A szériát lezáró (?) történet a két, nyugdíjazás előtt álló zsaru utolsó közös bevetéséről szól – vagy legalábbis annak állítja be magát. Míg a még mindig formában lévő, független Mike Lowrey (Will Smith) továbbra is nagykanállal falja az életet és tolja a bűnözők elleni akciózást, az igencsak elkényelmesedett, családos Marcus Burnett (Matrin Lawrence) inkább az erőszakmentes háttérmunkát választja.

Amikor azonban feltűnik a színen egy titokzatos, ám igencsak őrült és veszélyes bűnöző, Isabel Aretas (Kate del Castillo), aki a fián, a kőkemény és mindenre elszánt Armando-n (Jacob Scipio) keresztül érvényesíti akaratát, egyre több fontos ember válik merénylet áldozatává.

Miközben Mike és Marcus egymást próbálja meggyőzni a saját hozzáállásának igazáról, Howard rendőrkapitány (Joe Pantoliano) a modern eszközökkel dolgozó Ritától (Paola Nunez) és fiatal csapatától várja a gyilkossági ügyek megoldását. A személyes érintettséggel rendelkező Mike azonban nem képes elengedni a dolgot, ami végül oda vezet, hogy ő és Marcus újfent az események sűrűjében találja magát…
A Mindörökké rosszfiúk tehát a két nyomozó eltérő beállítottságából eredő konfliktushelyzetre épít, ami mind a dramaturgia, mind a humor tekintetében megállja a helyét. A szokásos piszkálódás, kölcsönös odamondogatás most is megy rendesen, a levágott dumák sokszor ülnek, megidézve a régi, a franchise-tól, illetve a Smith-Lawrence párostól megszokott hangulatot.

A „Bad Boys feelinghez” persze a menő verdák, fegyverek, ruhák és egyebek is szervesen hozzátartoznak, kiegészülve a hamisítatlan Miami idillel és rongyrázással. A zene szintén megidézi az eredeti filmzenét, miközben új, modernebb hangzásvilágot prezentál, ami jól illik az alkotás élénk, vibráló képi világához.

Technikai szempontból tehát a produkció végig a topon van, a cselekmény és az akció is pörög, ahogy kell, így a film egy perce sem válik unalmassá (legfeljebb időnként egy kicsit önismétlővé).
Michael Bay hiánya nem különösebben érezhető, sőt talán még javára is válik a produkciónak, amennyiben az új rendezők – a hangulat megőrzése mellett – valamivel jobban ügyelnek a részletekre. A fiatal, arab származású belga Fallah és El Arbi, aki a Fekete című, modern kori Rómeó és Júlia történettel vívott ki szakmai és kritikai sikert magának, láthatóan igyekezett tiszteletben tartani az eredeti anyagot és figurákat, ugyanakkor nem félt a saját ízlése szerint formálni az elbeszélés módját.

Így amellett, hogy a főszereplők még mindig hozzák magukat – vagyis karizmában továbbra sincs hiány – szerencsére azért nem pont ott folytatják, ahol abbahagyták. Rajtuk is meglátszik az idő múlása, ezért elég sokat változtak fiatalabb önmagukhoz képest, miközben alapvető természetük ugyanolyan maradt, garantálva köztük a további összeütközéseket, melyek a szórakoztatás mellett némi jellemfejlődésnek is teret engednek.
A narratíva egyik fő témája éppen az, hogy meddig lehet ezerrel pörögni, mindig bevonzva a nehézségeket és az ellenségeket. Nem lehet örökké büntetlenül megúszni azt, ha valaki állandóan ott van a középpontban, és mindig maga intézkedik, segítség vagy a lehetséges következményekre való tekintet nélkül – az effajta döntéseink mindig felelősséggel járnak. Az ötven feletti kicsapongó életmódról pedig már ne is beszéljünk…

A produkcióban tehát, a maga egyszerű módján ugyan, de egész sok mondanivaló és komolyság akad, biztosítva a kellő egyensúlyt a megfelelő mennyiségben adagolt poénokkal. Amikor kell, a narratíva tud igen kemény és nyers lenni, hogy aztán pár pillanat múlva látszólag minden komolyságot eldobva nevettesse meg a nézőket, miközben a film legfeljebb néhány olyan momentumot vagy részletet tartalmaz, ami képes kizökkenteni bennünket.
Ilyen tényező maga a történet, ami elég nehezen áll meg a saját lábán, néhány ponton pedig inkább valamiféle elvont, misztikus thrillerbe illik, mintsem egy krimibe. Ráadásul nincs benne igazán semmi eredetiség, sőt félig-meddig akár koppintásnak mondható, ami néhány eléggé kínos pillanatot is eredményez.

Mindazonáltal a Mindörökké rosszfiúk a hibái ellenére egy igencsak szórakoztató, igazi popcorn mozi. Az első rész sokak szemében kultikus szintjét ugyan nem éri el egészen, az eléggé gyengécskére sikeredett másodikhoz képest azonban jelentős előrelépés. Ki tudja, ezek után talán még az sem kizárt, hogy lesz további folytatás…