127 óra filmkritika

A 127 órában a feszültség ugyan nem ér el olyan magas szinteket, mint a bevallottan jóval hatásvadászabb Buried-ben, de még így is képes magába szívni minket és egy olyan zsigeri emóciókra ható, letaglózó realisztikusságával végtelenül sokkoló jelenettel is szolgálni, amit talán sokan végig nyitott szemmel meg sem tudnak majd nézni. Danny Boyle ismét mesterien bánik rendezői eszköztárával, kompromisszumot, megalkuvást nem ismerve hűen és felesleges cicoma nélkül viszi vászonra a valóságból átemelt megrázó történetet. Itt szeretnék figyelmeztetni minden olvasót, hogy a továbbiakban spoilerekbe futhatnak - abban az esetben legalábbis, ha egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy ki az az Aron Ralston, illetve mi és hogyan történt vele. Kálváriája lassan nyolc évvel ezelőtt, 2003 májusában világszerte hosszú időkig a hírműsorok kiemelt témái között volt és azóta rengeteg interjú, dokumentumfilm, és egyéb program foglalkozott páratlan és megdöbbentő élményével. Ha van, aki mégsem emlékezne, vagy esetleg túl fiatal volt még akkor, a film reklámkampánya biztosan nem kerülte el. Azonban mindig vannak kivételek, és ha valaki inkább bármi nemű előzetes információ nélkül akar moziba menni, a cselekményt nem ismerve, akkor ne is igazán haladjon tovább ennél a bekezdésnél. Ezt elmondva, a 127 órát minden bizonnyal legtöbben úgy ülnek le megtekinteni, hogy tudják, mi fog történni, és tisztában vannak a végkimenetellel is. Ami igazán bámulatos, és elismerésre méltó, hogy a film így is ugyanolyan elementális erővel bír és vajmi keveset veszt hatásosságából.

Ahogy az a címből is kiderül, a 127 óra egy valamivel több mint öt napig tartó periódust ölel át, 2003 április végétől május elejéig. Aron Ralston (James Franco), az akkor 27 éves kalandor (főállásban mérnök) a Utah állambeli Canyonland Nemzeti Parkban található Blue John Canyon sivatagos sziklái felé veszi az irányt egy kis hegymászás és felfedezősdi okán. A film első tizenöt perce két célt is szolgál: bemutatja a kissé beképzelt, túlságosan is magabiztos, de összességében szimpatikus főszereplőt, mellette pedig a csodálatos tájat is közszemlére teszi.

A nyitány vizuálisan lenyűgöző: világos, színes felvételekkel operál, és bámulatos kameramunkával van megtámogatva. Alatta A. R. Rahman lüktető muzsikája szól, tele élettel, könnyedséggel. Aron útja során összefut két női túrázóval, akik éppen eltévedtek (Amber Tamblyn és Kate mara röpke jelenése). Főhősünk segít nekik megtalálni a helyes irányt, és el is kíséri egy darabon őket. A rövid affér alatt sikerül kicsit jobban megismerkedniük egymással, de nem sokkal később Aron már folytatja is saját útiterve követését, egyedül.


Nem jut azonban már sokkal közelebb céljához, ugyanis egy pillanatra nem figyel hova lép, lezuhan egy kisebb szakadékba, és lent is ragad, a jobb karjára esett sziklának köszönhetően. A szikla túl nagy ahhoz, hogy Aron meg tudja mozdítani, és habár minden eszébe jutó lehetőséget kipróbál a szabadulásra, de egyikkel sem jut előrébb. A beszorult karja eközben teljesen biztos, hogy megmenthetetlenné vált, és ahogy szép lassan a vízkészlete is fogy, Aron számára egyre valószínűtlenebbnek tűnik az életben maradás. A 127 óra teljes játékideje alatt a protagonistával marad, még csak egyetlen pár perces momentumot sem áldoz arra, hogy megmutassa a külvilágot, az aggódó rokonokat, vagy a média reakcióját. Mindössze néhány flashback-et láthatunk az első felvonásban, majd később - amint a kiszáradás és fáradtság egyre jobban hatalmába keríti a főszereplőt - álomképeket és hallucinációkat, melyek ugyan utalnak Aron mindennapi életére, gyerekkorára, de a legtöbb ilyen szcéna abszurd és kifordított véggel zárul. Boyle ezeket a szegmenseket amolyan fél-realitásként ábrázolja, a fokozatosan megőrülő Aron agyszüleményeiként, amikről sosem tudhatjuk először, hogy a valóság képei-e vagy csak fantazmagóriák. Nehéz feladat egy emberi lény kínjait így manifesztálódni látni, és még nehezebb ülve maradni a film végefelé, mikor tulajdonképpen kiderül, hogy egyesek mire is képesek, milyen áldozatot hajlandóak hozni és milyen tortúrán bírnak átesni azért, hogy ne haljanak meg.


Aron leleményessége és bátorsága egyszerre inspiráló és felemelő, még ha a hibái fájóan ostobák is voltak (például senkinek se mondta el, hogy hova megy túrázni). A magával vitt kézi kamera segítségével hamar elkezdi gondolatait, próbálkozásait dokumentálni afféle videónapló formában - nem is annyira saját maga, mint inkább azok számára, akik majd megtalálják a kamerát. Aron sokat beszél szüleihez, remélve, hogy halála után eljut hozzájuk a felvétel, mint feléjük irányzott utolsó szavak. A ténylegesen rögzített videófelvételek természetesen a valódi Aron birtokában vannak, aki ugyan soha nem bocsátotta azt a hírmédiumok rendelkezésére, hogy a nagyközönség is láthassa, a film készítőinek (egészen pontosan Boyle-nak és Franco-nak) mégis megengedte, hogy megnézzék, hozzájárulva így egy abszolút mértékben pontos depikcióhoz. Ha ehhez még hozzávesszük a sok-sok órányi interjúbeszélgetést és Aron önéletrajzi könyvét, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy az ezen források alapján felépített narratíva közelebb már nem is állhatna a realitáshoz. Ahogy a filmbeli Aronnal megtörténik a baleset, az addigi nagytotálok és hiper plánok összeszűkülnek (majdnem kizárólagosan) nagyon is személyes közelikké, néha úgynevezett szuper plánokká, amikor csak Franco arcának bizonyos részletei látszódnak. Lényegében a második felvonásban Boyle végig két kamerára hagyatkozik: egyik a "külső", amivel mi követjük az eseményeket, másik pedig Aron-é. Van, hogy ezek egyszerre dolgoznak, néha pedig csak egyik vagy másik lencséjén át tekintve kémlelünk.

James Franco, aki mondhatni a film 99 százalékában jelen van, sok esetben kényelmetlenül közeli felvételekben, élete alakítását nyújtja. A 127 óra előtt valószínűleg nem lett volna ember, aki elhiszi, hogy Franco képes egy súlyos drámai szerep eljátszására, méghozzá olyan hitelesen és annyi érzelemmel telítve, ahogy azt ebben a filmben teszi. Nincs mit rajta szépíteni, egyedül képes elvinni a hátán az egész produkciót. Több mint egy órán keresztül lent időzünk Aronnal a szakadékban és az egyetlen, ami fenn tartja érdeklődésünket, ami ébren tart minket, az Franco őrületesen jó teljesítménye.

Aron megformálásához nem kis színészi kvalitások szükségeltetnek, és Franco-nak hála tökéletesen belelátunk a főszereplő fejébe, együtt éljük át vele a szerencsétlenséget, minden gondolatát kézhez kapjuk, átlátjuk, és azt is megértjük, miért választotta legvégül az öncsonkítást, mint egyetlen opciót a megmenekülésre. Talán mondani sem kell, hogy kihívást jelent végignézni ezt a bizonyos jelenetet. Boyle nem szépít, nem takar és nem fordítja el a kamerát, míg Aron csontokat tör és egy tompa élű késsel elfűrészeli a szöveteket. Véres és kellemetlen, de ha nem látnánk, vagy Boyle csak utalna rá, értelmét vesztené a film.


Igaz, aki horrorfilmeken edződött, annak az amputációs jelenet meg sem kottyanhat, ennek ellenére szerintem még az erős idegzetűek is minimum felszisszennek majd, ha több reakciót nem is sikerül kiváltania belőlük. A tény, hogy ez a rettenetesen nagy lélekjelenlétet követelő művelet valóban megtörtént 2003 májusában, egy átlagos emberrel, aki semmiben sem különbözik tőlünk (talán valamivel kalandvágyóbb, de ennyi), sokkal borzasztóbbá teszi. A 127 óra nagyon távol áll a Gettó milliomostól, pedig ugyanaz a csapat készítette mindkettőt. Boyle Simon Beaufoy-val közösen jegyzi a forgatókönyvet, Anthony Dod Mantle operatőrként tevékenykedett a filmen, míg a híres indiai származású zeneszerző, A.R. Rahman komponálta az aláfestő dallamokat. A felsorolt úriemberek tehetségének ékes bizonyítéka, hogy ha nem mutatnánk rá szándékosan, akkor a legtöbb nézőnek eszébe se jutna, hogy ugyanazok voltak a felelősek a 127 óra és a Gettó milliomos létrejöttéért. Boyle a valódi Aron iránt áradó tisztelete, elismerése csak úgy árad a filmből, mely az első percétől az utolsóig őszintén közelíti a témát és hű marad a valósághoz, úgy a főszereplő ábrázolásában, mint az események dokumentálásában. Az extrém időjárási körülmények, a fizikai és mentális fáradtság, a halálfélelem; Aron tette részben óriási bátorságot igényelt, másrészt végső, mindent ledöntő elkeseredettséget. Mindenki elgondolkozhat, hogy hasonló helyzetben vajon meg lenne-e benne a szükséges erő és élni akarás, hogy megtegye azt, amit Aron.

A 127 óra egy számtalan oldalról támadó dráma, minden érzékszervünket magával rántja, az elménkre és a szívünkre is egyaránt hat. Nem hibátlan, mert bár mentes a legtöbb sallangtól, amik gyakran jellemzik a hasonló életrajzi, vagy megtörtént eseményeken alapuló filmeket, mégis odafűz zárásként egy hangyányi filozofikus mondanivalót a predesztinációval kapcsolatban, ami nagyon kilóg és kicsit sem rezonál bennünk úgy, ahogy Boyle azt elképzeli. A kevéske fekete komédia, ami átitatja Aron megpróbáltatásait ugyanakkor meglepő, de működik, könnyít valamelyest a légkörön. A 127 órát thrillerként vagy akciófilmként jellemezni megtévesztő lenne, habár legalább akkora intenzitással bír, mint sok hollywoodi blockbuster. A finálét ugyan ismerjük, és felemelő megnyugvással tölt el, mikor megérkezik, az odáig vezető út viszont lélegzetfojtóan izgalmas, szívbe markoló és tanulságos is: elszántságról és túlélésről szól, arról, meddig lehet az emberi határokat feszíteni, anélkül, hogy összeroppanánk.

127 óra előzetes