Herkules, avagy szintén közismert nevén Héraklész a görög mitológiából lehet ismerős, alakja máig az emberfeletti erő és hősiesség megtestesítője. Zeusz főisten és egy halandó asszony, Alkméné frigyének gyümölcse lévén maga is félisten, akire azonban Zeusz felesége, Héra születése óta ferde szemmel tekintett, ezért a halandók közt volt kénytelen tengetni napjait. Jelen film cselekménye azután játszódik, hogy Herkules teljesítette a Eurüsztheusz athéni király és Héra által rárótt feladatait, avagy a mitológia szerinti tizenkét, rendszerint különféle rettegett szörnyek legyőzéséből álló munkáját, melynek egyúttal hírnevét is köszönheti.

A próbák teljesítése után Herkules (Dwayne Johnson) zsoldosként keresi a boldogulást a földiek között, melyben szokatlan társakból, ám egytől-egyig kiváló harcosokból álló kis csapata segíti, ifjú és nagyszájú unokaöccse, Iolaus (Reece Ritchie) pedig gondoskodik „bátyja” félelmetes hírének öregbítéséről, bármerre is járjanak éppen. Egy szép napon azonban a trákok királya, Cotys (John Hurt) és fiúgyermekét egyedül nevelő leánya, Ergenia (Rebecca Ferguson) kéri a segítségét egy kegyetlen zsarnok elleni küzdelemben. Mivel hősünk nem tud ellenállni a felkínált aranynak és a bajba jutottak szolgálatának, vállalja a kihívást, ám hamarosan konfliktusba kerül önmagával és saját múltjával, mely évek óta sötét árnyként kíséri mindenhová.
Talán nem árulok el túlságosan nagy titkot azzal, hogy a történet lényegében egy polgárháborúról szól, melybe a protagonista és társai gyanútlanul keverednek bele, és végül nem csupán az ellenséggel, hanem saját lelkiismeretükkel is szembe kell nézniük. A gond csupán annyi, hogy a szereplők sorsa majdhogynem teljesen érdektelen marad a néző számára, és a Herkules személye körüli rejtély és ellentmondás, illetve az őt érő támadások dacára a cselekmény sohasem képes igazán kibontakozni. Az alkotók jól láthatóan a főszereplő belső vívódására kívánták helyezni a hangsúlyt, ami ennek ellenére kidolgozatlan és erőtlen maradt, ily módon alapjaiban megnehezítve a Herkulessel való azonosulást.
A filmen ugyan látszik Ratner és forgatókönyvíróinak próbálkozása az emocionális töltet biztosítására, ezen törekvés azonban mindvégig kudarcba fullad: a karakterek sablonosak, a narratíva vontatott és unalmas, klisé klisé után követi egymást. A cselekmény kiszámítható, az izgalmi faktor minimális – ráadásul az alkalmi komédiázás sem képes igazi változatossággal szolgálni, lévén a főszereplő (fél)isteni mivolta és sérthetetlensége körül forgó poénok hamar fárasztóvá válnak, ezen kívül pedig csak meglehetősen közhelyes, úgyszintén már ezerszer látott-hallott humorral operál a produkció.
Habár a CGI nem mindig a legmeggyőzőbb, a látvány összességében megállja a helyét, különösen a – részben Magyarországon felvett – gyönyörű tájak tekintetében. A csaták rendben vannak, igaz semmi olyat nem prezentálnak, amit még nem láthattunk a hasonló jellegű alkotásokban. Noha a Herkules kétségtelenül a látványra lett kihegyezve, ez önmagában – még IMAX 3D-vel együtt is – kevés egy jó filmhez, ha a valódi lélek hiányzik belőle.
Hiába a szerep kedvéért tökéletessé gyúrt testű Dwayne Johnson karizm(áj)a, egyedül ő sem képes elvinni a hátán az egyébként gyenge lábakon álló sztorit. Rajta kívül ugyan több kiváló színész is játszik a produkcióban, karaktereik igen kevés inspirációval és „fűszerrel”, szinte minden eredetiség híján kerültek megalkotásra, miáltal a kellemesebb – a kiemelkedőhöz képest ugyanakkor még mindig feledhető – filmes pillanatok száma is minimálisnak mondható. A mükénéi királynét alakító Palvin Barbara pedig mindössze néhány másodpercig látható, szövege nincsen, csupán annyi a dolga, hogy jól mutasson a vásznon – vagyis lényegében a filmre jellemző módon pusztán újabb látványelemként funkcionál.
A Herkules ugyan nem nézhetetlen – már csak azért sem, mert másfél órás játékidejével a tűréshatáron belül marad -, de nagy valószínűség szerint csupán a fiatalabb korosztály körében számíthat általános sikerre. Az azonban minimális kockázattal megjósolható, hogy a stúdiók anyagi elvárásait bőven teljesíti majd a film, azaz jócskán megtérülhet a belefektetett, Hollywoodban ma már majdhogynem átlagosnak számító 110 millió dollár. Brett Ratner ténykedéséről ugyanakkor elmondható, hogy a direktor ezúttal sem tudott felülemelkedni önmagán, és újfent egy tucatmozit tett le elénk az asztalra.