Tény, hogy az egykori pankrátor igen komoly akciósztárrá nőtte ki magát az évek során, s még ha nem is a sokoldalúság a legjobb jelző vele kapcsolatban, az kétségtelen, hogy igyekszik több területen is kamatoztatni jelentős karizmá(já)t. Ha legújabb filmjét, a jelen kritika tárgyául szolgáló Felhőkarcolót úgy jellemeznénk, hogy a Pokoli torony és a Die Hard találkozása, talán nem is tévednénk nagyot.

Ráadásul a téma igencsak aktuális, hiszen a felhőkarcoló-építési láz mostanság tetőfokára hág szerte a világon: látszólag minden prominens építő vállalat és ambiciózus kormány, illetve városvezetés igyekszik a többiekre licitálni abban, hogy ki tud még magasabb és extravagánsabb épületeket emelni.

A (fiktív) történet szerint a legújabb rekorder, a „Gyöngy” Hongkong városában készült el, melynek biztonsági főnöke egy volt FBI-ügynök, Will Sawyer (Johnson), aki feleségével, Sarah-val (Neve Campbell) és gyerekeivel együtt az épületbe költözik. Noha emberünknek kezdetben akadnak kétségei, főnökei szerint a felhőkarcoló egész egyszerűen sérthetetlen.

Az épület azonban hamarosan egy terrortámadás célpontjává válik, ami Willt is igen kellemetlenül érinti. Nem elég, hogy a férfit kiáltják ki felelősnek, családja a kialakult tűzvész feletti zónában reked. És mivel senki más nem képes rendet teremtetni, hősünk kénytelen magára vállalni eme kilátástalan feladatot…
Újfent a The Rockhoz igazított történettel van tehát dolgunk, kinek karaktere ehelyütt korábban túszmentő volt, de súlyos sérülése és műlába miatt ma már nem akciózik – természetesen csak addig, amíg a helyzet úgy nem kívánja, mivel abban az esetben nem ismer semmilyen akadályt. Ezek után nyilván mondanom sem kell, hogy a narratíva legfőbb jellemzője – a protagonistát érő számos megpróbáltatás és nehézség ellenére – nem a könyörtelen realizmus.

Johnson hasonló filmjeinek középpontjában egy ideje a szélsőségesen extrém szituációkba kerülő főhős heroikus, emberfeletti és minden lehetséges akadályt legyőző küzdelmének lehetünk tanúi, ami nem áll távol a sokak által nagy elődnek tekintett Arnold Schwarzenegger számos mozijánál látott felállástól. Mindazonáltal a „nagy öreg” közben olyan klasszikusokat is letett az asztalra, mint a Terminátor, a Ragadozó, Az emlékmás vagy a True Lies, melyeket fiatalabb kollégájának még nem igazán sikerült reprodukálnia.
Akár jogos utódnak tekintjük azonban, akár nem, annyi bizonyos, hogy The Rock szintén rengeteg nézőt képes megmozgatni, miáltal pusztán a neve láttán szinte garantált az eléggé népes célközönség érdeklődése. Mindez alighanem a Felhőkarcoló esetében is igaznak bizonyul majd, még akkor is, ha abban az angol nyelvben csak kaszkadőrjelenetnek titulált felvételek Jonhson minden eddigi filmjét túlszárnyalják.

Amit a bajba kerülő protagonista szerepében produkál ugyanis (műlábbal!), az nemhogy Schwarzeneggert, de néha még Tom Cruise Mission: Impossible-beli mutatványait is felülmúlja (lásd daru megmászása a századik emelet magasságáig, átugrás biztosítás nélkül és hasonlók).

Ráadásul nem csupán az egykori kommandós, de még orvos felesége is igencsak durván tolja a közelharcot. A Sikoly filmekkel népszerűvé vált, ám lassan feledésbe merülő Neve Campbell-nek kétségtelenül kapóra jött a felkérés, hogy együtt szerepelhessen az éppen felkapott Johnsonnal – még akkor is, ha emiatt néhány kínos és színészi ázsióját nem feltétlenül öregbítő jelenetet kellett eljátszania.
Az itt-ott egész elfogadható színészi játék segítségével még ugyan sikerül néhány érzelmi húrt megpendítenie a produkciónak, amit azonban a hiteltelenségekkel és hihetetlenségekkel teli narratíva hamar elkettyint. És ezen az időről időre visszatérő teatralitás sem segít – lásd többek között Will Sawyer számos manőverét, amit az egész város szörnyülködve és drukkolva követ a szinte mindenhol jelen lévő kamerák és tévéképernyők révén.

Ideális esetben, a helyzet fonáksága miatt vicces lenne, amikor egy történet elmesélése közben megpróbálnak mindent a lehető legvalósághűbb módon bemutatni, miközben maga a cselekmény lépten-nyomon ellentmond a realitásnak. A Felhőkarcoló hihetőségi faktora azonban időnként erősen a nullát közelíti, a látottak befogadásához szükséges nézői kétkedés felfüggesztése pedig ilyenkor szinte lehetetlenné válik.
Másként viszont meglehetősen nehéz komolyan venni a filmet, ami sajnos nagyon is komolyan veszi magát. A fordulatok sokszor hiteltelenek vagy olyan, nyilvánvaló butaságok, melyek csak arra szolgálnak, hogy újabb lehetetlen kihívás elé állítsák hősünket. Ebből mondjuk legalább annyi pozitívum származik, hogy a tempó végig elég pörgős marad, és szerencsére a játékidő sem nyúlik hosszabbra a kelleténél.

Miközben a felhőkaroló-építési láz mint kiindulópont kreatív gondolat volt az alkotók részéről, más aktuális tartalommal nem igazán látták el a produkciót. Jogos lehet például a kérdés, hogy van-e valamiféle mondanivalója vagy közölnivalója a narratívának a terrorizmusról? A válasz pedig lényegében: semmi.
Ha a Felhőkarcolónak bármiféle üzenete van, ami megfontolásra méltó, az az, hogy ne adjuk fel akkor sem, ha kénytelenek vagyunk valamilyen fogyatékossággal élni, amit a protagnonista műlába hivatott képviselni a maga suta módján. A többi viszont egyértelműen az „Ezt még véletlenül se próbáld meg otthon!” kategóriába tartozik, egy feleslegesen ál-realista köntösbe bújtatva.

A szórakoztatási faktort ugyanakkor növeli, hogy a látványterv rendkívül impozáns, a hatalmas épület és a körítés megvalósítása valóban látványosra sikeredett. Vagyis a Felhőrakcoló tipikus agykikapcsolós mozi, a hülyének nézősebb fajtából. A jelek szerint pedig már csak idő kérdése, mikor készít Dwayne Johnson katasztrófafilmet Roland Emmerich-hel, aki szintén szereti kimaxolni az extremitásokat…