A félszemű filmkritika

Az összességében vett erősebb színészi játékok, a jóval kidolgozottabb forgatókönyv és a minőségibb produkciós értékek miatt A félszemű 2010-es verziója képes maga alá gyűrni 69-es párját, mint Portis munkájának eddigi legjobb, definitív adaptációja. Emellett az sem elhanyagolható tény, hogy Coenék már megint egy örökérvényű klasszikussal ajándékozták meg az amerikai western dicscsarnokát, ismételten csak erősebbé téve már így is irigylésre méltóan izmos filmográfiájukat. A félszemű története a régi nyugaton játszódik (egészen pontosan Oklahomában, a 19. század végefelé), és középpontjában a bosszú áll. A főszereplő a még 14. életévét alig betöltő Mattie Ross (Hailee Steinfeld), aki édesapja gyilkosát üldözi, akit minden áron lógni akar látni. Az elkövető egy Tom Chaney nevezetű csavargó (Josh Brolin) volt; az indiánok földjére menekül és hozzácsapódik Szerencsés Ned Pepper (Barry Pepper) bandájához. Miután nyilvánvalóvá válik számára, hogy a törvény helyi őrei nem sok mindent szándékoznak tenni Chaney megtalálása érdekében, Mattie felbérli a környék leghírhedtebb fejvadászát, az egyszemű, iszákos, könyörtelen Rooster Cogburn marshalt. Cogburn először ugyan nem mutat sok érdeklődést az ügy iránt, de egyből megváltoztatja véleményét, mikor Mattie tetszetős jutalmat ajánl számára, ha segít neki felkutatni az apagyilkost.

Mattie-t és Roostert elkíséri még útjukon LaBoeuf (Matt Damon), egy texasi ranger, kinek ugyancsak Chaney-re fáj a foga, mivel egy szenátor megöléséért tisztes vérdíj van kitűzve a fejére délen. Ahogy az előre sejthető, Rooster és Mattie közelebb kerül egymáshoz a hajtóvadászat során, jobban megismerik és talán meg is kedvelik egymást. A kötődés azonban nem sablonosan, az össze nem illő párosok kapcsán oly sokszor látott émelyítően melodramatikus és szentimentális módon alakul ki.

Cogburn a kezdetektől fogva tiszteli Mattie tartását, és ahogy több időt töltenek együtt, ez az érzés csak még inkább erősődik benne. A kislány korát meghazudtolva képes a legszorultabb helyzeteket is kezelni. Mattie eközben lassacskán átlát az alkoholmámoros ködön, mely a félszemű marsalt körbeveszi, és rájön, hogy Cogburn emberi és hősies is tud lenni, ha a dolgok úgy alakulnak. LaBoeuf is közrejátszik időnként, megkavarva a szokatlan duó kapcsolatát, de mivel sokkal kevésbé érdekfeszítő karakter, mint két partnere, és a forgatókönyv sem rá fókuszál elsődlegesen, ezért gyakran a háttérbe vész.


A Coen testvérek büszkén hangoztatták, hogy A félszemű általuk vászonra vitt adaptációja sokkal hűbb a regényben eredetileg leírtakhoz, mint Hathaway-é. Való igaz, nem hazudtak, mégis, a befejezés kivételével, amely jelentős mértékben meg lett változtatva az 1969-es filmben, Coenék viszont érintetlenül hagyták, a 2010-es variáció mássága annyira nem feltűnő, a különbségek kifejezetten aprók. A hangvétel sötétebb, szardonikusabb. Az író- és rendezőpáros igyekezett közelebb maradni az események Mattie szemszögéből való bemutatásához (ami többek között egy John Wayne magnitúdójú sztár részvétele miatt is igencsak nehézkes feladat lehetett a 69-es film esetében). A ritmus sokkal egyenletesebb, a rendezés összeszedett, a szerkezet hibáktól mentes. Az erőszak pedig keményebb - ami érthető, hiszen manapság sokkal több minden megengedett, mint 40 éve. A vérontás Coenékhez viszonyítva visszafogottnak is nevezhető, a korhatár besorolás PG-13 lett, de egyáltalán nem kéne sok plusz ahhoz, hogy A félszemű R kategóriába kerülhessen. A film ízig-vérig western, a műfaj legszebb hagyományait követi, de a modern revizionista darabokkal ellentétben nem veti meg a humort sem. Természetesen vad túlzás lenne rányomni a komédia bélyegét, de a forrásműhöz hasonlóan mindenképpen találunk elszórva itt-ott könnyedebb momentumokat benne.


Coenék kiválóan értenek a morbid humorhoz, nincs olyan abszurd, komor szituáció, amiben ne találnának nevetnivalót, és erről A félszeműben is tanúbizonyságot tesznek. A viccesebbre vett jelenetek nem hivalkodóak, egyáltalán nem lógnak ki a komoly szegmensek közül, jól megférnek a dráma és kaland mellett. Egy briliáns szcénában például a rendkívül ravasz és fineszes Mattie, a kis fruska, könnyedén átjár a sokat látott Stonehill ezredes (Dakin Matthews, az előző verzióban Strother Martin) eszén, és így sikerül kicsikarnia belőle a pénzt, amivel tartozik neki, a vén róka nagy meglepetésére. A Coen testvérek minden részletre kiterjedő aprólékos figyelme meglátszik A félszemű látványvilágában, díszletein és helyszínein egyaránt. Tökéletesen rekreálták a régi nyugatot, nem csak a puszta külsőségeket illetően, hanem az atmoszférát, az embereket is olyannak festik meg, amilyenek azok valószínűleg voltak 150 évvel ezelőtt. Olyan, mint időgépbe ülni. Idealizmus helyett a realizmusra törekedtek; a téli vidék sivár, hideg, halott, az arkansasi Fort Smith városa az első deszkától az utolsóig valós, tapintható lakóhelyként hat. Ez az a korszak, amikor már a hagyományos értelemben vett vadnyugat halálának küszöbén állunk: egyre több a mozgolódás, változás, a bűnnel teli, szennyből és mocsokból összetákolt, roskadozó település kezd modernebb, civilizáltabb környezetté alakulni.

A film elején látható hármas akasztás ugyanakkor jól példázza, hogy a régi időkből sok elem még jelen van, és a Cogburnhöz hasonló emberekre továbbra is szükség van az ehhez hasonló megszelidítetlen földeken. Az arculatváltás fokozatosan fog végbemenni, Mattie már egy egészen más társadalomban fog megöregedni. A színészi munka egyszerűen bravúros, mindegyik szereplő, kivétel nélkül, a maximumot nyújtja és számos közülük - Matt Damon, Josh Brolin és a viszonylag pályakezdő Hailee Steinfeld - felülmúlja 1969-es elődjét.

Kim Darby kétségtelenül emlékezetes volt Mattie szerepében, Hailee Steinfeld azonban olyan látszólagos játszi könnyedséggel adja elő a modoros dialógusokat és olyan szenvedélyt visz karakterébe, amellyel Darby sosem tudott volna versenyre kelni. Damon, aki meglepő módon még csak most dolgozott először a Coen testvérekkel, megfontolt, alaposan átgondolt és kellő mértékben visszafogott alakítással örvendeztet meg bennünket; habár LaBoeuf mellékszereplő, mégis fontos helye van a cselekményben, Cogburn és Mattie életében. A karaktere jóval nyugodtabb és békésebb természetű, mint a Glen Campbell 69-es forgatókönyvében található variáció.


Brolin (akinek ez a második Coen-filmje a 2007-es Nem vénnek való vidéket követően) a rémísztő, fenyegető tekintetű Chaney-t több emberséggel, viszont egyszerre több brutalitással is ruházza fel, mint azt 1969-ben Jeff Corey tette. Aztán ott van Jeff Bridges, a film sztárja, kinek legutóbbi együttműködése Coenékkel már jó régen, 1998-ban történt, amikor A nagy Lebowski "Tökijének" köntösét és papucsát öltötte magára. Kétlem, hogy akárki is irigyelné tőle feladatát: John Wayne cipőjébe lépni borzasztóan rizikós, szélsőségesen kétesélyes próbálkozás. Vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól sülhet el. Hálistennek Bridges az okos utat választja, ezért mindössze alig észrevehetően tiszteleg "A herceg" előtt (manírjaiban és egyéb kis mozdulataiban árnyaltan felidéződik a Wayne-féle Cogburn), és inkább meg sem próbálja ezen kívül túlságosan látható módon utánozni a halhatatlan színészóriást, inkább saját szájíze szerint közelíti meg a karaktert. Bridges mérhetetlen tehetsége mutatkozik meg abban, hogy közel két órára egyszerűen elfeledteti velünk John Wayne-t, és csak Rooster Cogburnt látjuk, úgy, ahogy ő szeretné láttatni velünk. Nem lehet azzal vádolni, hogy a legkönnyebb megoldást választotta volna: azzal, hogy Wayne-t nem igyekszik lekoppintani, éppen nagy kihívás elé állítja magát, hiszen új értelmezést, új fogást kell találnia. Sikerül neki, és végül csak ez számít. Az a csodálatos eredmény, amit elénk tár.

A félszeművel a Coen fivérek sokadik alkalommal vonták magukra a kritikusok, a nézők és a díjakat osztó zsűrik elismerő figyelmét - méghozzá ez alkalommal is megérdemelten, ezt kár is lenne vitatni. Azt, hogy művük 10 Oscar-jelöléséből hányat fog tudni a legrangosabb filmes elismerésnek számító szobrocskára váltani, a jövő zenéje. Na, nem mintha annyira számítana, az olyan zseniálisan összerakott, tökéletesen megírt és megrendezett, és lehengerlő színészi dinamizmussal előadott filmek, mint A félszemű csak elvétve, nem 1-2, sokkal inkább 5-6 évente fordulnak elő, és ezért meg kell becsülni őket, függetlenül attól, hogy elárasztják-e őket díjakkal, vagy sem. Már azért érdemes meghajolni Coenék előtt, mert elkészítettek egy feleslegesnek cseppet sem érződő, érdemleges remake-et, egy klasszikus modern átdolgozását, ami mellesleg az utóbbi tíz év egyik legjobb westerne.

A félszemű előzetes