A könyvelő filmkritika

A magába forduló, egyedül élő Christian Wolff (Affleck) kitűnő könyvelő hírében áll, ezért ügyfelei gyakran bízzák meg problémás esetek megoldásával. A mindig jólöltözött és pedáns férfinak azonban akad egy sötétebb oldala, lévén titokban több alvilági szereplő piszkos pénzügyeinek tisztára mosásával is foglalkozik. Ebbéli tevékenységére felfigyelve szegődik a nyomába a Pénzügyminisztérium gazdasági bűnüldözőjeként dolgozó Raymond King igazgató (J.K. Simmons), valamint annak új, fiatal és motivált beosztottja, Marybeth Medina (Cynthia Addai-Robinson).

A gyanú elterelése érdekében Chris elvállalja egy prominens, robotokat gyártó vállalat könyvelésének átvilágítását, melyben a cég alkalmazásában álló, minden lében kanál Dana Cummings (Anna Kendrick) súlyos hiányosságokat vélt felfedezni. Miközben az ügy egyre inkább eldurvul, az élet furcsa fintora révén egymás mellé sodródott párosnak nem csupán a hatóság kíváncsi kopói elől kell bujkálnia, hanem azoktól a rejtélyes figuráktól is, akik semmi szín alatt nem akarják, hogy fény derüljön az igazságra.

Ray King (J.K. Simmons) a nyugdíjazás előtt álló kopó nem szeretne hoppon maradni

Bevallom, számomra már akkor komoly gondot jelentett elfogadni Afflecket egy ilyen, a személyiségétől és a tőle megszokott karakterektől meglehetősen távoli, "autista zseni" szerepben, amikor megláttam A könyvelő előzetesét, és a film megtekintése előtt is elsősorban az járt a fejemben: vajon mennyire hiteles a szerep, és mennyire szolgál csupán arra, hogy menőnek tűnjön?

Ennek ellenére azért persze igyekeztem hátrahagyni az előítéleteimet, arra gondolván, hogy egy igazán jó színész szinte bármit és bárkit képes eljátszani, ezért az a minimum, hogy az ember meghagyja az esélyt a színésznek, hogy bizonyítson.

S bár azt nem állíthatom, hogy Affleck teljességgel kudarcot vallott volna, végül mégis meg kellett állapítanom, hogy az alkotók részéről a neurológiai rendellenességgel küzdő Chris castingja ebben a formában nem más, mint egy olcsó eszköz a populáris vonal és a realista dramaturgia összemosására.

Dana Cummings (Anna Kendrick) nem akkora zseni ugyan, de neki is leesik a tantusz

Hiába a rengeteg közbeiktatott expozíció - a narratíva a bevezetéstől kezdve folyamatosan adagolja számunkra a címszereplő történetét, a gyerekkorára való frekventált visszaemlékezések formájában -, Affleck felnőttkori jelleme nem nyer hihető megalapozást.

Noha az alkotók igyekeznek minden elkövetni, hogy megmagyarázzák, hogyan lesz az autista kisfiúból hidegvérű gyilkos, egyrészt a megszállott apáról előadott sztori is elég meredek, másrészt túl nagy a szakadék a sráckorban látott és a későbbi Chris között.

Dana Cummings, az egyszerű kisemberként szerepeltetett figura kedves és aranyos, ám a titokzatos és kiszámíthatatlan könyvelőre adott reakciói egyáltalán nem természetesek, sok közük nincs ahhoz, hogyan reagálna egy átlagos lány a helyében. A többi mellékszereplő - elsősorban a nyomozást vezető Ray King és az őt kényszerből segítő Medina - akár érdekes is lehetne, de sajnos ők szintén többnyire közhelyekből felépített, kevés önálló jellemvonással rendelkező karakterek, hogy az antagonista meglepőnek szánt, de inkább ötlettelen és sablonos figurájáról már ne is beszéljünk.

A profi bérgyilkos (Jon Bernthal) egyik feladata a kíváncsiskodók eltakarítása

A szereplők és a sztori tökéletlenségei lényegében a faramuci alapszituációban gyökereznek, ezért elsősorban a forgatókönyvíró, nem pedig Gavin O'Connor direktor számlájára írhatók. O'Connor korábban már bizonyította rendezői képességeit (Warrior - A végső menet), és ez alkalommal is mindent megtesz, ami tőle telik, többet azonban ő sem volt képes kihozni ebből a felemás alapanyagból.

Mivel a film humora is javarészt a főszereplő furcsa szokásaira, viselkedésére és szóbeli megnyilvánulásaira építkezik, azt sokszor nehéz valóságosként értékelni, lévén maguk a szituációk is igen kétes lábakon állnak.

Így a néző számára lényegében nem marad más, mint a sztori kibontásából és a szereplők konfliktusaiból származó átmeneti izgalom, ám az is csupán akkor, ha képes be-, illetve elfogadni a kétes premissza által felvezetett fordulatokat.

Ki mondta, hogy az autisták pont a lövöldözésben nem lehetnek tehetségesek?

A könyvelő esetében az alkotók láthatóan a thrillert és a családi drámát kívánták sajátos módon ötvözni, de sajnos egyik sem sikeredett jobbra a középszernél. A narratíva felvet ugyan bizonyos dilemmákat (pl. hogyan kell felnevelni egy neurológiai problémákkal küzdő gyermeket), azokat azonban csupán felszínesen járja körül, elsősorban a sztori és a feszültség elősegítéséhez ürügyként felhasználva őket.

A film krimiként ugyan egyszer elmegy, de ha az autizmussal kapcsolatos, autentikus mozit, illetve alakítást szeretnénk látni, akkor továbbra is Dustin Hoffman Esőemberben nyújtott, emlékezetes játéka tekinthető etalonnak.

A könyvelő előzetes