Aliens: Colonial Marines teszt

Amióta hallani lehetett az ALiens: Colonial Marines megjelenéséről, vártam a napot, amikor elkezdhetem az Alien invázió legyűrését. Az Alien filmeket megszámlálhatatlan alkalommal láttam, a könyveket faltam, azt hiszem, igazi rajongónak mondhatom magam – még ha nincsenek is savtól csöpögő fejek és szétszakadt Bishopok a nappalimban. Bár többször el lett csúsztatva a játék megjelenése, a háromnegyed éve kitűzött február 12-i időpont tartható volt a Gearbox számára és az Aliens: Colonial Marines a mai napon hivatalosan is megjelent. Az eredetileg Electronic Arts gondozásában még PlayStation 2-re tervezett játék hosszú fejlesztési munka eredménye, hiszen története még 2001-ben kezdődött. Bár a fejlesztést idő közben megállították, 2006-ban a Sega átvette a terveket és egy 2008-ra tervezett megjelenéssel folytatták a munkálatokat. Később ezt a dátumot 2010-re, majd 2012-re módosították, és mint a jelen állapotok mutatják, 2013 lett a végső megoldás (hahaha). Sajnos ez az időhúzás picit meg is látszik rajta, de erre térjünk vissza lejjebb.
Az kronológiai sorrendben az „A bolygó neve: Halál” és az „A Végső megoldás: Halál” között játszódó történetbe ott kapcsolódunk be, amikor az LV-426-ra küldött felmentő csapatot nem éri el a Weyland-Yutani Corporation, így egy újabb felmentősereg küldésében látva a megoldást, bedobnak minket a szörnyinvázió kellős közepébe. A sztori nem követi az Alien filmek metódusát, ahol viszonylag hosszú idő után jelennek meg az első idegen állkapcsok, hiszen itt pár perc elteltével robban, fröcsög, pörög, mar és harap minden ami az utunkba kerül. Nem indul ugyanis unalmasan a játék, sőt, olyan fokozatba kapcsol az első misszió alatt, hogy úgy gondoltam, ha ez ilyen marad, akkor nem lesz elég a 7-8 órásra ígért Campaign ideje, hanem két napom is rá fog menni, mire átverekszem magam a küldetéseken.

De nem így történt, a kezdeti állapotok, ahol is kíméletlenül özönlenek az idegenek az arcunkba, a következő misszió alatt csillapodnak, ugyanis itt már emberi ellenfelekkel találjuk magunkat szembe, az idegeneknek – egy időre legalábbis – nyoma vész. A Weyland-Yutani vállalat ugyanis nem akarja, hogy kiírtsuk az idegeneket, sőt, a cég célja a megmentésük, és mivel hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a mi nézetünk nem egyezik velük, ezért zsoldosokkal szeretné nyomatékosítani álláspontját. Így bármilyen fura is, vannak pályák, amikor nem a dögök írtása, hanem embertársaink mészárlása a feladat. Bolond világ.

Ennél a pontnál hoznám fel az MI, vagyis a mesterséges intelligencia kérdését. Mert ez az ami ebben a játékban konkrétan nincs. Illetve van, csak nem intelligenciának nevezném, hanem idiótaságnak. Valakik, valahol nagyon félrekódolták az ellenfelek és a társaink viselkedését. Az még hagyján, hogy a xenomorphok annyira hülyék, hogy olykor elrohannak előlünk (melyik tenne ilyet?), máskor meg annyian támadnak ránk egyszerre, hogy nem férnek el egymás mellett, de hogy a társaink elénk álljanak, amikor sorozatlövéssel írtjuk a duplaállkapcsos fekete dzsigolókat, az már nonszensz. Bár tökmindegy nekik, velünk ellentétben ugyanis ők sérthetetlenek. Pontosabban halhatatlanok. Bitang jó felszerelésük van biztos, mert bár ki tudnak terülni, pár másodperc elteltével felpattannak és rohangálnak tovább. Többnyire értelmetlenül, mert hogy sok hasznukat nem vesszük, az biztos.

Ellenben mi viszonylag könnyen feldobjuk a surranót, amennyiben nem a gyerekfokozatban játszunk, mert időnként olyan invázió söpör végig a képernyőn, hogy szinte lehetetlen felvenni a harcot a savvérűek ellen. Többször előfordult velem, hogy második-harmadik alkalommal jutottam csak túl egy checkpointon, mert ki kellett ismernem, merről és milyen tempóban fognak rám rombolni. És ez a technika sajnos be is válik, mert bizony semmi változást nem fogunk tapasztalni a támadási metódusban, ugyanúgy, ugyanabban a menetben fognak jönni a nagy fekete dögök, akárhányszor is indulunk újra egy adott pontról. Persze ez nem egyedi eset, a mai játékok nagy része kiszámítható, és változásoktól mentes…

A xenomporphok támadásának kivédése tehát nem egyszerű feladat, özönlenek, csapkodnak, ugranak és villámgyorsak, gyakorlatilag közelharcnál követhetetlen a mozgásuk, sokszor csak szórjuk a skulót aztán majd csak kinyiffannak. És ez jól is van így, hiszen egy Alien így viselkedik. Ellenben az emberi ellenfelek hihetetlenül bugyuták, kiszámíthatók, könnyen kivégezhetők és emiatt elég erős a kontraszt a játékban egy-egy küldetés között. Az első misszió magán a USS Sulaco-n zajlik, ahol az Alien-ek már mindent elfoglaltak, a hajó gyakorlatilag teljesen működésképtelen és már nem lehet megtisztítani, az invázió maga alá gyűrte. Miután kemény csaták árán sikerül tűlélnünk, rá kell döbbennünk, hogy a saját hajónkat is elözönlötték az idegenek, nincs más lehetőség, mint lejutni a bolygóra és megpróbálni túlélni, valamint elpusztítani minden idegent. Itt várnak ránk a cég parancsához még hűségesen ragaszkodó katonák, akik utunkat akarják állni. Ezután felváltva kapunk könnyebb és nehezebb küldetéseket.

A fegyverek tárháza elég széles, a pisztolytól kezdve a shotgunon át a sorozatlövőn keresztül a lángszóróig bezárólag minden csótányirtásra alkalmas eszköz a rendelkezésünkre áll. Természetesen ezek fejleszthetők, és ezt a lehetőséget igénybe is kell venni, mert egyébként a magasabb pályákon már esélytelenek lennénk, rövid időn belül a sav áldozatai lennénk.

Grafikailag a várakozásaimon alul teljesített a játék. Azt azért nem lehet mondani, hogy ronda, de kiütközik a sokéves fejlesztési periódus, látszik, hogy az eredeti, több éves munkák keverednek a mai kor megvalósításaival. PS3-on és XBOX360-on szinte ugyanazt kapjuk, PC-n fokozható némileg a felbontás, de nagy csodára senki ne számítson – akkor nem éri csalódás. A sebességre nem lehet gond, akadásmentesen fut a játék, akármennyi idegen is rohangál a fogait csattogtatva. A pörgős játékmenet oltárán azonban áldozni kellett, a külső terek sokszor elnagyoltak, pixelesek, a tereptárgyak némelyike pedig szinte felismerhetetlen. A monitorokon például nem karakterek láthatók, hanem kis kockák. Persze nem olvasni szeretnénk, hanem irtani, de ez akkor is levon némileg a játékélményből.
A hangok viszont teljesen visszaadják a filmek (főleg az Aliens) hangulatát. Az ajtók, a fegyverek, a lángvágó, a HUD – minden tökéletesen visszahozza az eredeti élményt. Az aláfestő hangok, zenék passzolnak, abszolút hozzák az elvárt szintet.

Bár a küldetések tipikus A pontból B pontba eljutásról szólnak, masszív darálással, ez a megítélésem szerint nem gond. Ez egy FPS, ami idegen lények inváziójáról szól, nem is lehet szó benne másról, mint a túlélésről. Ezt a feladatát mesterien ellátja a játék.

Rengeteg helyszín található meg az „A bolgyó neve: Halál” filmből és a tudatos forgatókönyvírásnak hála a Prometheus-ra is számtalan utalást találhatunk. A játék fő cselekményszálát Bradley Thompson és David Weddle írta, akiknek a neve a Battlestar Galactica scifi sorozatból lehet ismerős. Az elkészítésben tanácsaikkal szerepet vállalt Ridley Scott és James Cameron is.

Multiplayer mókaként is nekiállhatunk küldetéseknek, ugyanis maximum négyen játszhatunk egyszerre a játékkal, osztott képernyőn. Ráadásul az online verzió is vihető több játékossal.
Összességében egy kellemes élmény lehetne az Aliens: Colonial Marines, rengeteg akcióval, itt-ott kopottas grafikával, ellenben pörgős játékélménnyel, a hangoknak köszönhetően nagyszerű atmoszférával… Viszont itt vannak a bosszantó bugok, az ellenfelek buták és a társaink sem jutnának el a negyedik kérdésig a Legyen Ön is milliomos-ban… Az ellenfelek hol özönlenek, hol meg kószálnak össze-vissza, egyszer ránk se hederítenek, máskor meg a fegyver újratöltésére nincs idő. Kár, hogy a grafika elnagyolt, mert egyébként a megjelenített helyszínek hoznák a hangulatot.

Aki a fentiek ellenére nekiáll, és Alien rajongó, annak az utalások, a hangok miatt élvezhető lesz az alkotás. Csak remélni merem, hogy esetleg egy patch segítségével, vagy az érkező DLC-kben okosítható az MI. Mert jelen állapotában sajnos a negatívumok lehúzzák az amúgy nem is annyira rossz végeredményt.