Az író-rendező valóságos sztárgárdát szerződtetett napjaink egyik legfelkapottabb ifjú színésznőjével, Jennifer Lawrence-szel az élen, akivel mellesleg jól össze is melegedett a forgatáson. A macsó férfi főszereplő személyére sem túl meglepő választás a már Hollywoodban is befutott Javier Bardem, de az egyre népszerűbb Domhnall Gleeson és Kristen Wiig mellett olyan veteránokat láthatunk viszont tőlük eléggé szokatlan szerepekben, mint Ed Harris és Michelle Pfeiffer.

Egy idősödő költő (Javier Bardem), akit a filmben csak az „Ő” néven emlegetnek, fiatal feleségével, „Anyával” (Jennifer Lawrence) él egy szép nagy, viktoriánus – a paranormális jelenségeket határozottan vonzó, annak rendje és módja szerint recsegő-ropogó – házban, valahol vidéken. Nyugodt és idillikus, mondhatni paradicsomi életüket azonban váratlanul felforgatja két idegen, egy férfi (Ed Harris), majd egy nő (Michelle Pfeiffer) érkezése.

Miután a pár ajtót nyit a jövevényeknek, semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte, ráadásul egyre-másra érkeznek az újabb hívatlan vendégek. Az egyre különösebb események következtében végül nem csupán kettejük megváltozott kapcsolatáról kell Anyának alaposan elgondolkodnia, hanem kénytelen lesz mindent felülvizsgálni, amit korábban szerelemről, rajongásról és áldozatról vallott.
Az alkotás címe nem véletlenül, az, ami, mivel a fényképezés és az elbeszélés módja is „Anya” szemszögéből tárja elénk az eseményeket. A ház úrnőjét gyakran követő kamera mellett jellemzőek a hosszú snittek, hogy azután egyszercsak a frászt hozza ránk a rendező.

Mindezt Aronofsky a legegyszerűbb eszköztár segítségével igyekszik elérni, melyben a zene és a hangeffektek lényegében egybemosódnak, sokszor nem is lehet megkülönböztetni őket egymástól. Hagyományos értelemben véve tehát hiányzik a zenei aláfestés a filmből, mivel a direktor végül még ezt a művészi kifejező eszközt is elhagyta, hogy az összes támasztéktól megfossza nézőit azon tekintetben, hogy mit kellene érezniük vagy gondolniuk a látottakkal kapcsolatban.

Az alkotás egy percig sem titkolja, hogy pszichológiai horror, illetve thriller szeretne lenni, és ennek megfelelően maximálisan igyekszik hatni az érzelmeinkre és az érzékeinkre. A nyikorgó deszkákból álló épületnél és az alkalmi ijesztgetéseknél azonban véget is érnek a kísértetházas sztorikkal való hasonlóságok, és a film valójában teljesen más irányba viszi a nézőt, ami valószínűleg sokaknak nem fog tetszeni – azoknak szinte egész biztosan nem, akik csak egy jó kis ütős horrorfilmre vágynak.
Az anyám! középpontjában ugyanis az emberi kapcsolatok és a misztikum állnak, melyek sajátos elegyét nyújtja a narratíva, miközben a kaotikussá váló felszín alatt egyre mélyebben foglalkozik a rendeltetéssel és alapvetően egész létezésünk értelmével.

„Anya” a történet elején feltétel nélkül szerelmes párjába, ezért bármit hajlandó megtenni a férfiért. A házat is az „Ő” kedvéért renoválja és gondozza, hogy olyan otthonossá tegye számára, mint amilyen régen volt. Jennifer Lawrence élete egyik legjobb alakítását nyújtja a filmben, amire szükség is van, hisz mivel végig ő áll az események és a kamera középpontjában, egyetlen pillanatra sem billenhetett ki a szerepéből.

Bardem szintén jó választás volt, remekül sikerült megtalálnia az egyensúlyt az erős és határozott, ugyanakkor titokzatos és távolságtartó jellemvonások között. A költő számára felesége jelenti a múzsát és a szenvedélyt, egy idő után azonban újabb stimulációra van szüksége, amit az egyedül már nem képes megadni számára.
Ahogy a dolgok tovább bonyolódnak, a férfi rejtett személyiségjegyei mindinkább a felszínre kerülnek, amiben nagy része van az újabb és újabb érkezőknek. A jövevényekben közös, hogy mindannyian indiszkrétek, felszínes udvariasságuk ellenére tolakodók és invazívak – a helyzet fokozódásával egyre egyértelműbbé válik, hogy magát az emberiséget szimbolizálják, ahogyan mi is hajlamosak vagyunk viselkedni egymással és Földünkkel szemben.

A két ember családi drámája így csap át lassanként horrorisztikus és hátborzongató eseményekbe, melyek nem csupán kapcsolatukat és „Anya” hitét és hűségét teszik próbára, hanem a nézőt is. A narratívára mindinkább jellemzővé válik az erőszak és a bibliai vonatkozású metaforák sokasága, ami néha olyan benyomást kelt, mintha csak egy alternatív ördögűzős történetet látnánk – akad itt utalás Káinra és Ábelre, Bábel tornyára, de még Szodomára és Gomorára is.

A címszereplő Lawrence magyarázata szerint az egész prezentáció lényegében egy allegória, melyben ő maga a Földanyát személyesíti meg, míg Bardem a Teremtő, Harris és Pfeiffer karaktere Ádámot és Évát reprezentálja, maga a ház pedig félig-meddig a Paradicsomnak megfeleltethető. Külső szemlélőként nézve az egész film valóban olyan, mintha a főszereplő rémálmában járnánk, ami hangvétel szempontjából hasonlatossá teszi Aronofsky helyenként erotikától fűtött és szintén nárcisztikus Fekete hattyújához.
Az anyám! fekete humora sem éppen a hangulat oldását szolgálja, inkább csak rátesz még egy lapáttal. A feszültség ezért egyre csak fokozódik, mígnem a film végére már-már az őrület határait súrolja, és nem biztos, hogy csak a főszereplő számára… Tény, hogy az író-rendező valóban a végletekig feszíti a húrt a befejezéssel, ami egyeseknél alighanem ki fogja verni a biztosítékot.

Nyilvánvaló, hogy Aronofsky víziója a világban zajló eseményekre, az azokban egyre inkább tapasztalható őrületre kíván reflektálni, de nem biztos, hogy mindenkiben a kívánt hatást sikerül elérnie. Aki elég kitartó, az képes lehet azonosulni „Anya” figurájával, és ha végig odafigyel, minden bizonnyal számos gondolatot ébreszt majd benne az igencsak szuggesztív narratíva.

Ugyanakkor hiába rendkívül erős a szimbolikája, illetve kiválóak a színészei, a film részben mégis elhasal a számtalan logikátlan fordulaton és a szereplők gyakorta totálisan irracionális viselkedésén, ami miatt időnként nagyon nehéz az átlagnéző számára be- és elfogadni a látottakat. A nem egyszer lélekfacsaró események és az egyre durvábbá váló vizuális eszközök még jobban próbára teszik a közönség türelmét és idegeit, így nem csoda, ha nem mindenki tudja végigülni a produkciót, pláne akkor, ha gyanútlanul ült be rá.
A keretbe foglalt történet értelmezése is számos logikai és egyéb kérdést vet fel, emiatt viszont egészen biztos, hogy még sokat fognak róla vitatkozni. Ami természetesen sokkal jobb, mintha egyáltalán nem beszélnének róla, az átlag mozinézőt azonban könnyen lehet, hogy mindez nem fogja lázba hozni.

Az anyám! ugyanis rettenetesen távol áll a jelenlegi mainstreamtől, de még a horror műfajának populáris kategóriájától is igen messzire esik. Éppen ezért kötelességem figyelmeztetni mindenkit, aki egy jó horrorfilmet vár, hogy messzire kerülje el, vagy csalódni fog, mert valójában egy pszichológiai thrillerbe oltott művészfilmre váltott jegyet.