A fókuszban ezúttal nem annyira a Föld megmentése, mint inkább egy különleges találmány kalandos sorsa és az ügybe mit sem sejtve belecsöppent főhős megpróbáltatásai állnak, ily módon a narratíva összességében könnyed hangvételű, leginkább A galaxis őrzőihez vagy a Vasember-filmekhez hasonlítható.

A hangyaembert, oly sok más Marvel-hőshöz hasonlóan, a képregények terén immár legendának számító Stan Lee-nek, Larry Liebernek és Jack Kirby-nek köszönhetjük, akik még valamikor a múlt század hatvanas éveiben hívták életre eme nem túl szokványos képességekkel bíró, parányi szuperhőst.

A karakter első élőszereplős megjelenésének megfelelően a Hangya eredettörténet, úgy, hogy közben mégsem az, mivel az eredeti Hangya, vagyis Dr. Hank Pym (Michael Douglas) korai kalandjainak – egy rövid visszaemlékezés kivételével – nem lehetünk a tanúi, a cselekmény inkább a tanítványára, Scott Langre (Paul Rudd) és a jelenre koncentrál.

A látszólag kisstílű tolvaj Scott hiába határozza el, hogy jó útra tér, miután kiengedik a börtönből, egykori cellatársa, Luis (Michael Pena) és cimborái újabb felkérésére képtelen nemet mondani abbéli reményében, hogy elvált feleségével élő kislányát végre támogathatja és viszontláthatja.

Az akció közben azonban olyasmibe csöppen, amiről álmodni sem mert volna, és hamarosan a forradalmi kicsinyítő-technológiát kifejlesztő Dr. Pym, illetve annak bizalmatlan lánya, Hope (Evangeline Lilly) agyafúrt tervének középpontjában találja magát. Mialatt ők a szuperképességeket garantáló Hangya-felszerelés tökéletesítésén dolgoznak, a doktor egykori védence, az ambiciózus Darren Cross (Corey Stoll) a Pym Technologies élén a saját pecsenyéjét sütögeti…
Előzetesen azért lehetett némileg aggódni a produkció miatt, mert a forgatás megkezdése előtt váratlanul leváltották Edgar Wright rendezőt – amennyiben hinni lehet a pletykáknak, erre azért került sor, mert egyedi látásmódja és sajátos módszerei nem feleltek meg a Marvel, illetve a Disney által támasztott követelményeknek.

Annyi bizonyos, hogy Wright eredeti elképzelései szerint a Hangya nem illeszkedett volna szorosan a Bosszúállók-féle kronológiába. Ehhez képest a Marvel meghosszabbított keze, Kevin Feige producer elérte, hogy nagyon is határozott módon kapcsolódjon a cselekmény, amiből többek között az is kiderül, hogy a Hangya története nem sokkal az Ultron kora után játszódik.
Így hát az sem érhet bennünket meglepetésként, hogy a S.H.I.E.L.D. ismét felbukkan a sztoriban, néhány prominens képviselőjével és olyan, visszatérő motívumokkal egyetemben, mint amilyen például a veszélyes új találmányok menedzselése vagy a fejesek közötti civakodások. A Bosszúállók úgyszintén megkapják a magukét élcelődő kiszólások, utalások és egyebek formájában, illetve részben még láthatjuk is őket egy rövid ideig, hogy kétségünk se maradjon afelől, mikor és hogyan illeszkedik a cselekmény a már évekre előre belőtt Marvel-idővonalra.
Hogy a geek kultúrát kívülről-belülről ismerő Wright sokak szerint kreatív és hozzáértő kezei között milyen adaptáció született volna, már sosem fogjuk megtudni – bár annak ellenére, hogy rajta kívül még három másik író is részt vett a forgatókönyv alakításában, néhány tőle származó ötlet és koncepció láthatóan benne maradt a végleges változatban.

Részben talán ennek is köszönhető, hogy egyes cselekményszálak erősen tendálnak a vígjátékok felé, amivel némileg szemben állnak az alkalomadtán kissé hosszúra nyújtott, lamentálós, a sztori és a karakterek felépítését szolgáló részek. Ilyenkor azért meglátszik, hogy a végeredmény egésze több alkotó munkájának alapvetően koherens és működőképes, ám korántsem tökéletes összefércelése.
A Hangya vonzerejét ugyanakkor növeli a sajátos nosztalgiaérzet, amennyiben időnként önkéntelenül is felmerül a régi emberkicsinyítős mozikkal való összehasonlítás. Tény, hogy a produkció több zsánerfilmet is megidéz, miközben – bizonyos kereteken belül persze – realistább és a mai technológia révén jóval hatásosabb azoknál. Ráadásul a 3D-hatás az IMAX formátummal együtt megdobja a különleges látványvilágot, segítségével a néző ugyanolyan parányinak érezheti magát, mint maga a protagonista. Alapvetően tehát nem panaszkodhatunk a megvalósításra, legfeljebb a számítógéppel animált hangyák tűnnek sokszor elnagyoltnak és életszerűtlennek.
További plusz pont, hogy a néha esetlen, ámde találékony főszereplő szerethető figura, ami nem kis mértékben Paul Rudd érdeme. A Scott által bejárt út ugyan meglehetősen közhelyes, jellemfejlődésének kidolgozottsága mégis elegendő ahhoz, hogy Rudd természetes sármjával és humorával sikeresen eladja a karaktert.

Ehhez azért kap egy kis segítséget a veterán Michael Douglastől is, kinek aurája némi súlyt kölcsönöz az egyébként igencsak hihetetlen, nehezen komolyan vehető narratívának. Evangeline Lily újfent titokzatos és szexi, Stan Lee szokásos cameoja pedig természetesen ebben a Marvel-történetben is elmaradhatatlan.
A klisékkel teli történet ellenére A Hangya nem sokkal marad el nagyobb „testvéreitől”, köszönhetően annak, hogy a film nem a grandiózusságával hódít, mint a Bosszúállók és hasonszőrű társai, hanem éppen a – sokszor szó szerint – parányi perspektívájával szórakoztat.

Amennyiben nem volna tele a szokásos utalásokkal, a produkció akár olyan benyomást is kelthetne, mintha csak egy spin-off mozi lenne a hatalmas Marvel-univerzumban, azonban szerencsére nincs szükség annak részletes ismeretére ahhoz, hogy a hasonló jellegű, laza nyári blockbusterekre nyitott nézők élvezni tudják.