Előre is elnézést kérek mindenkitől, mivel jelen esetben el fogok tekinteni Lara kisasszony összes kalandjának felsorolásától, mert ha jól számoltam, a mostanival együtt 13 darab játékról kellene beszámolnom, de ezek persze csak azok, amik az események fő vonalába tartoznak. Helyreigazítás: a 2013-as Tomb Raiderről beszélnünk kell mégis egy picit, mert olyan példát állított a játékfejlesztők elé, amit a mai napig nagyon kevesen tudtak megugrani.

Egészen pontosan arról van szó, hogy egy szinte már leírt sorozatot és C kategóriás celebbé avanzsált hősnőjét hogyan lehet izzadságszag nélkül visszarángatni a rivaldafénybe. Az egész szériát elvitték egy olyan irányba, amivel szerintem a legtöbb játékos azonosulni tud: van benne jókora bejárható terület, brutális akció, opcionálisan pici gondolkodás, fejlődés, misztikum, meg persze a videojátékos történelem egyik legkeményebb hősnője. Summa summarum, nem véletlenül kapott olyan magas pontszámot a médiumoktól, mint amit.
Bevallom, iszonyatosan vártam a folytatást, a Rise of the Tomb Raidert. És tudjátok mi a legjobb? Egyetlen másodpercig sem kellett csalódnom a folytatásban! Ez 2015-ben majdnem annyira ritka, mint nem is tudom, képzeljetek el ide valami politikailag inkorrekt hasonlatot. Oké, tudom, hogy nem a rizsára vagytok kíváncsiak, ezért nézzük, hogy mit is kínál nekünk a RotTR.

Ja, igen, még egy közérdekű információ, mielőtt elmélyedünk a stuffban: egy évig platform exkluzív a cucc, azaz jelenleg csak az X360-One kombóra elérhető. PC-re valamikor 2016 első negyedévében érkezik, míg a PS4 tulajok majdnem egy évet várhatnak még rá, ami elég nagy cumi, főleg úgy, ha megnézitek az értékelő dobozban villogó számot.

Nagyjából egy év telt el Yamatai óta. Lara ráébredt, hogy bizony ebben a világban munkálkodnak olyan erők, amikre a józan ész nem tud magyarázatot adni. Átkattan benne valami, és szinte megszállottá válik, ahogy újabbnál újabb helyeket próbál meg keresni, amik kielégíthetik rettentő tudásszomját. A következő célpontja az ősi Kitezh városa, amit apja is megszállottan keresett, illetve tulajdonképp ebbe is halt bele.

Hősnőnknek halvány lila fogalma sincs arról, hogy egy szervezet, a Trinity minden lépését figyeli és csak az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak rá, illetve arra a szent dologra, ami állítólag örök élettel ajándékozza meg az arra érdemeseket. Az utunk ezúttal a jeges Szibériába vezet jó barátunkkal, Jonah-val együtt, akit viszont a játék elején el is hagyunk. A történetben fontos szerepet kap majd egy helyi törzs is, meg persze temérdek konfliktus és megválaszolandó kérdés, amit a spoilerkedés elkerülése végett a levegőben is hagyok.
Ahogy a 2013-as résznél, úgy itt is Rhianna Prachett kalapálta össze a sztorit, viszont szerintem ez most talán egy kissé klisés lett. Nehéz konkrétumok nélkül beszélni róla, de egy tradicionális jó-rossz közötti harcot kapunk, ráadásul túl sok meglepő fordulat sem következik be. Ezt persze lehet, hogy csak én élem meg negatívumként, mert nekem rendkívül szimpatikus volt az előzmény elbeszélése, itt talán egy picit többre is számítottam emiatt. Viszont ettől eltekintve mindenben előrébb lépett a játék, ami ismervén az előd minőségét, hallatlanul nagy teljesítmény. Az első ilyen pont kétség kívül a nyers grafikai prezentáció. A PS4-es Definitive Edition megmutatta, hogy mire is számíthatunk majd, viszont a Rise még tolt egyet ezen és lenyűgöző lett az összkép.

Lara természetesen az utolsó ráncig szinte tökéletesen van kidolgozva, de azért ezen nem lepődünk meg annyira. A környezet minősége és változatossága viszont kényezteti a szemünket: teljesen mindegy, hogy térdig gázolunk a hóban, esetleg befagyott tó alatt úszkálunk, vagy épp szakadó esőben vadászunk, netalántán ódon könyvtárban és sírban mászkálunk. A legutolsó, farkas lakta barlangig hihetetlen stílusos és részletes kidolgozást kapunk, teljesen folyamatos képfrissítés mellett. Ellenfeleink, a Trinity katonái is kellően változatosak.

Mindegyik kőkemény téli szerkóban van egy csomó kevlárral megerősítve, érződik rajtuk, hogy nem hobbi zsoldosok. Mivel ugye figyelniük kellett arra a készítőknek, hogy a játék még az előző generációs platformokon is megjelenik, ezért némi kompromisszumot kellett hozniuk, ami szerintem itt a környezet megvalósításánál keresendő. A növényzet finoman szólva sem túl szép, igazi lap alakú bokrokat és virágokat kapunk.
A játékmeneten is alakítottak. A fejlődés rendszer megmaradt, azaz továbbra is mi magunknak harácsoljuk össze a fegyvereinket és a felszerelést, viszont itt már nem csak csavarokkal dolgozunk, hanem vadásznunk is kell. Nagyon sok nyersanyag áll a rendelkezésünkre (fa, olaj, különböző állatok bundája, csavarok, rugók, rongyok, tollak, nyílhegyek, estébé), amiket a helyi flóra és fauna levadászásával szerezhetünk.

Ez amúgy teljesen logikus és jól felépített rész, ráadásul a különlegesebb állatok prémjéért alaposan meg fogunk szenvedni, ugyanis nem túl könnyű pusztán nyilakkal likvidálnunk egy őrjöngő, 250 kilós barna medvét. A képességeinket egy három részre osztott tulajdonság-fán fejleszthetjük, tapasztalati pontokért, pontosan úgy, mint a TR-ben.

Fegyverzetünk kezdetben egy egyszerű íjból és a jégcsákányunkból áll, de aztán szerzünk majd különböző pisztolyokat, shotgunokat és gépfegyvereket is, amiket aztán szintén erősíthetünk a fent említett nyersanyagokból, több lépcsőben. A fő küldetés mellett most is kapunk viszonylag nyílt terepeket, amiken egy csomó másodlagos dolgot keresgélhetünk, illetve megtehetünk. A relikviák és elrejtett dokumentumok maradtak, természetesen az opcionálisan feltárható sírokkal egyetemben.

Újdonságként üdvözölhetjük a másodlagos feladatok végrehajtását, amiket bizonyos szereplőknél vehetünk majd fel. Három eltérő nyelven íródnak a dokumentumok, aztán különböző ikonok elolvasásával fejlesztenünk kell ezeknek a szintjét, különben nem tudja Lara később értelmezni őket, így nem tudjuk megkeresni az elásott kincseket sem. Kriptákban is mászkálunk majd, amik egyszerű labirintusok, viszont elég hátborzongatóra sikeredtek, minden egyes sarkon azt hisszük, most fog jönni egy zombi.
A feltárandó sírok egyébként különlegesek, mindegyik teljesen egyedi hangulattal bír. Itt kell majd a szürkeállományunkat leginkább használni, viszont sajnos még mindig túl könnyűek, de legalább látványosak. A tartalomra tehát egy rossz szavunk sem lehet, hiszen ha nem megyünk rá a bónusz dolgokra, akkor is szó nélkül belerakunk az anyagba egy jó 20 órát. Ha viszont meg akarunk keresni mindent, akkor ez a szám simán a duplájára nőhet, mert a legtöbb helyszínre vissza kell térnünk, hiszen ahogy kapjuk az új felszereléseket, úgy tudjuk az eddig elérhetetlen helyszíneket megközelíteni.

A pályatervezők munkáját egyébként mindenképp ki kell emelnem, mert iszonyatosan hangulatos és változatos helyszíneket álmodtak meg nekünk. Kezdetben ugye a kőkemény télbe csöppenünk, aztán elérünk egy lerombolt orosz tábort a hozzá tartozó gulággal egyetemben többet nem is említek, a lényeg az, hogy roppant változatos lesz az egész kaland.

Az egyetlen igazi negatívum a kezelhetőséget érinti. Sajnos sokszor nagyon pontatlanok a mozdulatok, nem oda ugrunk, amerre mi akarjuk, aztán már jöhet is a load save game. A kamera is hajlamos a megőrülésre, ami főképp a szűk, zárt terekben lesz megfigyelhető, nyilván egy komoly tűzharc kellős közepén. A hangok is messze vannak a tökéletestől, ami főleg a fegyverekre igaz: nem érezni benne az átütő erőt, sokkal inkább valami játék vacakra fogsz gondolni, mintsem egy rommá durvított AK 47-re.
Szerencsére a készítők kivették a teljesen érthetetlen multit, viszont helyette kapunk egy Expeditions alpontot, ahol az eddig teljesített szakaszoknak mehetünk neki újra, egy kis csavarral. Van egy Marketplace nevű dolog, ahol különféle kártyákat vásárolhatunk (nincs mikro tranzakció, nyugi), aztán ezeket aggathatjuk hősünkre, különböző bónuszok formájában. Egyébként megcsinálhatjuk időre a pályákat, esetleg extra nehézséggel, hogy aztán az online leaderboardon növesszük virtuális péniszünket.

A Rise of the Tomb Raider tehát megmutatja, hogyan is kell kinéznie egy jól összerakott folytatásnak 2015-ben. Ahogy már az első bekezdésben is említettem, hihetetlen, hogy az előd által lerakott úton nem csalinkázik el jobbra vagy balra, hanem töretlenül halad előre, miközben a minőséget még egy szintre tudja emelni, ráadásul úgy, hogy az X360 és PS3 tulajokra is gondolnak és bizony ők is egy minőségi darabot kapnak a pénzükért cserébe.
A grafikai prezentáció szinte lehengerlőre sikeredett, az új, vadászós-gyűjtögetős játékmechanika simán működik, miközben a harcok továbbra is rövidek, de annál kegyetlenebbek, mivel itt a túlélésre játszik mindenki. Igen, a sztori egy kicsit sablonos, valamint néha a kezelhetőséggel és a kamerával bajok vannak, a hangokat is lehet újra kéne rögzíteni, de ezek apróságok ahhoz képest, hogy milyen durván fog odaszögezni minket hosszú-hosszú órákra a program.

A Rise of the Tomb Raider egy hamisítatlan, ízig-vérig akció-kaland hibrid, amit vétek kihagyni. Ha igazi játékosnak mondod magad, akkor szerezz valahonnan egy Xboxot és merülj el Lara legújabb kalandjában. Nem is tudnám stílszerűbben zárni a cikket, mint az egyik kedvenc zenekarom refrénjével: Face everything and rise!