A filmet Thomas Pynchon Vineland című regénye ihlette, ami még 1990-ben látott napvilágot, és meglehetősen ellentmondásos érzéseket kiváltó visszaemlékezést nyújtott az 1960 és 1980 közötti Amerikáról. Bár maga a cselekmény igen távol áll az eredeti műtől, annak gondolatisága nagyon is magán hordozza a hippi korszak lázadó szellemét, illetve az egyesek szerint meglehetősen fasiszta jellegű intézkedésekkel élő Nixon-kormányzattal szembeni ellenállást.

A film írója és rendezője egyaránt Paul Thomas Anderson, akinek eddig olyan produkciókat köszönhettünk, mint például a Boogie Nights, a Vérző olaj, a The Master vagy a Fantomszál. Anderson előszeretettel foglalkozik különböző társadalmi jelenségekkel, melyeket általában pszichológiai dráma formájában szokott megragadni kétségbeesett és akár önmagukkal küzdő főszereplőkön és nem ritkán diszfunkcionális családok bemutatásán keresztül.

A kritikusok által általában igencsak kedvelt témák és motívumok ellenére mégis ő az egyetlen olyan rendező, akinek már a Cannes-i, a Velencei és a Berlini Filmfesztiválon is díjjal jutalmazták a munkáját, míg az USA-ban eddig mindig csupán jelölésekig jutott a nagyobb díjátadókon. De vajon ezért az alkotásáért, mely eddig talán a legpopulárisabb hangvételű mind közül, miközben legalább annyira kényes és ellentmondásos témát dolgoz fel, vajon megkapja-e majd a rég áhított hazai elismerést?

Bob Ferguson (Leonardo DiCaprio) sosem tudta igazán, mihez kezdjen magával, és fiatalkorában bizony elég sokszor tett rossz fát a tűzre. Olyannyira, hogy robbantási szakértőként többször is részt vett a Francia 75 nevű anarchista szervezet akcióiban, ahol összejött a forróvérű fekete lázadóval, Perfidia Beverly Hills-szel (Teyana Taylor).

Miután a szervezet tagjai Perfidiával együtt lebuktak, Bob a lányukkal, Willával (Chase Infiniti) együtt kereket oldott és új életet kezdett egy eldugott kisvárosban, ahol remélhetőleg senki sem fogja többé keresni őket. Csakhogy tizenhat év után valahogyan mégis a nyomukra bukkan Steven J. Lockjaw ezredes (Sean Penn), akit annak idején csúnyán megszégyenítettek a Francia 75 egyik akciója során.

Amikor az ezredes és katonái megjelennek a városban, természetesen elszabadul a pokol, és látszólag elkerülhetetlenné válik a leszámolás Bob és Lockjaw között. Menekülő hősünk számára azonban a lánya biztonsága bír elsődleges fontossággal. Amikor bajba kerülnek, már csupán Willa harcművészeti mesterének, a laza ám fondorlatos Sergio St. Carlosnak (Benicio del Toro) a segítségében reménykedhetnek…

A fenti leírás alapján a cselekmény felettébb egyszerűnek tűnhet, ennek ellenére a sztori korántsem annyira magától értetődő, és valójában számos rétegből, illetve az egyes szereplők különböző történetéből épül fel. Ott van például a DiCaprio által újfent remekül alakított főszereplő, aki úgy kerül be a forradalmárok közé, hogy valójában számos előítélettel bír az emberekkel szemben, és inkább konzervatív mintsem liberális gondolkodású. A férfi iszik, drogozik, és láthatóan nincs semmilyen különösebb célja az életben, leginkább csak sodródik az eseményekkel.

Ezzel szemben a párja, aki egy fekete nő, a forradalmárok mondhatni mintapéldája. Perfidia leginkább csak szabadságra és igazságra vágyik, és mélyen megveti a hatalmat és az elnyomást képviselőket. Ennek ellenére mégis afférja támad a fasiszta elveket valló ezredessel, amely eset a maga furcsa módján megmutatja, hogy a szexualitás és az emberi ösztönök néha még a legnagyobb elvi elkötelezettséget is felülírják.

A szülők hibáinak azonban a lányuk, vagyis lényegében a követező generáció a legfőbb elszenvedője, aki kénytelen együtt élni a rossz döntések, az előítéletek és a gyűlölködés, illetve a háttérben folyó kicsinyes játszmák következményeivel. Mentségére legyen mondva a főszereplő mindent megtesz Willa megóvásáért, ám azt is láthatjuk, hogy az alkoholtól és a drogtól leépült Bob egyedül képtelen szinte bármit is megoldani.

Itt jön a képbe a harcművész mester, aki egy alapvetően laza és vicces figura, ugyanakkor felettébb segítőkész embert ismerhetünk meg benne. A szenszei ugyanis nem rest menedéket nyújtani számos olyan bevándorlónak, akik nem feltétlenül teljesen legális módon tartózkodnak az országban.

Látva a katonák elől menekülő embereket, illetve a központi hatalom képviselői ellen tüntetőket, nézőként gyakorlatilag lehetetlen nem párhuzamot vonni napjaink Trump-adminisztrációjával, mely az egyes tagállamok és önkormányzatok feje felett átnyúlva, mondhatni eléggé autokratikus módon folytat tisztogató akciókat szerte az Egyesült Államokban.

A mondvacsinált indokkal a város ellen fordult ezredes személyes történetének és a vele szemben állók küzdelmének elbeszélése mellett ezáltal Anderson filmje visszatérő társadalmi jelenségekre is reflektál, miközben a karhatalom piszkos módszereibe és visszaéléseibe is betekintést nyújt. (Lásd például a beépített demonstrálókat, akik csak azért szítják a hangulatot vagy egyenesen az erőszakot, hogy az a rendfenntartóknak látszólag legális okként szolgálhasson a tömeg elleni fellépésre.)

Összességében pedig újfent elénk tárul a liberálisosoknak a konzervatívokkal és fasisztákkal, illetve az anarchistáknak az imperialistákkal való örök szembenállása. Hogy az író-rendező melyik oldalon áll, az igazából nem is derül ki egyértelműen, mivel alapvetően mindkettőt ugyanúgy kifigurázza. Annak ellenére azonban, hogy Anderson politikai és világnézete konkrétan nem ismeretes, munkáiban előszeretettel állítja pellengérre a gazdagságot, a kapzsiságot, a hatalmat, a manipulációt és a politikai elnyomást, és ez most sincs másképpen.

Az Egyik csata a másik után tehát bizonyos szempontból nem más, mint az emberi hülyeség, gyarlóság és kicsinyesség paródiája, melyben több olyan emlékezetes jelenettel találkozhatunk, mint például a gépfegyverrel lövöldöző mindenórás kismama, vagy éppen a titkos jelszót elfelejtő drogos és az ahhoz mindenáron ragaszkodó anarchista fűtött párbeszéde.

A produkció tehát igen szórakoztató módon tár elénk egyébként komoly és húsba vágó témákat, legfeljebb azt róhatjuk fel neki, hogy néha már kicsit túlságosan is teátrális, hatásvadász és megbotránkoztató tud lenni. S bár a részben Anderson által felügyelt fényképezés alapvetően dinamikus, sőt időnként egészen izgalmas és látványos lett, a rendező jól láthatóan még mindig inkább a hosszú snittek világában érzi komfortosan magát.

Vagyis hiába akadnak benne akciójelenetek, az Egyik csata a másik után sem a nyaktörő tempójáról lesz emlékezetes, s mivel a lassú folyású narratíva nem mentes az üresjáratoktól, egyesek számára hamar túlságosan unalmassá válhat. A rendhagyó zene szintén elég megosztó lehet, ugyanis hol a kaotikus állapotokat igyekszik kihangsúlyozni, míg máskor látszólag indokolatlanul emelkedetté válik, ami az egyébként meglehetősen egyszerű jelenetsor mögött húzódó érzelmi fűtöttséget próbálja fokozott módon közvetíteni számunkra.

Hasonló hibái vagy jellegzetességei ellenére azt kell mondjam, Paul Thomas Anderson legújabb alkotása talán így is a legpopulárisabb az eddigi munkái közül. Ráadásul meglehetősen fontos is, lévén miközben az amerikai és a nemzetközi politikai helyzet egyre inkább eldurvul és kiélezetté válik, komikus, sőt szatirikus hangvételével kendőzetlenül űz gúnyt szinte mindenkiből.

Ezáltal pedig remélhetőleg segít majd abban, hogy kevésbé szélsőségesen és véresen komolyan lássuk a világot, és legalább egy picit önkritikusabban álljunk hozzá saját magunkhoz és a nézeteinkhez. Amennyiben ez nem sikerül, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan nekünk is egyik csata a másik után lesz az egész életünk…