Mivel nem akarom teljes egészében lelőni a cikk végkifejletét, ezért itt még nem sorolnám fel mindazt a temérdek negatívumot, amivel a Capcom ismét eltolta a szerencséjét, holott a Remember Me könnyedén egy ígéretes és fejlődőképes franchise tökéletes kezdő darabja lehetett volna, de ismét sokat akart a szarka, és nem bírta a farka… Hogy miért is gondolom így, azt máris megbeszéljük, előtte azonban lássuk a „rémember én” koncepcióját, illetve történetét, mert a készítők ezen a téren bizony szó szerint óriásit alkottak!
Első ízben lássuk azt a bizonyos koncepciót, amit egy futurisztikus, egyenesen a 2084-es esztendőbe kalauzoló körítés alapoz meg számunkra. A Remember Me központi helyszíne Neo-Párizs lesz, ami a francia főváros minden téren átalakult, jövőbeni mása, de korántsem azokkal a körülményekkel és helyszínekkel, amelyek ma fogadnának minket a metropoliszban, habár hasonlóságok így is akadnak, például ismert épületek képében.

A jövő Párizsa azonban még semmi ahhoz képest, hogy cirka 70 év múlva a játék története szerint az emlékek és a gondolatok egyszerű adható, cserélhető és vehető árucikkekké válnak, aminek köszönhetően a rossz emlékek egy csapásra kitörölhetők, és jókkal helyettesíthetők lesznek, méghozzá egy különleges implantátum, avagy a Sensen segítségével, ami egy központi hálózathoz csatlakozik, hogy természetesen a hatóságok, ezáltal pedig különféle érdekcsoportok is felügyelni tudják az embereket. Amit tehát ma a Facebook jelent a társadalomnak – természetesen diszkréten is titokban -, azt 2084-ben ez a Sensen nevű készülék jelenti majd, amivel aljas módszerekkel megfigyelhetők és nyilvántartásba vehetők az emberek.
Neo-Párizs sajátos érdekcsoportja a Memorize névre hallgat, akik természetesen saját kényük és kedvük szerint ragadhatják ki azokat az embereket a társadalomból, akikről úgy gondolják, hogy veszélyt jelenthetnek uralmukra. Egy kis emlékezetkieséssel ők valóban mindent megoldanak… Természetesen mint minden elnyomó rezsim, úgy a Memorize is megszülte saját ellenfelét, avagy az ellenállókból álló Errorists csapatát – micsoda frappáns név -, akik úton-útfélen szembeszállnak a hatalommal, méghozzá annak érdekében, hogy ismét visszatérjen minden a régi kerékvágásba, így az emlékekkel újra az emberek rendelkezzenek, legyenek akár jók, akár rosszak.

A Remember Me főhőse – ezek után bizonyára már nem meglepő – egy olyan alak lesz, egészen pontosan egy Nilin nevű hölgy, aki az Errorists tagjaként az elnyomás ellen harcol. Főhősünket az első randi alkalmával éppen szorult helyzetben láthatjuk, hiszen sorozatos gaztetteit követően a Memorize-nak sikerült elkapnia őt, így éppen egy kiadós emlékezetürítésre várakozik, mikor az Errorists egyik hackerének sikerül feltörnie a biztonsági rendszert, hogy ezáltal megmentse Nilint az elkerülhetetlentől.
A gyakorlatban itt fogunk majd csatlakozni a játékhoz, itt vesszük át először az irányítást úgy hősnőnk felett, ahogyan szeretnénk, és egy jól sikerült szökési kísérlet után máris Neo-Párizs csatornáiban találjuk magunkat, méghozzá egy halom mutálódott ember, avagy leaper társaságában, akik azonnal meg is tanítják nekünk, hogy miként működik a harcrendszer. A zombiszerű teremtmények egyébiránt a Memorize katonái mellett visszatérő ellenfeleink lesznek, de szerencsére a játék korántsem csak a harcról szól, sőt, olyannyira nem, hogy néha már a bőség zavarában is szenvedünk, annyiféle stílus és műfaj megjelenik a pályákon.

Kezdjük az alapokkal! A Remember Me tulajdonképpen egy hátsónézetes akciójáték, amelyben a harcok és a jól felépített harcrendszer rengeteg ügyességi platform-résszel párosul, mindemellett pedig a szerepjátékos elemek és néhány egyediség is felbukkan a háttérben. Haladjunk szépen sorban, így kezdjük először az ismerkedést a harcokkal, amelyek meglepő módon nem fegyverekkel, hanem a Remember Me világában többnyire puszta kézzel zajlanak le.
Rendkívül fontos, hogy a játék ezen szisztémája számtalan egyediséget vonultat fel, így azon túl, hogy kimagaslóan látványosra sikerültek az összecsapások, mindemellett nem a hagyományos egérkalapáláson alapulnak, hanem a kombókra lettek kiélezve. Nilin azonban nem csak kombókat vonultat fel a látványos, már-már filmszerű mozdulatok során – ez a filmszerűség az egész játékra jellemző -, hanem speciális képességeit is megcsillogtatja helyenként, sőt kivégzésekre is képes, de a vér ettől függetlenül sem fröcsög majd a képernyőn.

A harcrendszerrel áll szoros kapcsolatban a Remember Me szerepjátékos oldala is, lévén a szisztéma kapott egy fejlődési rendszert, aminek köszönhetően újabb és újabb kombókat oldhatunk fel Nilin számára, sőt mi több, mi határozhatjuk meg azok sorrendjét is. Tudniillik, hősnőnk oldalán minden egyes ütéssorozat három kombóból tevődik össze, ezek a kombók azonban más és más képességeket adnak, így például kezdetnek bevihetünk egy gyenge ütést, másodiknak egy ugyanolyan gyengét, ami viszont mellette feltölti az életerőnket, harmadiknak pedig választhatunk egy bivalyerős rúgást vagy jobb egyenest, amitől ellenfeleink könnyedén kifeküdhetnek. Nagyszerűen felépített, habár véleményem szerint egy kicsit túlbonyolított lett a rendszer.
A harcok mellett azonban a Remember Me ügyességi elemekkel is gazdagon fel lett vértezve. Erre nem kívánnék túl sok szót pazarolni, lévén többnyire úgy működik ez a rész, mintha az Assassin’s Creed-sorozat valamelyik epizódjából lopták volna el, de korántsem annyira jól kidolgozott és könnyed az egész, egyszóval a sietség itt is érezhető volt, ellenben komoly probléma azért szerencsére nincs ezekkel a részekkel. A platform-elemek mellett érdemes kiemelni még a Capcom játékával kapcsolatban az egyedi elemeket is, hiszen igazán nagy vétek lett volna kihagyni ebből a koncepcióból az emlékekkel való játszadozás lehetőségét.

Sajnos itt is érezni, hogy a fejlesztők kapkodtak, mert csak nagyon ritkán, tulajdonképpen előre meghatározott helyeken élhetünk az emlékek manipulálásának lehetőségével. Pedig az opció nagyon mókás, nem mellesleg pedig a történetre és a továbbjutásra is hatással lesz. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amennyiben eljut a sztori egy olyan pontra, ahol élhetünk a vele, akkor végignézünk egy kisfilmet, majd a végéhez érvén visszapörgethetjük az emléket, és azon belül módosíthatunk ezt-azt, hogy egészen más végkifejletet kapjon a kis memoár. Többnyire összetett módosításokat kell végrehajtanunk, de gyakran olyan apróságokon is függhet egy-egy emlék, minthogy egy adott asztal hol található a visszaemlékezés pillanatában.
Összességében tehát nagyon jól sikerült a Remember Me, azonban a végeredményről szó szerint ordít, hogy sokat akart a Capcom, de a Dontnod fejlesztőcsapatának meg kellett húznia egy határvonalat, így nem csak a meglévő opciók lettek tulajdonképpen csak félig kidolgozva, hanem rengeteg a kihasználatlan lehetőség is. Hol vannak például a logikai fejtörők? Miért kell nyilakkal elcsúfítani egy lineáris, de ugyanakkor csodálatos világot, ha egyszer még interakcióba sem léphetünk benne senkivel és szinte semmivel sem?

Legalább még egy cikket meg tudnék tölteni csak az efféle kérdésekkel, de felesleges, mert a Remember Me így is egy félkész játékként marad meg emlékezetünkben, egy olyan kihagyott ziccerként, amiből óriási durranás lehetett volna, de a Capcom – vélhetően a next-gen konzolok felsorakozása miatt – még időben ki szerette volna adni. Végeredményében nem lett rossz a Remember Me, rengeteg egyedi jellem is megtalálható benne, amitől reméljük, hogy egy sorozat kezdő darabját köszönthettük képében, de így elsőre egy kicsit kevés és félkész-szagú a játék. Kár érte!