Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiája óta tehát a Warner vagy nem talált hasonló kaliberű rendezőt, vagy nem volt képes tető alá hozni egy igazán életképes forgatókönyvet, vagy mindkettő egyszerre, de csak nem sikerült megközelíteniük a konkurens Marvel-produkciók általában magas színvonalát. Mindez azonban nem állította meg a stúdiót abban, hogy tovább bővítse a még mindig rengeteg (anyagi és egyéb) potenciált képviselő DC-moziverzumot, és úgy tűnik, ezúttal jó húzás volt részükről egyrészt kivárni a megfelelő forgatókönyv-változatot, másrészt pedig egy női direktort, A rém című alkotásával korábban a kritikusok elismerését is kivívó Patty Jenkinst megbízni a rendezéssel.

Wonder Woman-t már láthattuk néhány jelenet erejéig a Batman Superman ellen c. moziban, most azonban ő is megkapja a kezdeteket feltáró eredettörténetét, ahogy az manapság szokás. Az alapszituáció, illetve a történelmi háttér eltér a képregényben látottaktól, lévén a film sztorija a II. helyett az I. világháború idején játszódik – ennek ellenére alighanem a legnagyobb rajongók is elégedettek lesznek a Csodanő világának aprólékos bemutatásával.

Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője egy titkos görög szigeten, csupa nő között nőtt fel, s ugyan uralkodónak és rettenhetetlen harcosnak nevelték, mindig békében teltek a napjai. Egy napon azonban egy pilóta, az amerikai Steve Trevor százados (Chris Pine) gépe a sziget mellett a vízbe zuhan, és a kimentett férfi révén hősnőnk tudomására jut a külvilágban zajló, pusztító és kegyetlen I. világháború, melynek kötelességtudata által vezérelve mihamarabb szeretne véget vetni.
A különleges képességeire folyamatosan rácsodálkozó Diana csak a halálos küzdelemben érti meg, mibe keveredett, akkor azonban már késő visszakozni. De vajon képes lesz-e egymaga megállítani a gonoszt, mely nem más mint maga az emberi természet legsötétebb manifesztációja?

Lényegében tehát a keret, amit kapunk, egy klasszikus téma kissé más körítéssel, nevezetesen a jó és a rossz örök harca egymás ellen, némi görög mitológiával és világtörténelemmel leöntve. A narratíva révén olykor még a Star Wars és más hasonló történetek is felidéződhetnek a már sokat látott néző előtt, újfent utalva arra, hogy a gonosz nem (csak) rajtunk kívül álló erőként, hanem bennünk szunnyadó tulajdonságként is állandóan jelen van.

A sztori középpontjában pedig természetesen hős amazonunk áll, a film elsősorban az ő szemén keresztül tárja elénk az eseményeket, amire Steve és alkalomadtán a többi szereplők reflektálnak.
Diana puritán ártatlansága éles kontrasztot képez az amerikai kém cinikus, az elhúzódó háború miatt kiábrándult realizmusával, ami remek táptalaja a helyzetkomikumnak, lévén tapasztalatlan protagonistánk naivitásának találkozása az emberek XX. századi világának modern, sokszor rideg és merev valóságával gyakran vicces szituációkhoz vezet, amit a rendező jó érzékkel, ám markáns túlzások nélkül ki is használ.

A két főszereplő között szerencsére működik a kémia, ami nagyon fontos amiatt, hogy átérezzük egyébként igencsak faramuci viszonyukat. A párosra való koncentrálás hátránya, hogy a mellékszereplők rendre háttérbe szorulnak, karakterük többnyire kibontatlan marad, és közülük csupán egy-kettőnek jut egyáltalán komolyabb epizódszerep – ráadásul az antagonisták is kivétel nélkül egydimenziós figurák.

Mindezek ellenére azonban el kell ismernünk, hogy Patty Jenkins egy olyan kalandfilmet hozott össze, amiben kellő arányban adagolta a történetet, a jellemépítést, az akciót, a drámát és a humort is. A leginkább talán abban érthető tetten, hogy a Wonder Woman-t egy nő rendezte, hogy Diana érzelmi intelligenciája ugyanolyan figyelemre méltó, mint harci képességei.
A sikerhez persze nagyban hozzájárul a tény, hogy Gal Gadot szemkápráztatóan gyönyörű, karizmatikusan empatikus, és törékeny megjelenése ellenére abszolút illik a szerephez. Gadot elegáns és visszafogott, mégis érzelemdús alakítása segítségével Jenkins szinte tökéletesen végig tudja vezetni számunkra, hogyan lesz a naiv és idealista nőből harcedzett szuperhős, az igazság és a gyengék elkötelezett védelmezője.

A rendezés – az empatikusságot és a minden részletre kiterjedő alaposságot leszámítva – leginkább tisztességes iparosmunkaként jellemezhető, mely nem vállal sok kockázatot, ugyanakkor magabiztosan kézben tartja a narratívát, illetve a cselekmény bonyolítását. A játékidő picit talán hosszabb, illetve a tempó valamivel visszafogottabb a kelleténél, ám ezúttal is érvényes azon általános szabály, miszerint inkább lassan építkezzen egy film, mint sehogyan.

A kor és a miliő megidézése lényegében tökéletes, a helyszínek, díszletek, fegyverek és ruhák mind aprólékosan kidolgozottak és hitelesnek tűnnek. A CGI használata nem zavaró, különösebb feltűnés nélkül illeszkedik a praktikus trükkökhöz.
A harcok szépen megkoreografáltak, a lassítások is többnyire jól néznek ki, még ha nem is hoznak semmi újdonságot a hasonló akció- és szuperhősfilmek (látvány)világába. Igaz, hogy a 3D önmagában nem sok vizet zavar, de ma már valószínűleg ez sem lep meg sokakat.

Színvonalát és az egész tálalást tekintve a Wonder Woman leginkább egy másik szuperhősfilmhez, a 2011-es Amerika Kapitány mozihoz fogható. Valamelyest a két karakterben és történetükben, illetve a az elénk tárt korszakok esztétikájában is akadnak hasonlóságok, s bár egyik produkció sem mutat fel semmilyen forradalmi újdonságot vagy váratlan meglepetést, mindkettő korrekt, látványos és élvezetes eredettörténetnek nevezhető.