Az Amerikai pite – A találkozó című filmben minden fontosabb fő- és mellékszereplőt viszontláthatunk: a pitével és sokminden mással gyakorta szerencsétlenkedő Jimet (Jason Biggs), az általa a 3. részben feleségül vett, felvágott nyelvű Michelle-t (Alyson Hannigan), a nagyszájú és gátlástalan, magát nagymenőnek képzelő Stiflert (Sean William Scott), vagy a fiatal kora ellenére szokatlanul bölcs, ám magányos Finchet (Eddie Kay Thomas). Tovább folytatódik a párkapcsolati huzavona a lelkiismeretes, de dilemmákkal küzdő Kevin (Thomas Ian Nicholas) és egykori barátnője, a szintén becsületes, ám komplikált szőke cica, Vicky (Tara Reid) között, de az egykor harmonikus párt alkotó Heather (Mena Suvari) és Chris alias Oz (Chris Klein) úgyszintén megküzd egymással és saját érzéseivel.

A film története – a barátságon kívül – természetesen ezúttal is a szexualitás körül forog, az apropót pedig egy gimis találkozó szolgáltatja. Miközben az East Great Falls 1999-es végzősei érettségi találkozóra készülnek, szokás szerint egy-két buli is képbe kerül, ahol hőseink egymás társasága mellett az aktuális középiskolás csajok jelenlétét is igyekeznek kiélvezni – magától értetődő módon a még mindig kamaszként viselkedő Stifler kezdeményezésére. Miután jól megszivatják a tinilányok körül ólálkodó, fiatal srácokat, be is indul a flörtölés, mely során az immár apává vált Jimnek akarata ellenére egykori pesztráltját, a csinos és életrevaló, ám még szűz Karát (Ali Cobrin) kellene behálóznia. A Michelle-lel való elhidegülés miatt amúgy is aggódó Jim pechjére azonban a kapatos lány teljesen beindul rá, miáltal épségben – és észrevétlenül – történő hazaszállítása korántsem bizonyul egyszerű és zökkenőmentes feladatnak.
Az egykori netes videója révén közismert „pités srác” problémái és sorozatos szerencsétlenkedése mellett persze a többiek is kiveszik a részüket a bonyodalmakból: Stifler hihetetlen módon munkahelyi és karriergondokkal küzd, Oz pedig hiába sikeres tévésztár, zűrös élete és aktuális barátnője nem igazán teszik boldoggá. Noha Finch kalandos életéről mesél a többieknek, továbbra is magányosan telnek napjai, míg a már megállapodott Kevinnek éppen a kalandok hiányoznak. Mindenkinek megvan hát a maga gondja-baja, amivel a felnőtté válás – vagy éppen annak hiánya – okán meg kell küzdenie, miközben a találkozó és Stifler bulija kapcsán kvázi ugyanolyan kínos szituációkba keverednek, mint annak idején.
A film tehát nyilvánvalóan a régi, jól bevált formulákra épít, amit a korábbi részekre – legfőképpen az elsőre – való sűrű visszautalások is jól mutatnak. Ez azonban a sokadik folytatás esetén már meglehetősen kevésnek bizonyul, és az alkotók általában nem képesek kellően friss, újszerű fordulatokkal ellensúlyozni a gyakran már unalomba fulladó koncepciót. Az Amerikai pite-epizódok sorszámának növekedésével fordítottan arányos minőség már a széria korábbi részeinél is megfigyelhető volt, ami különösen igaznak mondható az igencsak haloványra sikeredett harmadik felvonás, az Amerikai pite – Az esküvő esetében. Az azt követő, szinte az egész eredeti szereplőgárdát lecserélő folytatásokról pedig már inkább ne is beszéljünk…
Az Amerikai pite – A találkozóban a helyzetkomikum sajnos igen kevés és már túlságosan is kiszámítható, így még véletlenül sem kell attól tartanunk, hogy rekeszizomlázat kapunk az állandó hahotázástól. Sőt a poénok alkalomadtán még az Amerikai pitéhez képest is ízléstelenek – például amikor a szükségesnél többet mutatnak, pusztán a nagyobb hatás kedvéért. Egyébként többnyire az előző részekben látott fordulatok újabb változataival találkozunk (kínos ruhák, szituációk, az egyes szereplők szokásai és szavajárása stb.), ami önmagában nem volna baj, csak ennyi előzmény után már oda a meglepetés átütő ereje – ez pedig nélkülözhetetlen lételeme minden komédiának. A Pite régi sikere abban rejlett, hogy a durván vicces poénok teljesen életszerű helyzetekbe ágyazódtak – ezúttal azonban túlságosan is kevés a jó poén, hogy az újszerűségről már ne is beszéljünk.

Persze itt homlokon csap bennünket azon narrációs dilemma, miszerint jóval nehezebb ugyanazokat a tinipoénokat harmincas éveikben járó szereplőkkel eladni, mint érettségiző vagy egyetemista fiatalokkal. Az eredeti Pite-film központi témájára, vagyis a szüzesség elvesztésére pláne nehéz ilyen korú gárda mellett jó és hiteles szituációkkal előrukkolni – és ezen lényegében a fiatalabb szereplők beiktatása sem változtat -, ezért kár is volt erőltetni a dolgot. A szülők részéről ugyanakkor még mindig ott van Jim szószátyár apja (Eugene Levy), na meg az immár szállóigévé vált Stifler mamája (Jennifer Coolidge), az idősebb korosztály szexuális vonzerejének, szokásainak, problémáinak képviseletében. Tényleg, akkor miért ne eresszük össze őket – gondolták a forgatókönyvírók, akik azonban hiába próbálkoztak némi variációval, ezekből sem sikerült igazán jól kijönniük. A legtöbb poén, vagy például a Stifler mamájára írt csavar ugyanis már túlságosan erőltetett ahhoz, hogy őszintén nevessünk rajta.
A film tehát távolról sem annyira a meglepetésekről, mint inkább a nosztalgiázásról szól: amellett, hogy újra együtt láthatjuk a régi barátokat, egy-egy jelenet erejéig olyan, az eredeti Pitében meghatározó szereplőkkel is találkozhatunk, mint például az egykoron Jim vágyainak tárgyát képező, szexis Nadia (Shannon Elizabeth), vagy a magát nagy nőcsábásznak feltüntető, közben kínosan bepisilős Chuck Sherman (Chris Owen). Hiába tér azonban vissza a Serminátor, na és persze a szintén végtelen önbizalommal megáldott Bránermeister, a nosztalgia-faktor leginkább csak egy bizonyos korosztályt képes igazán bevonni – azokat, akik kvázi az első része(k)en nőttek fel -, a többiek viszont aligha tudnak azonosulni a szereplők életével és aktuális problémáival.
A forgatókönyv ugyan ezúttal is megpróbál egyensúlyozni a komikus és a drámai tartalom között, melyek a korábbi Pite-filmeknek is a gerincét képezték, azonban ezt is meglehetősen kevés sikerrel teszi. Míg az első három részben a mérleg egyértelműen a humor felé billent, A találkozóban furcsamód már-már erősebb a drámai vonal, ami az eredeti koncepciótól ezidáig leginkább eltérő történetvezetésre és célközönségre (?) utal. A korábban meghatározó romantika és naturalizmus mellett hőseink immár felnőtt gondokkal küzdenek, miközben a régi idők felidézésének leginkább csak az akkori életérzések, a szabadság, az önfeledt szórakozás, a szerelem és a szex utáni vágy iránti nosztalgia szempontjából lehet némi létjogosultsága.
A történet ugyan valóban felmutat valamennyit az adott korosztály problémáiból (házassági elhidegülés, gyereknevelés, a boldogság és „az igazi” keresése, munkahelyi és karrierproblémák stb.), ami értékelendő, ám meglehetősen felszínes és elnagyolt volta miatt nem feltétlenül sikerül együtt érezni a szereplőkkel. Ebből a szempontból a filmbeli szereplők története hasonlóságot mutat az őket alakító, még mindig fiatal színészek felemás sorsával – miközben még véletlenül sem kell félteni őket mondjuk a szegénységtől és az éhezéstől, mindannyiuk élete és karrierje különbözőképpen alakult.
Gondoljunk csak Tara Reid félresikerült plasztikai műtéteire és egyéb botrányaira, Jason Biggs és az egykoron az Amerikai szépségben is látott Mena Suvari meredeken lefelé ívelő karrierjére, vagy például Chris Klein jelentéktelen romantikus- és akciófilmes próbálkozásaira, melyekhez képest a pimaszképű Seann William Scott (Cool Túra, Evolúció, Hazárd megye lordjai) valóságos álomkarriert futott be az évek során. Jelen esetben csupán az a gond, hogy egy ilyen jellegű könnyed mozira nézve pláne nem túl hízelgő, hogy az egyébként távolról sem tökéletes jellemábrázolás az egyik legerősebb eleme a forgatókönyvnek.

Az Amerikai pite-franchise tehát a tinifilm-zsáner megteremtőjéből mára csupán egykori sikerének halványuló fényében vergődő szériává degradálódott, melyen sajnos már nagyon érezhető a sokadik lenyúzott bőr hatása. A lerágott csontnak számító poénok, a kétes értékű drámaiság és az összességében igencsak középszerű forgatókönyv fényében nem túlzás teljesen feleslegesnek titulálni eme folytatást – miközben a producerek igyekezete egy újabb felvonás elkészítésére nyilván érthető, ha csak azt nézzük, hogy az első három Pite-film több, mint hétszeresen hozta vissza a beléfektetett összeget. Habár A találkozó befejezése során utalás történik az esetleges további, évenkénti folytatásra, a szereplők és saját érdekünkben inkább reménykedjünk, hogy ezzel az epizóddal már tényleg vége a szériának. Hiszen, ahogy az általánosságban véve a legtöbb dologról elmondható, a pite sem igazán jó felmelegítve – mely jelen esetben nemcsak hogy nem juttat el a csúcsra, de egyáltalán nem nevezhető kielégítőnek, amit nyújtani képes.