a szereplők belső vívódása formájában. A fizikailag megfoghatatlan, mégis erős jelenléttel bíró gonosz, mely "mindenhol ott van" - még a pozitív szereplőkben, a fő protagonistában is -, állandóvá tette a fenyegetést, mellyel a hősök erejük egyesítésével szálltak szembe. A különböző fajú, jellemű és hátterű karakterek gyakran archetipikus vonásokkal rendelkeztek, s közülük mindenki megtalálhatta a maga kedvencét, illetve azt, akivel a leginkább azonosulni képes.

Nem kéne már eltörpölnötök innen, srácok?

Ehhez hozzáadódtak a nagyszabású, epikus jelenetek, illetve a felemelő pillanatok -mindkettőből több is akadt mindhárom Gyűrűk Ura-moziban. A Tolkien által megalkotott eukatasztrófa fogalmának megtestesülésére, vagyis az események hirtelen, minden baljós előjel ellenére végül pozitív kimenetelére úgyszintén számos példát láthattunk, miközben az emberek jóságában és erkölcsösségében való hitet is hűen közvetítették. Howard Shore emlékezetes, minden értelemben klasszikus zenéje pedig csak még erősebbé tette ezeket a momentumokat, s ezáltal a nézőben keltett érzéseket. Peter Jackson és alkotótársai tehát egészen kivételes, a kritikusok által is elismert munkát végeztek a Gyűrűk Ura adaptációja során, mely nem utolsósorban az alapanyaggal szemben tanúsított végtelen alázatnak és odafigyelésnek, valamint a fáradtságot nem kímélő, aprólékos megvalósításnak köszönhető, mely ráadásul a humort sem nélkülözte.

Új humorforrás: Barna Radagast (Sylvester McCoy) a hóbortos, ám jóindulatú varázsló

A Gyűrűk Ura-trilógia hatalmas anyagi és közönségsikere után szinte borítékolható volt, hogy Tolkien korábbi, az Egy Gyűrű történetéhez szorosan kapcsolódó regénye is megfilmesítésre kerül majd. A projekt beindulásával kapcsolatos kezdeti nehézségek után 2011-ben kezdődhetett meg a Hobbit-trilógia forgatása, melynek szerencsére újfent Peter Jackson a rendezője - habár jó ideig nem akarta magára vállalni e szerepet, miután Guillermo del Toro visszalépett, végül mégis beadta a derekát. Ily módon az eredeti művel szembeni alázat és a rutin egyaránt garantált, hiszen a korábbi forgatókönyvírókat beleértve a stáb jelentős része ugyanaz maradt, mint ahogy a zeneszerző ezúttal is a nagyszerű Howard Shore.



Ahogyan az előzetes információk alapján sejteni lehetett, a Váratlan utazásban számos utalás történik a Gyűrűk Ura-trilógiára, az ismerős helyszínek (Hobbitfalva, Völgyzugoly, Köd-hegység, Mória stb.) felbukkanása mellett. Valójában már a bevezető is direkt átkötést jelent, amint az öreg Bilbó (Ian Holm) épp visszaemlékezéseit írja, és Frodóval (Elijah Wood) együtt készülnek A gyűrű szövetsége elején lejátszódó ünnepségre. A későbbiek során még több ismerős szereplővel találkozunk: Zsákos Bilbó mellett természetesen viszontlátjuk Gandalfot (Ian McKellen), Szarumánt (Christopher Lee), Elrondot (Hugo Weaving) és Galadrielt (Cate Blanchett) is (aki eredetileg nem szerepelt a regényben, itt azonban a Gyűrűk Ura cselekményével való kapcsolat erősítése végett beleírták a forgatókönyvbe). Na és persze újfent színre lép a velejéig romlott Gollam, és végre tanúi lehetünk, ahogyan az Egy Gyűrű Bilbó birtokába kerül, ami külön csemege lesz a rajongóknak. E jelenetsor és a Völgyzugolyban zajló megbeszélés mellett úgyszintén megidézi a Gyűrűk Urát, ahogy különböző jelek alapján egyre inkább érezhetővé és nyilvánvalóvá válik a gonosz Szauron közelgő visszatérése - ilyen például az erdők "haldoklása", a titokzatos fekete mágus feltűnése, a Morgul tőr előkerülése, vagy az orkok és Szmóg, a sárkány garázdálkodása.

"Gollam, gollam!" (Andy Serkis)

Ilyen szempontból a Hobbit, mint a Gyűrűk Ura előtt zajló mozifilm a Star Wars előzménytrilógiával rokon vonásokat mutat - míg az űr-fantasy esetében annak tudatában kísértük figyelemmel az eseményeket, hogy Anakin Skywalkerből később Darth Vader lesz, a háttérben ezúttal folyamatosan a Gyűrű és Szauron hatalomra jutása húzódik meg a cselekményben. Ezen kapcsolódási pontok egyrészt izgalmasabbá teszik a történetet, másrészt viszont néha úgy érezzük, mintha ezt már láttuk volna - és ez utóbbi általánosságban igaz a megvalósításra is, ami az alkotók által alkalmazott, vizuális és egyéb eszközöket, fordulatokat illeti. A bevezetés meglehetősen hosszúra és közhelyesre, s ezért talán feleslegesen elnyújtottra sikeredett (esetleg egy merész húzással itt is lehetett volna egy picit racionalizálni a regényben leírtakon, amellett, hogy túlságosan tiszteletben tartják Tolkien karaktereit). Később azért szerencsére beindulnak az események, a cselekmény mozgásba lendül, megjelennek a már ismerős helyszínek, szereplők, gondolatok és motívumok, és visszatér a várva várt "Gyűrűk Ura-feeling".

Messze vagyunk még, törpkirály?

Természetesen új, eddig még nem látott, ám nem kevésbé lenyűgöző és érdekes helyszínekkel, figurákkal és lényekkel is találkozunk, úgymint goblinokkal, vargokkal valamint Szmóggal, a sárkánnyal (akit egyelőre csupán részben, egyfajta "teaserként" láthatunk, hogy majd a következő epizódban mutassák meg nekünk teljes valójában). Egyébként a történet mozgatórugóját éppen Szmóg képezi, amennyiben a félelmetes tűzokádó évtizedekkel korábban birtokába veszi a törpök páratlan gazdagságú városát, Erebort, melyet a Magányos Hegy mellé, illetve alá építettek. Tizenhárom apró és bohém, ám rendkívül bátor törp azonban arra vállalkozik, hogy visszafoglalja az elveszített királyságot, melyben Gandalf, a szürke mágus is tevékenyen támogatja őket. Az öreg varázsló "besurranó tolvajt" keres a küldetéshez, és választása némiképp rejtélyes és megmagyarázhatatlan - ugyanakkor annál előrelátóbb - okból arra a Zsákos Bilbóra esik, aki mindaddig teljesen elégedett volt nyugodt kis életével a Megyében, és egyáltalán nem vágyott hasonló kalandokra.



Gandalfnak a film derekán elhangzó magyarázata, hogy miért is Bilbót választotta, akitől látszatra minden szempontból távol áll a harc és a hősiesség, valójában nem csupán a hobbit szerepére mutat rá a történetben, hanem unokaöccse, a hatvan évvel később gyűrűhordozóvá váló Zsákos Frodó sorsát is definiálja. Alkalmanként tehát ezúttal is tanúi lehetünk a Gyűrűk Urában elhangzottakhoz hasonló, humánus gondolatokkal teli és más felemelő pillanatoknak (noha ez valamivel kevesebbnek tűnt, mint a Gyűrűk Ura-filmekben), és az eukatasztrófára is láthatunk példát, vagyis amikor hőseink már teljességgel elveszett helyzetből mégis győztesen vágják ki magukat. Ezen momentumokat méginkább kihangsúlyozza Howard Shore figyelemreméltó zenéje, mely úgyszintén hasonló, ám mégis más, mint a trilógiában. Habár a felcsendülő dallamok már nem annyira eredetiek, a törpök zenei témája például nagyszerű új főtémája lett a Hobbitnak. Az pedig egyáltalán nem baj, sőt pozitívum, hogy több téma megmaradt (pl. a hobbitok, a tündék vagy a gyűrű témája), melyek még szorosabban összefűzik egymással Középfölde karaktereit és történéseit, így a kohézió szempontjából nem is lett volna értelme lecserélni őket.

Völgyzugolyban nincs szükség hallucinogénekre

A kalandok átéléséhez a fantasztikus látvány is nagyban hozzájárul - a trükkök terén a Weta és Jacksonék ismét elsőrangú munkát végeztek, amihez újfent Új-Zéland vadregényes tájai szolgálnak lélegzetelállító háttérként. Ami viszont néha zavaró volt kissé - legalábbis számomra - az a film vizuális megvalósítása. Az egy dolog, hogy a trendi kamerakezelésnek köszönhetően gyakran ott érezhetjük magunkat az események közepében, erre azonban a HFR 3D vetítés még jobban ráerősített. (A HFR 3D technológiáról annyit kell tudni, hogy a szokásos 24 képkocka helyett 48-at látunk másodpercenként, s mindezt ráadásul sztereoszkopikus 3D-ben.) Nem tudom, valóban ez volt-e az oka, de a kamerakezelés összességében olyan szokatlan realizmust kölcsönzött a filmnek, amit a Gyűrűk Uránál sohasem éreztem, s azért hatott furcsán számomra, mert alapvetően egy mesevilágban játszódó, fantasy történetről van szó, mely ezáltal valahogyan elveszítette titokzatosságát és "epikusságát". Ily módon egyes jelenetek sokkal inkább tűntek sterilnek és megrendezettnek, mintsem egy könyv narrációja által elmesélt, kalandos sztorinak - persze ez nyilván egyéni ízlés kérdése. (A film egyébként normál 3D-ben, valamint IMAX 3D-ben és 2D-ben is megtekinthető a mozikban.)

Tölgypajzsos Thórin (Richard Armitage), Erebor megszállotja

Noha a kisebb hibák és hiányosságok miatt A hobbit - Váratlan utazás nem teljesen ér fel a Gyűrűk Ura szinte tökéletesre sikerült epizódjaival, azért nem marad el sokkal mögöttük. És azt sem szabad elfelednünk, hogy a Gyűrűk Ura a mozgóképes adaptáció szempontjából is hálásabb alapanyag volt - nem véletlen, hogy azt filmesítették meg először. A hobbit alapvetően egy gyerekeknek szóló regénynek készült, jóval könnyedebb és felületesebb, sokkal inkább a kalandokra kihegyezett cselekménnyel, mint amivel később a Gyűrűk Ura rendelkezett, melyre már a náci Németország terjeszkedése és a második világégés is érezhetően rányomta a bélyegét.

Mithrandir alias Gandalf és a telepata "angyal"

Peter Jackson és társai így is majdnem a lehető legtöbbet kihozták a történetből és a karakterekből - legfeljebb a magyar fordítás lett kevésbé epikus és valamivel pongyolább, több divatos, jelenkori szófordulattal élve a régiesebb, szebben és frappánsabban hangzó szövegek helyett. Ugyanakkor azt így is el kell ismerni, hogy a színészek kiválóak, különösen Martin Freeman (Galaxis útikalauz stopposoknak, Igazából szerelem), aki tökéletes választásnak bizonyult Bilbó szerepére. A jellemfejlődés ugyanolyan markánsan megfigyelhető nála, mint Frodó esetében, még ha néha kissé váratlan fordulatok is következnek a hobbit karakterében. A régi szereplők újfent nagyszerűek (Hugo Weaving meglepően üde színfolt rövid szerepében), de az újaknak - a törpöket is beleértve - sincs miért szégyenkezniük. Összességében tehát elmondható, hogy bár A hobbit - Váratlan utazás nem lett annyira lehengerlő és monumentális, mint korszakalkotó elődje, így is képes elvarázsolni, ezért már nagyon várjuk a folytatást!

A hobbit - Váratlan utazás előzetes