A Patapon játékok alapja egy egészen őrült ötlet: egy törzsi civilizáció isteneként te irányítod a kis szemgolyóharcosokat dobpergésen keresztül. Négy gomb – négy dobszólam. Ha jó ritmusban ütöd őket, a sereged támad, védekezik, előrenyomul vagy visszavonul. Ha viszont elrontod a ritmust, jön a káosz, és a pici szemgolyók zavartan néznek rád, mint egy elsőosztályosok osztálykiránduláson az eltévedt tanárnőre.

Ez a játékmenet ma is meglepően frissnek hat. Nincs semmi felesleges túlbonyolítás, nincsenek mikrotranzakciók, nincsen „Press X to pay respects”, csak a ritmus, a taktika és a jó öreg reflex. A siker kulcsa a memorizálás és a koncentráció: tudd, mikor mit kell dobolni, és érezd a groove-ot, különben a Pataponjaid nem lesznek mások, csak áldozatai egy nagyon szomorú, nagyon furcsa ritmushibának.
Az első rész még viszonylag visszafogott. A cél egyszerű: eljutni az „IT”-hez, ami egy misztikus isteni tárgy, vagy talán egy hely vagy egy nagy rakás csillogó vacak, ki tudja. A lényeg, hogy a Patapon nép hisz benne, és te, mint frissen visszatért istenük, segítesz nekik ebben a szent küldetésben.

A játékmenet meglehetősen lineáris, a pályák egymás után következnek, és az első pár óra még afféle interaktív dobolós mese, ahol néha jön egy-egy nagyobb ellenfél vagy bossharc, de alapvetően egy tanulási folyamat az egész. És ez így van jól. A Patapon 1 egy bevezetés egy különös világba, ahol egy szemgolyó is lehet hős, és egy jó ütemre dobolt támadás többet ér, mint egy egész hadsereg. A második rész már egy másik szint. Itt nemcsak, hogy új egységtípusokat kapunk, hanem egy teljes RPG-rendszert is, fejlődéssel, craftinggal, és a hős Pataponnal, aki külön képességeket birtokol.

A kampány hosszabb, a kihívás nagyobb, és a játékmenet mélyebb – itt már tényleg azon múlik a siker, hogy mennyire tudsz ritmusban élni. A legnagyobb újítás a különböző fejlődési ágak bevezetése: választhatunk, hogy a Pataponjaink gyorsabbak, erősebbek, vagy ellenállóbbak legyenek. A crafting-rendszer elsőre kicsit nyögvenyelős, és nem feltétlenül magyarázza el magát túl jól, de ha ráérzel, simán beleragadsz órákra a „melyik húsból milyen harcost csináljak” dilemmába.
Az is érződik, hogy a fejlesztők itt már kísérleteztek a játék tempójával, pályadizájnjával és ritmikai variációival. A bossharcok izgalmasabbak, a zenék pedig – nos, itt kezd el igazán pulzálni a Patapon-vér. A Patapon 1 + 2 Replay gyakorlatilag a PSP-s játékok HD-felbontású újra csomagolása. A látványvilág ugyan nem igényelte a 4K-s tűélességet, de így is nagyon jól mutat a modern kijelzőkön. A letisztult, fekete-fehér sziluettgrafika színes hátterekkel kombinálva olyan, mint egy animált tribal festmény – minimalista, mégis stílusos. A zene az, ahol a Patapon igazán életre kel: a dobpergés, a kis harcosok kántálása, és a harc ritmusára épülő hanghatások összjátéka tényleg egyfajta transzba ejtő élményt nyújt. Egy jól sikerült „Fever Mode” alatt már-már extázisban nyomja az ember a gombokat, miközben a Pataponok önkívületi állapotban vágják szét az ellent.

Ami viszont szomorú, hogy a Replay ellenére nem sikerült minden technikai hibát kigyomlálni. A vezérlés sajnos minimálisan input lag-es lehet bizonyos TV-ken, ami egy ritmusjáték esetében fájó pont. Ha nem játszol Game Mode-ban, simán elcsúszhatsz a tempóval, és hiába vered a dobot, a kis szemek csak pislognak értetlenül. Emellett kicsit sajnálatos, hogy semmilyen extrát nem kaptunk: nincs galéria, interjú, zenei lejátszó vagy akár egy Patapon 3 teaser – ez így kicsit száraz újrakiadás lett.
És mégis: ahogy telik az idő, és újra megtanulod a „pon-pon-pata-pon” ütemet, rájössz, hogy nem is kell több. Ez a játék a zenéről, a ritmusról, és egy teljesen abszurd, mégis szerethető világ újraéléséről szól. A Patapon nem csupán egy PSP-s relikvia, hanem egy színtiszta ritmusos örömforrás. Aki akkoriban játszott vele, most nosztalgiával fog ránézni. Aki meg most ismerkedik vele, annak épp ideje megtanulnia, hogy nem minden háborút puskával nyernek – néha egy jó dobszóló többet ér bárminél.

A Patapon 1 + 2 Replay egy stílusos, ritmusalapú különlegesség, amit nehéz máshoz hasonlítani. A játékmenet még mindig szórakoztató, a világ egyedi és szerethető, a zenék pedig simán beleégnek a hallójáratba. Kár, hogy technikailag nem lett tökéletes, és extrákat sem kapunk, de az alapélmény így is időtálló.