Ha pedig éppen nem tűzről pattant nőciknek csapja a szelet vagy új bérelhető irodát keres, akkor démonokat öl. Aprít. Lő. Üt. Méretre vág. Eltesz befőttnek. Elvégre ez a munkája; nem mondhatni, hogy eszményi, igazság szerint nem is fizet túl jól… De démonvadászra is szüksége van a világnak, akárcsak kéményseprőkre. Bár a statisztikák tanúsága szerint ez utóbbiak számottevően kevesebb alkalommal mentették meg a Földet.
Mit adtak nekünk a rómaiak HD-feldolgozások? Bizony újfent itt állunk a vissza-visszatérő költői kérdés kapujában, amely alaposan megosztja az embereket. Az egyik tábor szerint a „HÁDÉesítés” egy közkeletű módszere a minimális erőbefektetéssel történő kopaszításnak, míg a nosztalgikus élmények kutatói szemében egy újabb kínálkozó lehetőség a letűnt korok és a régmúlt hangulat felidézésére; megint mások úgy vélik, a HD-feldolgozások arra hivatottak, hogy a zsenge gamer réteget is felzárkóztassák – Dante pedig még több mint tíz év távlatából is nagy ívben sz*rik az egész huzavonára: ő már anno Domini lefektette az Extreme Combat alműfaj alappilléreit, úgyhogy lesznek szívesek őt hagyni érvényesülni még egyszer… jobban mondva háromszor. Mert hogy a Devil May Cry HD Collection a franchise első három felvonását, nevezetesen a klasszikus Devil May Cry-t, a Devil May Cry 2-t, valamint az előzmény sztoriként funkcionáló Devil May Cry 3: Dante’s Awakeninget tartalmazza, ez utóbbinak ráadásul a szpesöl edisönjét, hogy a hab is ott tetszelegjen azon a bizonyos tortán.
A Capcom unszolására Dante tehát hajlandó volt kés alá feküdni egy futólagos ráncfelvarrás erejéig, ám alighanem az ortopédiára nyithatott be, mert a sebészkés jól láthatóan több esetben is meg-megbicsaklott egy-egy textúra felett. A karakterek és helyszínek és tárgyak zöme szerencsére megfiatalodva támolygott ki a műtőből és természetesen maga Dante is fia lehetne önnön igazolványképének, arról nem is beszélve, hogy a bejátszásokat is méltóztatott re-renderelni a csapat és meg kell hagyni, a különbség egyszerűen kiüti az ember szemét. A 3 alapjáték tehát (többnyire) új textúrákba öltöztetve, immáron 16:9-es képaránnyal – Rrrrrr! -, igazi HD-s pompában teszi ismét tiszteletét nálunk, amivel akár be is érnénk, hiszen erről kell szóljon egy valamirevaló HD-kiadás… Csakhogy most jön az a pillanat, amikor az orvos rövid szünet után hozzáteszi a baljós „de” szócskát, kezében a gondosan más irányba tartott tükörrel, hogy a bepólyált arcú páciensnek – esetünkben Danténak – lehetőség szerint megfagyjon ereiben a vér.
Orvosi műhibáról szerencsénkre szó sincs, a csöppet felemásnak tetsző végeredmény valahol inkább a lustaságot és nemtörődömséget tükrözi. Mert míg a textúrák többsége precízen polírozott formában tér vissza, addig fájdalom, de az olyan effektek, mint a robbanás, az olyan jelenségek, mint a fényjáték és az árnyékok egyszerűen nem kerültek sorra – sőt, időnként olyan érzésünk támad, mintha a fejlesztők a hecc kedvéért ocsmányabb, kréta korból ránk maradt pótlóanyagot használtak volna fel az eredeti effekteket felváltandó; a fény-árnyék párost pedig látszólag egész egyszerűen érintetlenül hagyták a kőmívesektől megszokott „jó lesz ez ide vidékre” legyintéssel. A szemfüles játékosokkal szemben különösen irgalmatlan lesz a kiadás, minthogy nekik vélhetően gyakran szemet szúrnak majd a lehetőség szerint remekül kikalapált textúrák között megbúvó, öhm… kevésbé kikalapált textúrák, amelyeken jól látható, hogy inkább megnyújtották és elmosták, majd megint megnyújtották őket ahelyett, hogy kényszeres szabira küldték volna mindet egy borsos csekk kíséretében. Ha igazán el akarunk hűlni, akkor alkalomadtán csak tekintsünk az égre – mármint a játékban persze – és voilá.
A játék lelkét, a gameplay-t hála az égnek nem csapta meg a változás szele, legalábbis nem érdemben. A puritán démonkaszabolás ugyanazt a hamisítatlan Devil May Cry hangulatot idézi, amely talán még könnyeket is kicsikar a szemünkből; itt-ott mintha az animációkon is finomítottak volna a készítők, de ezt talán csak a mámoros nosztalgia miatt láttam így: ki tudja? Amire azonban mindenképp felhívnám a figyelmet, az a játék változatlan, klasszikus kamerakezelése, amely napjainkra már nem csupán kiment a divatból, de egyenesen meg is keserítheti az életünket. Időnként ugyanis nem látjuk majd be az előttünk lévő folyosót, utat stb. és kénytelenek leszünk vak elszántsággal rombolni az ismeretlenbe, máskor óhatatlanul vissza-visszatáncolunk majd az előző helyiségbe, a kameraváltással ugyanis a joystickon éppen lenyomva tartott irány is megváltozik ugyebár… Egy szó mint száz: a kissé Resident Evil-szerű, nem éppen időtálló kamerakezelést talán rossz szájízzel vesszük majd, ez azonban nem egy olyan elem, amit a DMC csak úgy minden további nélkül levetkőzhet. Ugyanúgy a játékok merituma, mint Dante pisztolypárosa vagy bokáját verdeső kabátja. Akit ez nem hagy nyugodni, annak javaslom a harmadik felvonást (Dante’s Awakening): itt valamicskével nagyobb szabadságot élvezhetünk e tekintetben.
Ha azonban akad valami, ami felett semmi szín alatt – még a régi idők emlékére sem – tudnék szemet hunyni, az a főmenü. Az hagyján, hogy a készítők érintetlenül hagyták az ősidőket idéző 4:3-as képarányt, de szemlátomást még a mumifikálódott háttérképeket sem akarództak megszentségteleníteni egy alapos újravakolással. Ráadásul a fő-főmenü, ahol kiválaszthatjuk a számunkra legkedvesebb részt el is van átkozva, mert miután döntöttünk, nincs visszaút, és erre még egy tábla is figyelmeztet bennünket, nagyjából a következő felirattal: „Vigyázz, vándor! Ha utat választol, a főmenübe már vissza nem jöhetel! Jól fontold meg, miként tészel, mert ide már csupán az esetben térhetel vissza, minekután kilépel az EGÉSZ játékból!” Tény, hogy manapság nem nagy kihívás újra ki- meg belépni egy játékba, ez egy idő után azért irritálóvá válhat, mindemellett pedig kicsit arcátlannak tetszik ez a fajta tessék-lássék hozzáállás.

A HÁDÉesítés gyakorlatilag pusztán a vizualitásokra szorítkozott, minélfogva a hangok, mint olyanok nem estek át a megfiatalító szeánszon. Mindenki az eredeti hangon szól, minden történést az eredeti hanghatások kísérnek, amivel önmagában nem lenne gond, csakhogy némely ilyen hanghatás olyan irdatlan bután csenghet manapság, hogy kínunkban néha dióhéjat morzsolunk a fogaink között. Nem kívánok túlzásba esni: itt csupán olyan mellékes – ámde folyvást ismétlődő – hangokról van szó, mint Dante kabátjának suhogása, valahányszor irányt váltunk (főleg a második részben) vagy amilyen a cipőtalp kopogása, no meg a fegyverropogás. Meglátásom… helyesebben meghallásom szerint körülbelül 5-10 hanghatásról lehet szó, nem többről. Emiatt azonban nem illenék elhantolni a játékot, ugyanakkor újfent felvetődik a kérdés: ezt miért nem tudták helyrepofozni?

Amilyen fukarnak bizonyultak a hangok terén, a fejlesztők olyan bőkezűen bánnak velünk, ha a kontroller berregtetéséről van szó. Talán egészségügyi megfontolásból, talán nem, annyi bizonyos, hogy a rendkívül gyakran rezgő kontrollertől néhány percnyi játék során úgy felfrissül a vérkeringésünk, hogy a barátnőnk csak úgy néz majd ki a fejéből az esti aktust követően. Vezérlőnk sok esetben olyan lényegtelen történések folyamán is táncot lejt a markunkban, mint amikor Dante leemeli kardját a falról, ha pedig félholtra sütik őt… nos, akkor gyorsan rendezhetünk ismerőseinkkel egy izgalmas kontroller-viadalt, fogadással egybekötve, mert bizony az utolsó másodpercig vadul rezegni fog a vezérlő.
A végszó jogán:
Ámbár látványosan ostoroztam a HD-kollekció egész bőrfelületét, amint láthatjátok, nem állt szándékomban a béka feneke alá rántani őt a pontozással, mert akárki akármit mond, az én kicsi szívem nem szőrös, elvégre becsülettel gyantázom, és semmi szín alatt sem feledkezhettem meg arról, hogy hiányosságai ellenére ez a kiadás valódi klasszikusokat takar, akik néhány randa textúra ellenére is ugyanazok a badass Hukk!-and-Slash srácok, akik igazi legendákként kacsintanak ránk a 2000-es évek elejéről.

No, igen… Tény, hogy a kiadás nem minden ízében felel meg a HD-feldolgozásoktól megszokott kritériumoknak, mindazonáltal jó vételnek mondható, hiszen 8,900 Ft-ért szerintem már valóban megéri beszerezni az első három felvonást, amiket persze látványosan megfiatalítottak nekünk a srácok, akik az ilyenkor szokásos achievement/trófea rendszerrel is megspékelték azt. Arról nem is beszélve, hogy végre Xbox 360-on is szerencsét próbálhatunk a Shinji Mikami-féle démonvadászat terén. Mindent egybevéve tehát legfeljebb az Ördög Fakadna Sírva a HD kollekció láttán.