Ha esetleg nem ismernétek a fenti műveket, akkor két dolgot tehettek: egyrészt azonnal pótoljátok őket (legalább a Bio első részét), másrészt elhiszitek nekem, hogy történetvezetés, illetve kreativitás tekintetében a best of lista élmezőnyébe tartoznak a mai napig. Hagyjuk is a két nagyon régi játékot, koncentráljunk inkább a Bioshock franchise-ra. Az első rész mérföldkőnek számított, mivel olyan beteg, dekadens, züllött világot varázsolt a tenger aljára, amit addig nagyon kevésszer láthattunk. Gondoljatok bele, kinek lenne olyan perverz ötlete, hogy egy szeletnyi univerzumot elhelyezzen a vizek mélyén? A Big Daddy – Little Sister párosról, a splicerekről meg a szürreális orvosi kísérletekről már nem is beszélek.
Na, ezt az egészet köszönhetjük Levine-nek, aki sajnos a folytatás, azaz a Bioshock második részében már nem volt jelen – ez meg is látszott az egyébként teljesen korrekt játékon. Tisztességes, iparos munka lélek nélkül; nagyjából így lehetne összefoglalni ezt az epizódot.Nagy szerencsénkre a szülő nem tud elfordulni a teremtett gyermektől, ezért jelen tesztünk alanya, a Bioshock Infinite ending képernyőjén ott virít az a név, ami garantálja számunkra a felhőtlen szórakozást egy olyan világban és korban, amiben talán jobb, hogy nem éltünk. Egy jó tanácsot fogadjatok el már így az elején: nyitott elmével üljetek neki a játéknak, mert amit itt át fogtok élni, azt beszűkült aggyal semmilyen szinten sem tudjátok befogadni.

A felütés nagyon hasonló, mint ami az előzményben volt, mivel itt is egy világítótoronyhoz vet minket a balsors. Új hőst kaptunk, név szerint Booker DeWitt-et, aki hivatását tekintve magánnyomozó, múltját vizsgálva viszont kiderül pár fontos részlet, hiszen az ex – Pinkerton ügynöki tapasztalata bizony jól fog jönni a későbbiekben. A helyszín egy teljesen új világ, a lebegő város, illetve maga a csoda, Columbia, amit gondolom már a trailerekben rommá nézett mindenki, tehát ez nem nagy meglepetés. Viszont abba azért gondoljunk bele, hogy a program az 1900-as évek elején játszódik, szóval hősünk első reakciói teljesen jogosak (nadrágjának diszkrét telecsinálása). Nagyon-nagyon nehéz úgy írni a történetről, hogy ne spoilerezzek, ezért csak dióhéjban: a küldetésünk eleinte nagyon egyszerűnek tűnik, mivel egy lányt, Elizabeth-et kell innen kimenekítenünk, hogy egy régi adósságunkat eltöröljék.
Ez viszonylag hamar meg is történik, de ahogy azt sejteni lehet, innen kezdődnek az igazi bonyodalmak, mivel egy olyan láncolat részesei leszünk, amiről eleinte lövésünk sem lesz, de egészen a záró képsorokig is maximum csak kapiskálni fogjuk. Ennyi elég is a játék legcombosabb eleméről, tessék szépen tisztességgel végigtolni a 10-13 órás utazást! Ha pusztán a pixelmennyiségképkocka, vagy a frame per rate számok bűvöletében élünk, és a Battlefield 3 az isten játék nálunk, akkor bizony a technikai oldalban csalódni fogunk. Nem lehetne csúnyának nevezni a játékot, mivel hatalmas tereket mozgat meg, gyakorlatilag a gameplay minden másodpercében, viszont az is biztos, hogy a fizikális paramétereken egy picit még dolgozhattak volna. Ami miatt viszont ez eszünkbe se fog jutni, az maga a stílus, amivel Columbia fel lett vértezve. Ha Rapture-től letettük a hajunkat, akkor itt menni fog vele együtt a fél arcunk is, azt garantálom!

Képzeljük el az 1900-as évek Amerikáját, majd ezt fogjuk és helyezzük el a levegőbe, valamint adjunk hozzá egy nagy méretű személyi kultuszt (Comstock atya), valamint brutális mennyiségű rasszizmust, egy kis gyerekhadsereget, teljesen kifordított eszméket, meg egy kis forradalmat a Vox Populi képében. Ha ez nem lenne elég, akkor képzeljünk el Empire State Building méretű lebegő szobrokat, olyan gyárakat, amiknek nem látjuk a tetejét, illetve az ezekhez tartozó Zeppelineket, meg repülő alkalmatosságokat. Még zanzásítva is nehéz leírni, hogy mikre készüljünk fel, nem hogy megtapasztalni őket!Maga a játékmenet sem sokat változott, a nézet ugyanúgy FPS, mint az elődök, valamint itt is tudunk használni varázslatokat (Vigor), másodlagos képességeket adó bónuszokat, illetve lőfegyverből is kapunk egy jó párat.
Ezt úgy képzeljük el, hogy a jobb kezünkben a halálosztó berendezés, a bal mancsunkban a varázslat, aztán mehet a hirig. Mint ahogy azt megszokhattuk, fejleszthetőek a fegyók, illetve a mágiák is, viszont az első visszalépés itt történt, ugyanis ezt megtehetjük bármely, erre alkalmas helyen, mert pénzért tudjuk vásárolni őket. Sajnos lőttek a mateknak, hogy akkor most mit-hova tegyünk, milyen slotot nyissunk, estébé, tehát kevesebb lehetőségünk van a taktikázásra, jobban megfogják a kezünket. Amik viszont valamennyire kárpótolnak, azok az új varázslatok: fogunk varjakat idézni kábításhoz, polip karokat növeszteni fojtogatáshoz, bika módjára le tudjuk taposni az ellenünk törőket, szóval van itt minden. Apropó, minden: a Skylinera mindenképpen ki kell térnem, mert egy teljesen új színt visz a harcba.

Columbia gyakorlatilag lebegő szigetekből áll, amiket ezek a sínek kötnek össze. Már a játék legelején szert teszünk egy olyan alkalmatosságra, amivel meg tudunk kapaszkodni ezeken és használhatjuk közlekedésre, valamint harcra. Annyi biztos, hogy rá kell érezni majd egy picit, mert elsőre fura lesz, viszont ahogy megszokjuk, rájövünk, hogy hihetetlen jó az ötlet! Az ellenségek szintén jobbak voltak a Bioshockban, mivel itt egyszerű rendőrök ellen fogunk küzdeni, valamint a Big Daddy utódnak szánt Handyman-ek sem annyira jók, bár keménységben azért bőven felveszik velük a harcot.
A keresgélés, azaz csúnya szóval élve a lootolás itt is elengedhetetlen lesz, szintén több szempontból: felejtsük el az előző részekben látott megoldást, miszerint tudunk raktározni 4-5 darab életerő és mana visszatöltő okosságot. Itt lesz két csíkunk, valamint egy regenerálódó kinetikus pajzsunk (ez is fejleszthető), aztán viszont hallásra. Szóval kutatni muszáj, mert csak így tudjuk pótolni az elveszett csíkjainkat, de persze pénzhez, lőszerhez, meg egyéb okossághoz is így tudunk a leggyorsabban hozzájutni. Mindenképp ki kell térnem Elizabeth és Booker kapcsolatára: miután kiszabadítottuk a lányt, nagyon hasznos segítség lesz a későbbiekben: harc közben kisegít minket munícióval, kötszerrel, vagy amire épp szükségünk van, illetve lesz jó néhány zár és széf, amit csak ő fog tudni nekünk feltörni. Igen, sajnos ez azt is jelenti, hogy a király kis minijátékokat el is felejthetjük, ami szintén nem a legjobb dolog.

Viszont amire mindenképp figyeljünk, az a rengeteg gyűjtögetni való. Szám szerint 80 elrejtett üzenetet találhatunk, amiket mindenképp keressünk meg, mivel nagyon sok dolgot csak így fogunk megérteni, mint például a Lutece ikrek szerepét az események alakulásában. Döbbenetes még az is, ahogy a lány viselkedik hétköznapi helyzetekben: ha éppen senki sem akarja szétlőni a fejünket, akkor rácsodálkozik a minket körülvevő apró dolgok szépségeire, úgy mint egy könyv borítója, vagy egy kép a falon, de kacagva rohan, ha zenét hall ? ezeken ne is lepődjünk meg, hiszen egy toronyba volt bezárva 17 éven keresztül. A játszhatóságot külön nem emelném ki, mivel teljesen kézre áll minden funkció, nem kell született polipnak lennünk ahhoz, hogy menjen minden. Természetesen hibák, mint minden játékban itt is vannak, viszont semmilyen szinten sem feltűnőek.
Néha az AI hajlamos lesz butaságokat csinálni, előfordult, hogy simán belegyalogoltak a tűzvonalamba, de azért nem ez volt a jellemző. Esetenként pár bug is keserítheti az életünket, de ezek tényleg nem komolyak. És igen, ennyi az összes rossz dolog, amit le tudok írni a stuffról. Ja, igen, majdnem elfelejtettem – hála a jó égnek – itt nincs totál felesleges multiplayer, se co-op, se kompetitív. Nem tudom, hogy ki próbálta a második részben ezt a szegmenst, de gondolom akkor ti is azon a véleményen vagytok, hogy olyan nagy baj nem történt ennek a kihagyásával. A szavatosság, mint ahogy a bevezetőben is írtam, több mint korrekt, ugyanis 10-13 óra kell, amíg a történet végére érünk. Ez egyetlen másodpercre sem lesz unalmas, mivel a helyszínek úgy vannak kialakítva, hogy maximálisan változatosak és érdekfeszítőek legyenek (itt sem lőnék le poénokat).

A Bioshock Infinite nem egy szimpla játék, hanem egy ragyogó ékkő. A minimális hibáktól eltekintve, minden egyes eleme tökéletesre csiszolt és hozza a nagyon magas szintet. A történet és annak elbeszélése a szokott módon zseniális, a harcok pörgősek, kegyetlenek és változatosak, csakúgy, mint a bejárható helyek. A nehézség is rendben van, szép fokozatosan halad fölfelé, de sosem lépi át a teljesíthetetlen szintet, mert arra ott a megnyitható speckó mód. Szóval akár szeretted az előzményeket, akár nem, ezt a játékot mindenképp ki kell próbálnod, mivel jelen generáció egyik legjobb alkotása, géptípustól és vallási nézetektől függetlenül.