Bizony, a The Lord Of The Rings: Conquest ugyanaz az agyatlan mészárlás, mint korábbi társai voltak, bár az egyszerűség talán ebben az alkotásban figyelhető meg leginkább. Szinte kiszúrja szemünket az a tény, hogy az egész játék a multiplayer játékmenetre lett kiélezve és ez megfigyelhető az offline játék közben is, sajnos. A Gyűrűk Ura sztorija tabu, szent és sérthetetlen, ehhez nem férhet kétség. Innentől fogva a játék sztorijára sem lehet panaszkodni, bár a megvalósítás akkor sem tetszetős. Igazság szerint a kutyát sem érdekli, hogy most éppen Moria bányáiban vagyunk vagy Minas Morgul-ban, a lényeg, hogy menjünk előre és öljünk meg mindenkit, aki nem velünk van. Ennyivel be is lehetne fejezni az egész történetet, de azért még van mit elmondani.

Kezdésnek a Training opció és az első nagy kampány áll rendelkezésünkre, így menjünk szép sorjában. A Training kipróbálása ajánlott, hiszen itt sajátíthatjuk el hőseink minden apró mozdulatát, kombóit és egyebeket. Alapjáraton négy class közül válogathatunk, melyek között találhatunk kardozós Warriort, nyilazós Archer-t, varázslós Mage-et és rejtőzködős Scout-ot is. Ezekkel fogunk küzdeni a játék nagy részén, de lesznek szakaszok, mikor választhatunk magunknak hősöket, de J.R.R. Tolkien kitalált lényei közül is belemászhatunk néhány elméjébe.

Az első nyitott kampány a War Of The Ring névre hallgat és Helm szurdokától egészen a Fekete Kapuig tart az utazásunk, miközben megannyi orkot és sötét oldal képviselőjét küldünk melegebb éghajlatokra. Nyilván kitaláltátok már, hogy ez a kampány a jó oldalt támogatja és a gyűrűre felesküdve, hatalmas csatákba bonyolódhatunk. A missziók során belebújhatunk az Entek kérgébe, felülhetünk lovakra, de még hatalmas katapultokat is irányíthatunk. Az Entek hatalmas pusztításra képesek, így ha igazán nagy erőt szeretnénk képviselni, ajánlatos figyelgetni, merre találhatóak magányos példányok, melyek csak arra várnak, hogy mi megszálljuk őket. A lovaglás opcióját, mikor először megpillantottam, jó ötletnek találtam, egyből fel is pattantam egy paripára, hogy bevágtassak az ork tömegbe, hogy na majd én megmutatom nektek, ki az úr Osgiliath-ban. Virtuális lovaglásom azonban nem tartott sokáig, hiszen el sem értem a tömeget, mikor valami láthatatlan erő levetett négylábú alkalmatosságomról, amit nem tudtam eldönteni, hogy bug vagy direkt húzás a fejlesztőktől. Ennyiben azért nem hagytam a dolgot, gyorsan visszapattantam lovacskámra és sikeresen elértem a tömeget, de mielőtt egyet is üthettem volna egy csúnya ork lerúgott a nyeregből, így lovas pályafutásom itt véget is ért vala. Multiplayer játék során biztosan több haszna van a paripáknak, de offline játék alatt enyhén szólva nem ér semmit sem. A katapultokról pedig annyit, hogy szintén hatalmas tűzerőt képviselnek, de talán egy pályán lehetett őket használni, akkor is az Oliphaunt-ok ellen.

A jó kampány végigjátszása után viszont még nem maradunk szórakozás nélkül, hiszen feloldódik egy Rise Of Sauron névre hallgató sorozat, amely ugyebár a sötét oldal mellé állít hadrendbe minket. Kalandozásaink közben itt is harcolhatunk Osgiliath-ban, ellátogathatunk Minas Tirith-be, de még Mória bányáiban is gyilkolhatunk. Akadt azonban egy pont, ahol elszakadt a madzag nálam, szerencse, hogy ez az utolsó pálya volt, ugyanis könnyek szöktek a szemembe. Meghatódottságom pedig azért borította könnybe szemeimet, mert apró icuri-picuri hobbitok ellen kellett küzdeni, akiket leginkább megpuszilgattam volna, mintsem halomra gyilkoljam őket. Igaz a kampányon belül már kellett harcolni Frodóval, de Frodó különc és nem is aranyos, szóval kérdés nélkül belelöktem a lávafolyamba. (Elnézést, ha most valakinek összetörtem a lelki szobáját…) Visszatérve a sötét kampányhoz, itt is ugyanaz a négy class lesz játszható, mint a jó misszióban, annyi eltéréssel, hogy itt rusnya orkok lesznek felvértezve kardokkal, nyilakkal, mágiával és lopakodós képességekkel. A Rise Of Sauron küldetéssorozat mégis több, mint társa, hiszen itt olyan kitalált lények bőrébe bújhatunk, amikkel már élmény lehet a kaszabolás. A legkiemelkedőbb talán a hatalmas Troll, melyek sokszor gubbasztanak magányosan arra várva, hogy beléjük üljünk és elvigyük őket egy kör kaszabolásra. Hihetetlen erőt képviselnek, a legerősebb hősöket is játszi könnyedséggel legyűrik, ezért ha találkoztok velük, mindenképpen vegyétek igénybe ingyenes szolgáltatásaikat. A sötét oldal másik hatalmas lénye nem fogjátok elhinni, maga az Oliphaunt. Igaz, csak egy pályán vonhatjuk irányításunk alá, de akkor ott kő-kövön nem marad, minden és mindenki elpusztul körülötte. Iszonyatos élmény, mikor ezeket a nagy dögöket irányíthatjuk, bár önmagában ez még nem elég az osztatlan sikerhez.
A játéknak adott egy hangulata, melyet nem a fejlesztők, hanem a mester, J.R.R. Tolkien álmodott meg. Innentől már nagyon nehéz elrontani egy játékot, egyedül a monotonitás, ami nagyobb negatívumként felhozható a The Lord Of The Rings: Conquest ellen, illetve az, hogy már megint csak kaszabolunk és kaszabolunk. Az említett multiplayer játékmenet az offline részre is ráragadt elég szépen, nekem először egy régebbi Terminator játék jutott az eszembe, ahol ugyanaz volt a feladat, mint a Conquest-ben. Ez pedig nem más, mint a területfoglalás, hiszen lényegében erre épül az egész játék. Elindulunk, elfoglaljuk, majd megtartjuk az adott területet, mire az már végleg a miénk marad. Ezt a monotonitást fogjuk követni a folyamatos harcolás mellett az egész játékban, melyet néha néha feldob egy-egy zúzd szét ezt, törd szét azt küldetés, amik igazi felüdülést jelentenek. Előfordult, hogy már annyira untam a soha el nem fogyó ellenfeleket, hogy berohantam a tömegbe és szétzúztam amit kell, majd utána hamar rá is döbbentem mekkora butaságot csináltam. Jött ugyanis a következő pályán belüli küldetés (értelemszerűen egy pályán több küldetést kell végrehajtanunk), ami a változatosság kedvéért egy terület elfoglalása volt. Na most, egyszer megérkezett a hadsereg mely a területet védte, mögöttem pedig rohant az a hadsereg, melynek megkegyelmeztem. Így kétszeres túlerővel álltam szemben, magyarán a játékban folyamatosan rá vagyunk kényszerítve a gyilkolásra, ugyanis ha ezt nem tesszük meg, már tudjátok mi lesz a következmény.

A játékmenet tehát belefullad a folytonos kaszabolásba, amely sokadig próbálkozásra kicsit unalmas volt, mégis azt kell mondjam, biztosan lesznek olyanok, akik ezt élvezni fogják. Persze ezek nem a sokat látott veteránok, hanem az elvakult Gyűrűk Ura és a kaszabolás fanatikusok lesznek. Ha már szóba került a multiplayer, akkor el kell mondjam, hogy ez a játék igazi erőssége, hiszen a hatalmas csaták hús-vér játékosok ellen sokkal nagyobb kihívást jelentenek, mint offline üzemmódban, bár ezt a nézetet más játékok esetében is el lehet mondani. Van azonban még egy kis szórakozás az alkotásban azoknak, akiknek nem áll birtokukban az internetes kapcsolat, ez maga az Instant Action opció, melynek a neve már elég árulkodó lehet. Itt a feloldott pályákon küzdhetünk tulajdonképpen a számítógép ellen, de multiplayer módokban. Ennek fényében lehetőségünk nyílik Team Deathmatch-re, Hero Team Deathmatch-re, de indíthatunk Conquest-et és Capture The Ring-et is, melyek úgy gondolom nem szorulnak bemutatásra, hiszen nevükből kikövetkeztethető mi, mit takar.
Még nem kerültek szóba a játék zenéi és maga a grafikai megvalósítás, így térjünk is rá de nagyon gyorsan. A zenék a jól ismert epikus és instrumentális hős eposzok, tehát nagy meglepetésre nem kell számítanunk, számomra kihagyható darab mindegyik, a hangok viszont már kevésbé, ugyanis a nyílvesszők suhogásától a kardok koccanásáig mind nagyon jó és mondhatni életszerű élményt csikartak ki a fejlesztők, panasz erre a részére tehát nem lehet, a zenei részlegre már sokkal inkább.

A látvány, amely sokszor önmagáért beszél, most nem annyira beszédes. Nem csúnya a játék, ezt nem lehetne a nyakába varrni, de nem is kiemelkedően szép. Az tény, hogy az eddigi legszebb Gyűrűk Ura játék, melynek az optimalizálásával sincsenek gondok, sőt bugokkal sem nagyon találkozni, látványvilágában mégis nyújthatott volna egy kicsit többet is. Az átvezető animációk a filmből kivett darabok, tehát azokat nem érheti panasz, a mesterséges intelligenciát viszont már nagyon is.

Kipróbáltam (én már csak ilyen vagyok), mi történik, ha bevetem magamat az ork tömegbe és nem teszek semmit. Az eredmény egy perces kaszabolás az ellenfél részéről, mire sikerült földbe döngölniük. Ez úgy gondolom elég sok mindent elárul, viszont pozitívumként meg kell említeni, hogy sose volt olyan érzésem, hogy egész Középfölde az én véremet akarja, a gép mindig úgy kalkulált, hogy egy, maximum kettő ellenfél akadjon az utamba, ezzel is kicsit megkönnyítve az amúgy is kicsit kihívásmentes játékot. A kihívás hiánya egyébként abban is megnyilvánul, hogy nagyon ritkán kapjuk az arcunkba a Defeat feliratot, ami a végét jelentheti az aktuális pályának, ugyanis ha meghalunk, az egyik elfoglalt területen újra feltámadunk. Ezek a területek szolgálnak a class váltására is, melyet bármikor megtehetünk, ugyanakkor ha hőssel szeretnénk csatázni, azokat csak akkor választhatjuk, ha a játék felkínálja.

A játékot TPS nézetből, tehát hátulról szemléljük, bár mindegyik játszható karakter majdnem más kameraállást kapott. Ha nyilazni támad kedvünk, akkor a kamera kicsit közelít a karakter hátához, míg egy Oliphaunt esetében magasból kémleljük az eseményeket értelemszerűen. Kamerakezelési gondokkal nem nagyon találkoztam, bár a nagyobb csatákban, mikor körülbelül 50 ellenfél volt a képernyőn, előfordult, hogy nem tudtam merre vagyok. Ezt negatívumnak nem nevezném, hiszen aki ezt szereti, az meg fogja találni saját magát, viszont pánikbetegek és tömegundorral rendelkezők, jobb ha messziről nyilaznak az ellenfelekre…
A fenti leírás arra szolgált, hogy bemutassa a játékot, annak minden pozitívumát és negatívumát. Nem kérdéses, hogy a keveset látott ifjoncok rengeteg örömet fognak találni benne, hiszen amire termett a játék, arra tökéletesen megfelel. Szórakoztató, csak néha unalmas, viszont aki két méter széles mellel kiáll a Gyűrűk Ura univerzum mellett, az már fel is írhatja jövő heti bevásárlólistájára az alkotás megvételezését, ugyanis nem lett ez rossz, de sokkal jobban örülnénk egy komolyabb hangvételű Gyűrűk Ura játéknak, amely mondjuk egy offline RPG képében díszelegne. Amíg viszont ez nem jön el, be kell érnünk a The Lord Of The Rings: Conquest-tel, melyet akkor is kötelező vételnek tekinthetsz, ha szereted a hatalmas multiplayer csatázásokat és a féktelen kaszabolást.