A modernkori gengszter és maffia filmek két legnagyobb neve Francis Ford Coppola (aki A keresztapa-trilógiával tette le valószínűleg minden idők legjobb filmjét a műfajon belül – és talán azon kívül is), illetve Martin Scorsese (1973-as korai munkája, az Aljas utcák még ma megnézve is zseniális, a megunhatatlan Nagymenőkkel és a majdnem ugyanolyan jó Casinóval pedig mindörökre beírta magát a filmtörténelembe), ám manapság már egyikük sem nevezhető a réginek, kikoptak, kiöregedtek (és senki ne jöjjön nekem a rémesen túlértékelt Téglával). Michael Mann ugyan nem először nyúlt ilyesféle témához, sőt, gyakorlatilag egész rezüméje csak lövöldözős, nyomozós krimikből áll – az ő nevéhez fűződik a Miami Vice, az 1985-ös Az embervadász és a Szemtől szemben is -, de olyan ízig-vérig gengszterfilmet, a klasszikus értelemben vett törvényenkívülikről szóló mozit eddig még nem rendezett.

A Közellenségek főhőse John Dillinger, a hírhedt bankrabló, aki a két világháború közötti gazdasági világválság idején tartotta rettegésben (és egyúttal félelemmel vegyes ámulatban is) Amerika városait; bandájának, melynek többek között tagja volt a szociopata Babaarcú Nelson is, nem volt rendőri erő, mely útját tudta volna állni. J. Edgar Eisenhover elnök ebben az időszakban rukkolt elő ötletével, mely szerint a banditák elfogását használja fel arra, hogy a Nyomozóhivatalt országos rendőrség szintjére emelje – később pedig ebből megszületett a ma ismert FBI.
A film, ami egyébként Bryan Burrough azonos című nemfikciós könyvének adaptációja, Dillinger egy limabeli börtönből való szökésével kezdődik, és akkor játszódik, mikor a bankrabló legnagyobb húzásai már mögötte vannak, országszerte ismerik és rettegik, egyesek pedig tisztelik is nevét. A szökés után bandájával együtt Chicagóba utazik, ahol a helyi sorstársak védelmet kínálnak neki. Dillinger itt ismerkedik meg élete szerelmével, Frechette-tel. Hoover eközben az egyik, ha nem a legjobb nyomozót, Melvin Purvis-t jelöli ki a bandita és bandájának lefüleléséért felelős csapat első emberévé.

Van valami mérhetetlenül régimódi, nosztalgikus Mann filmjében, és ennek oka egyáltalán nem az, hogy elferdítene bármit is, vagy változtatott volna a megtörtént eseményeken. Nem, a történet amennyire csak tud, hű marad a tényekhez, Mann ábrázolása viszont a 30-as évekbeli filmekére hajaz, amik a gengsztereket romanticizált hősökként, modern Robin Hoodokként vitték vászonra, és az írók és rendezők bármennyire is tagadták a kritikusok és a média egyéb résztvevői előtt, hogy ez lett volna céljuk, mindenki tudta, kivel is kell szimpatizálni – és az bizony nem a rend éber őre volt. A Közellenségek gyakorta drámai territóriumra kalandozik, és műfaja szerint kevésbé thriller vagy krimi, hanem inkább karaktertanulmány igyekszik lenni. Sajnálatos módon Mann sokkal jobban ért a hangulatteremtéshez, és a korhű depikcióhoz, semmint a karakterépítéshez. Egyszerre megidézi a korai hangosfilm-korszak nagy mozijait, a 60-as és 70-es évekbeli revizionista produkciókat, valamint még történelmi szempontok alapján is hiteles képes maradni, az eredmény pedig nem csak az amerikai filmgyártásnak, de egyúttal az amerikai történelemnek is transzcendens víziója.

Ahogyan maga Dillinger mondja a film egyik kulcsjelenetében, mikor végigtekint egy sikkes chicagói étterem vendégein: "Mindenki csak azzal törődik, hogy a másik honnan jött. Senkit sem érdekel, hogy ki hova tart." A Közellenségek pontosan ezt a szemléletet követve mutatja be Dillinger életét. A filmbeli főszereplő sajnos soha nem teljesedik ki és válik háromdinemziós, valódi hús és vér emberré, Mann annyira nyakig merült a folklórban, hogy ez az általa bemutatott legendabeli Dillinger szinte egyszer sem tud kibújni a sokkal magával ragadóbb valós megfelelője árnyéka alól. És nyomatékosítanám, hogy csak szinte! Dillinger idővel újra börtönbe kerül, kijutása után a többi gengszter már nem támogatja őt, sőt, konspirálnak ellene, a környezetében egyre kevesebb barátra lel, és lassan mindenki ellene fordul. Egy utolsó nagy dobásról, és kiszállásról beszél, de mindenki (beleértve őt, és barátnőjét is) tudja, hogy képtelen lenne abbahagyni, amit csinál.

A végzete végül a chicagói Biograph Theater nevű moziban éri utol, amihez a Közellenségek minden bizonnyal legnagyszerűbb jelenete kötődik. Azon az estén a Manhattani melodrámát játszották, egy 1934-es Oscar-díjas filmet, Clark Gable és William Powell főszereplésével. A két sztár gyerekkori barátokat játszottak, akik a törvény ellenkező oldalain nőttek fel, egyikük kisstílű bűnöző, a másik rendőrnyomozó lett, mindkettejüket azonban ugyanaz a nő érdekli, Eleanor (Myrna Loy). A Dillingert játszó Depp és Christian Bale (Purvis) olyasmit művel ebben a jelenetben, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
A Dillinger élete és a filmbeli vásznon látottak közti párhuzam magától értetődő. A két férfi párbeszéde, és arcrezdüléseik teszik tökéletessé az egyébként annyira nem is különösebben kiemelkedő metaforát. A két színészóriás természetesen végig jól teljesít a filmben, még Bale is, pedig a karaktere egy sztereotipikus, jellegtelen faarc. A mellékszereplőkről ugyanígy csak jó mondható el. Marion Cotillard pompás Dillinger szerelmeként, bár a film nem róla szól, akárhogyan is igyekezett Mann az ellenkezőjét elhitetni velünk. A cselekmény mozgatórugójából szép lassan ledegradálódik egyfajta motivátorrá a főhős számára. Billy Crudup Hooverje pedig szimplán brilliáns színészi játék.

Minden hibája – mint például az agyonajnározott Dillinger vagy a hajszálvékonyan felvázolt Purvis karaktere – ellenére a Közellenségek nem rossz film, Mann és társírói, Ronan Bennett és Ann Biderman szépen felépített, koherens művet hoztak létre, de a nagy elődökkel kétlem, hogy valaha is egy lapon fogjuk említeni. Nem rendelkezik Arthur Penn Bonnie és Clyde-jának mindent elsöprő energizmusával, vagy Brian De Palma Aki legyőzte Al Capónét című filmjének operatikus grandiózusságával. Mann egy meseszerű antihőst próbált életre kelteni, realisztikus eszközökkel, végeredményben kicsit ilyen is, olyan is lett filmje. A stílus, amihez nyúlt ideális lenne egy jelenkori akciófilmhez, a Közellenségekhez azonban kicsit több a kelleténél: a digitális kézikamerázás, a szűrők túlzott használata nem előnyös egy több, mint 70 évvel ezelőtt játszódó produkció esetében.
A Közellenségekben Mann inkább a drámát helyezi előtérbe, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének pörgős, akciódús jelenetek a filmben. A történelmi pontosság (amit maga Burrough, a könyv írója is megerősített), a kitűnő színészi alakítások, és a tökéletlen, de unalmasnak semmiképp nem nevezhető sztori mind hozzájárul, hogy a 140 perc elröpüljön villámgyorsan. Ha a ránagtózó kézikamerás felvételekért nem is rajongunk, akkor is el kell ismerni, hogy Mann még mindig az egyik legjobb történetmesélő, és művészetének igazi mestere, utánozhatatlan vizuális érzékkel. Bátran ajánlom a Közellenségeket megtekintésre.