Az öt sereg csatájában természetesen megkapjuk a választ a kérdéseinkre, mint ahogyan arra is, hogyan illeszkednek az események a Gyűrűk Ura világába. A Hobbit-trilógia első két felvonásának megtekintésekor már tanúi lehettünk, hogy Peter Jackson aprólékos figyelmet szentel a kontinuitás megőrzésének, sőt kihangsúlyozásának, és ez most sincs másképpen, miközben természetesen a harci jelenetekre és a mindent eldöntő, végső ütközetre is nagy hangsúlyt fektetett. Jackson és írótársai attól sem riadtak vissza, hogy a Tolkien által a rövidke regényben meg sem említett eseményekhez vagy szereplőkhöz nyúljanak, akik személyes történetszála ezáltal néha még jobban kibontásra és elvarrásra került, mint némelyik, a moziváltozatban „saját jogon” részt vevő karakteré.

A tetőponton felfüggesztett cselekménynek köszönhetően a nézőnek nem sok ideje van ráhangolódni a befejező epizódra – ami olyan szempontból ugyan nem okoz problémát, hogy a gyors egymásutánban bekövetkező események révén az alkotók azonnal berántanak bennünket, az aktuális „állás” felidézése végett azonban aki csak teheti, mégis jobban teszi, ha mozizás előtt újra előveszi az első két, vagy legalább a második részt frissítésképpen. Tény, hogy Smaug rohama Tóváros ellen – egy-két nyilvánvaló képtelenség ellenére – izgalmasra és rendkívül látványosra sikeredett, és utána sem dőlhetünk hátra a székünkben, mivel máris kezdetét veszi az Erebor kincséért és Középfölde ezen szekciójának birtoklásáért folyó küzdelem felvezetése.
A tempó itt már általában nem olyan lassú, mint a közbülső epizód sok esetben kényszerből elnyújtott cselekménye – amire ugyebár azért volt szükség, mert a két részesre tervezett széria helyett végül három részre bontották a hosszúsága révén ezt egyáltalán nem indokló anyagot -, az események gördülékenyen követik egymást, és a rövidebb játékidő még kevesebb teret enged az üresjáratoknak. Az Erebor visszafoglalása utáni patthelyzet kiélezettsége már-már kézzelfogható, az előjelek vészjóslóak, ahogy mindenki a kincsre és a hegyre feni a fogát. Thorin, a törpkirály korábban már fokozatosan felvezetett őrülete pedig egészen hihető és nyomasztó, ami A király visszatér végső ütközete előttihez hasonlóan reménytelen hangulatot kölcsönöz a narratívának.
A cliffhanger utáni kezdés tehát nagyon ígéretes, ráadásul a fanok kedvéért Jacksonék külön kis összecsapást ütöttek össze Középfölde jó és rossz oldalának prominens alakjai között, amibe még a járni is alig tudó, kilencven esztendős Christopher Lee által – nyilván csupán a statikus jelenetekben – alakított Szarumánt is bevonták.

Az átkötések a GYU-hoz tehát továbbra is kiválóak, és a rajongók egész biztosan értékelni fogják azokat, mint ahogy a törpök, az emberek és a tündék közötti feszültség nagyszerű adagolását is alighanem várakozással telve követik majd figyelemmel. Ha aztán végül ez a nagy várakozás kielégítetlen marad, az talán éppen annak köszönhető, hogy összességében nagyobb hangsúlyt kapott a nagy egész, mint a pillanatnyi történéseknek az etalonnak számító elődhöz hasonló színvonalon való elbeszélése, ami egyben a teljes Hobbit-filmtrilógia egyik legkomolyabb problémája.
Annak ellenére, hogy Az öt sereg csatája már gyakorlatilag az aktuális trilógia befejezése, nem pedig egy közbülső epizód, mint volt a Smaug pusztasága, a narratíva több helyen hasonló érzéseket kelt a nézőben. Mintha a félig elvarratlan szálak és a jövőre tett utalások mindvégig azt sugallnák, hogy majd ezután jön a Gyűrűk Ura, miközben a jelenben zajló események összekapcsolása hiányt szenved, s nem egyszer találkozunk hirtelen félbeszakadt jelenetekkel. Az összecsapott és igencsak felületes befejezés is csak egy laza átkötéssel oldja meg a lezárást, miközben a nézőben leginkább ürességérzet marad a látottak után.
A gondok valahol ott kezdődnek, amikor a törpök már jó ideje csak vesztegelnek, hogy azután a végletekig makacs vezetőjük, Thorin viselkedésében beállt változás szinte teljesen váratlanul, minimális előkészítéssel menjen végbe. A regényben meg sem említett Legolas még nála is rosszabbul járt, lévén a jellemfejlődés jóformán nem is érzékelhető nála, egyik pillanatról a másikra fordul szembe apjával, hogy azután viselnie kelljen annak következményeit.

A Tauriel és Kili közötti ominózus, sokak által kétkedve fogadott kapcsolat tovább bonyolódik, de azért többé-kevésbé megmarad plátói szinten, és szerencsére nem fordul szó szerint nyálas romantikába – mindazonáltal a kettejük viszonyát idáig is fenntartásokkal kezelő nézők valószínűleg ezután sem igen fogják tudni megemészteni azt. A címszereplő Bilbo szintén felemás utat jár be a történet során: a Smaug pusztaságában látott hullámvasút után egy időre újra a középpontba kerül, máskor meg csak téblábol, hogy a végső összecsapás során jóformán alig jusson számára valódi szerep.
Ami magát a csatát illeti, rendkívüli hosszúsága ellenére unalmasnak nem nevezhető, mivel mindig akad egy újabb fordulat, és közben több szálon fut a cselekmény. A GYU grandiózus harc- és ostromjelenetei után az embernek mégis hiányérzete támad – az alkotók kreativitása itt már kifulladóban volt, a jelek szerint Jackson is ellőtte A király visszatérben minden puskaporát. Mindazonáltal a rá jellemző fogásokon most sem változtatott, így a csata során több esetben találkozhatunk erős túlzásokkal, egyes jelenetek pedig kifejezetten erőltetettre vagy teátrálisra sikeredtek.
A karakterekkel való bánásmód terén tapasztalt következetlenség a befejezés során újfent felüti a fejét, lévén némelyik szereplőt csak úgy bedobják a turmixba az alkotók, hogy azután teljességgel megfeledkezzenek róluk. Hirtelen előkerül az addig mellőzött Beorn és Radagast is, a Tolkien-féle eukatasztrófa bevetésének köszönhetően pedig már megint a sasok érkezése jelenti a végső megoldást – az igazi katarzis azonban, amit annyira jól kézben tartott Jackson A király visszatérben (az azt követő, félórásra elnyújtott lezárás ellenére), ezúttal valahogy elmarad.
Az öt sereg csatája azért is oszthatja meg a rajongókat, mert talán a legsötétebb GYU film lett az összes eddigi közül. Itt már bizony akadnak komoly veszteségek, és a hangvétel is többnyire igen komor, a megszokotthoz képest viszonylag kevés humorral oldva a feszültséget. A képi világ ennek megfelelően jobbára sötét, szürke és színtelen, kihangsúlyozva a világvége-hangulatot, amibe az ezúttal egészen jól sikerült 3D-hatás csak még inkább beránt bennünket. A maga részéről Howard Shore úgyszintén megtesz minden tőle telhetőt, hogy a tőle megszokott, csodálatos melódiák révén hasson az érzelmeinkre, melyek ellenére azonban könnyen előfordulhat, hogy felemás érzésekkel távozunk a moziból.
Ha Peter Jackson és alkotótársai nem annyira a GYU-val való összekötésre koncentráltak volna, hanem egy kicsit jobban odafigyelnek az éppen aktuális trilógia befejezésére, illetve a méltó lezárásra, akkor talán kisebb lenne a minőségbeli különbség a két széria között, és most kevésbé lenne hiányérzetünk és keserű szájízünk, melyet a csatát követő melankolikus jelenetek csak még jobban felerősítenek. Persze könnyen lehet, hogy éppen az volt a szándékuk, hogy aki látta a filmet, máris rohanjon megnézni a kétségtelenül magasabb színvonalat képviselő Gyűrűk Urát, hogy jobb kedvre derüljön…