Nem véletlen hát, hogy a hasonló témájú filmek „őshazája” szintén az Egyesült Államok – ráadásul a sportág immár jelentős hagyományai mellett egy másik transzformációs iparág, nevezetesen a mozgóképpel dolgozó filmművészet sajátos értelmezésének terén uralkodónak számító, szinte kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező hollywoodi álomgyár is itt található. Miközben a bokszolókról szóló filmek majdhogynem egyidősek magával a mozival és a filmgyártással, a műfaj virágzása Sylvester Stallone Rocky-jával vette kezdetét a hetvenes évek végén. Míg azonban Rocky Balboa több folytatást megért szériája az olasz csődörre épülő, az amerikai álmot népszerűsítő, egyértelműen fiktív történeten alapult, a későbbiekben egyre inkább meghatározóvá váltak az életrajzi ihletettségű alkotások, mint például a Scorsese rendezésében és Robert De Niro főszereplésével létrejött, a zabolátlan és erőszakos Jake LaMotta sorsát elénk táró Dühöngő bika. Hogy-hogy nem, az utóbbi évtizedben ismét reneszánszukat élik a „bokszdrámák”, melyek úgyszintén igen gyakran – a szakmai, a szórakoztatási, valamint a nyilvánvaló anyagi motiváció mellett természetesen – biográfiai indíttatásból születnek. A szemléletes példaként felhozható Ali vagy A remény bajnoka után a Mark Wahlberg és a Paramount Pictures által ambicionált, majd a Relativity Media révén finanszírozott, A harcos címet viselő mozi is ebbe a kategóriába sorolható.

Ami a jelen produkciót illeti, az alkotók tulajdonképp egyáltalán nem fedezték fel a spanyolviaszt, sokkal inkább az említett filmek által kitaposott és jól bejáratott ösvényen járnak – egy sportoló küzdelmét ábrázolva a nehéz körülményekkel és önmagával, a családi háttér és a drámai konfliktusok aprólékos bemutatásával. A cselekmény fő helyszíne a Massachusetts állambeli Lowell iparváros a 90-es években, ahol a főleg ír bevándorlókból álló munkáscsaládok egyikéből származó, a harmincas évei elején járó váltósúlyú bokszoló, „Irish” Micky Ward (Mark Wahlberg) a szürke hétköznapokon útburkolóként dolgozik. Micky azonban nem nyugszik bele sorsába, és elvált felesége által nevelt kislánya, na meg természetesen a kecsegtető anyagi lehetőségek kedvéért keményen edz féltestvére, az egykor szintén sikeres és ünnepelt bokszolónak számító Dicky Eklund (Christian Bale) vezényletével, miközben anyjuk, Alice (Melissa Leo) a menedzser szerepében igyekszik megfelelő ellenfelet keríteni fia számára. Tekintve, hogy Micky korábban sem büszkélkedhetett különösebben sikeres karrierrel, lévén ellenfelei többször is csupán ugródeszkának használták a címmeccsek felé vezető úton, a nálánál vagy tíz kilóval nehezebb, csupa izom „cserebokszoló” kezei között elszenvedett veresége egyáltalán nem tesz jót szépreményű terveinek és önbizalmának.

Miután Micky tiltakozása ellenére Alice és Dicky egyaránt belementek a megalázó vereséghez vezető feltételekbe, nehogy a vesztesnek járó pénztől is elessenek, nem csoda, hogy a maga alatt lévő fiatalembernek megrendül a bizalma bennük. Ezt követően hősünk inkább meghúzza magát, és a vonzó bárpultosnőnél, Charlene Flemingnél (Amy Adams) talál szerelemre s egyben vigasztalásra. Az amúgy sem rózsás helyzetet bonyolítja, hogy Mickey anyja és nővérei – akik stílszerűen heten vannak, mint a gonoszok – rendkívül családközpontú és földhözragadt módon ragaszkodnak a srác „futtatásához”, amiért élesen szembekerülnek Charlene-nel, aki éppen hogy óvni próbálja kedvesét családja uralkodó s már-már fojtogató jószándékától. A saját famíliája könyörtelen szorításából kitörni igyekvő Mickey erősen Las Vegas felé tendál, ahonnan kapott egy igen kedvező, fizetett tréningre vonatkozó ajánlatot – Dicky azonban meggyőzi öccsét, hogy előteremti számára ugyanazt az összeget, miáltal továbbra is családja körében edzhet és készülhet a következő mérkőzésekre. Dickyről viszont tudni kell, hogy az egykoron a híres Sugar Ray Leonard ellen győztes, Lowell büszkeségeként emlegetett, mára azonban lecsúszott kokainista fickó teljességgel felelőtlen és megbízhatatlan – olyannyira, hogy gyakran még az edzésekre vagy a meccsekre sem képes időben megérkezni, de még a saját fiát is inkább a nagymama és a család neveli. Természetesen az öccsének ígért pénzt sem tisztességes úton-módon igyekszik előteremteni, ami oda vezet, hogy Micky mindenért őt téve felelőssé végül elküldi melegebb éghajlatra, miközben a valóságban Dicky nem éppen Hawaii-ra, hanem egy időre rács mögé vonul.
A film és egyben a forgatókönyv legnagyobb erénye, hogy kendőzetlen formában, mindenféle idealizáció mellőzésével mutatja be a valóságot, szemben a főszereplők feje felett lebegő, rózsaszín fellegekbe burkolózó amerikai álommal. A gondosan felépített dramaturgiának köszönhetően a produkció megtekintése közben is tanúi lehetünk azon általános jelenségnek, hogy az embernek néha a saját családjával jobban meg kell küzdenie a sikerért és az életben való boldogulásért, mint bárki mással. Ennek megfelelően káromkodnak is rendesen, ha a helyzet úgy „kívánja” – nem véletlen hát a 16-os korhatár-besorolás -, miközben érezhető, hogy tulajdonképpen mindenki a borotvapenge élén táncolva egyensúlyoz. Hiszen, mint a való életből is tudjuk, minden haragja és elkeseredése ellenére senki sem szeretné végérvényesen megbántani azokat, akiket szeret, bármilyen szörnyű dolgokat is tesznek, s néha felettébb önző módon is viselkednek. A főbb szereplőkről kivétel nélkül kiderül, valójában mire jutottak az életben, s hogy milyen hibákkal rendelkeznek: a családja és karrierje, valamint a saját élete és szabadsága között őrlődő, önnön korlátaival és hitetlenségével küzdő Micky mellett még bárpultos, korábban atletizáló és a főiskoláról a bulizás kedvéért kiesett barátnőjéről is kiderül, hogy sokkal többre vihette volna nagyobb kitartással, bátorsággal és önfegyelemmel.
A másik oldalon pedig tanúi lehetünk Dicky túlzásba vitt sztárolásának, illetve az anya szemhunyó hozzáállásának és elfogultságának idősebbik fiával szemben – miközben a már negyvenet taposó Dicky még mindig egykori sikereiből és népszerűségéből próbál megélni, minden alkalmat kihasználva – beleértve a börtönt is – hogy ünnepeltesse magát. A film egyik központi témája, mely egyfajta narrációs támaszként szolgál, az HBO készülő filmje Dicky „visszatéréséről”, mely valójában a közkedvelt sportoló kábítószer-függőségét hívatott dokumentálni. Mindennek ellenére Alice végig kitart nagyobbik fia mellett – olyannyira, hogy a már mással tréningező Mickyvel is szembeszáll Dicky és a családi egység védelmében. A film intelligens módon egyensúlyoz a családban, illetve a főhősben lezajló dráma és a sztárság jelenségének valósághű érzékeltetése között, miközben egyik szálat sem viszi túlzásba, és némi szarkasztikus humorral még a feszültséget is sikerül oldania a megfelelő pillanatokban.

Egyébiránt a történet a már megszokott küzdelemről és a felemelkedésről szól – a bokszról, illetőleg a profi sportolói karrierről, mint a szegényebb munkásrétegek jóformán egyetlen esélyéről a nincstelenségből és az alacsony társadalmi státuszból történő kitörésre. A gondosan megválasztott, eredeti helyszínek jóvoltából nézőként nagyon is átélhetővé válik az elénk táruló emberi sorsok érzelemvilága, még ha magukkal a karakterekkel nem is mindig tudunk azonosulni. Az amerikai profi boksz világának bemutatása az adott keretek között szintén szemléletesre sikeredett – a film nagyon helyesen csak a lényegre szorítkozik a színfalak mögött zajló események és törvényszerűségeik magyarázatában. A szorítóban zajló küzdelem is csupán érzékeltetve, mintegy vázlatosan került ábrázolásra – egészen az utolsó, mindent eldöntő címmérkőzésig, melyet viszont aprólékosan, a részletekre és a realizmusra is odafigyelve koreografáltak meg az alkotók, gördülékeny, ám nem kapkodó fényképezéssel megtámogatva. De az is sejteni engedi, hogy alapvetően nem egy rosszul sikerült moziról van szó, hogy A harcost a már besöpört két Golden Globe és egyéb díj, illetve jelölés mellett nem kevesebb, mint hét kategóriában jelölték Oscar-díjra.

Az is egyértelmű, hogy Christian Bale távolról sem érdemtelenül vehette át a legjobb férfi mellékszereplőnek odaítélt Golden Globe-ot – Bale hihetetlen átalakulása, mind az általa megformált karakter belső személyiségjegyeit, mind pedig külső fizikai tulajdonságait tekintve felettébb tiszteletet parancsoló teljesítmény. Már A gépész, vagy akár az Amerikai pszicho után is tudtuk, hogy ez a fickó tényleg képes azonosulni a szerepeivel, ám ezúttal valóban leeshet az állunk, látván, amint teljességgel belebújik a nyegle, málészájú kábítószeres alak bőrébe. Egész egyszerűen a mozgása, az arcjátéka és a hanghordozása is elképesztő, és nehéz elképzelni, hogy idén ne ő vigye el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. A filmben Marky – akarom mondani Micky – a Wahlbergtől megszokott keményfiú, ugyanakkor érzékeny férfialak szerepében tűnik fel, melyben egyáltalán nem kell szégyenkeznie, Christian Bale mellett viszont bizony el-elhalványul a játéka. Néha – a film cselekményéhez hasonlatosan – úgy tűnik, mintha Wahlberg asszisztálna Bale-nek, nem pedig fordítva, összességében azonban jól kiegészítik egymást. Ami a barátnőt játszó Amy Adamst és az anyát alakító Melissa Leo-t illeti, az ő Oscar-jelölésük a legjobb női mellékszereplő díjára sem nevezhető a puszta véletlen művének. (Az utóbbi színésznő mellesleg megkapta a Golden Globe-ot is.) A szereposztás pikantériája s egyben további erőssége, hogy a Micky Wardot Dicky mellett trenírozó Mickey O’Keefe lowell-i rendőrőrmester, valamint Sugar Ray Leonard saját magát alakítja a filmben – szintén nem akárhogyan.
Miközben a színészi munka nagyon is a helyén van, sőt határozottan elismerésre méltó, valamint a narráció és az ábrázolásmód már-már üdítően frissnek és realistának nevezhető, A harcosban gyakorlatilag semmi igazán új sincs, ezért nehéz elképzelni, hogy kiérdemelné a legjobb filmnek vagy akár a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart. Mindazonáltal egy abszolút korrekt és kellőképpen szórakoztató alkotásról van szó, melyre nem jellemzőek a legtöbb nagyköltségvetésű filmben előforduló hatásvadász elemek és egyéb túlkapások. Azt tehát bátran kijelenthetjük, hogy szerencsére még Hollywoodban is tudnak nézhető és jó filmeket csinálni – még akkor is, ha a produkciók jelentős hányada mostanság bőven nem üti meg a filmművészetnek nevezhető színvonalat. A harcos azonban nagyon is érdemes a megtekintésre – a bokszot, az életrajzi filmeket, a humortól sem mentes családi perpatvarokat, illetve a kiemelkedő színészi alakításokat értékelők számára legalábbis mindenképpen.