Korán reggel ismét a kegyetlen nap erős sugarai keltettek. Nem akartam felébredni, az álmomban akartam maradni. Miért kell mindig véget érnie? Főleg szombati napokon, amikor az égvilágon semmi dolgom nincs, és aludhatnék nyugodtan. A tanulást általában vasárnap rendezem le, így van egy tejesen szabad napom: nem kell korán kelnem, sem korán feküdnöm, valamint a tanulásra gondolnom sem kell.
Már lassan két éve annak, hogy az életem fenekestül felfordult. Bizonyos emberekkel olykor száznyolcvan fokos fordulatot vesz a világ. A többséggel pozitív irányban, ez már törvényszerű. S én vagyok a kivétel, amely erősíti a szabályt. Sokszor gondolkozom azon, miért pont én lettem az. A különc, aki nem illik a sorba. Nem csak a bizonyos ?szabály? terén. Sem az iskolában, sem máshol. Még a családban sem, bár biológiailag sosem illettem ide.
Talán előző életemben lehetett valami eget rengető vétkem, amiért most szívok ? egy egész életen át. Sosem felejtem el a szüleim arcát a kórházban, amikor még a folyosón közölte velük az orvos a nagy hírt. Anyám szemei kikerekedtek, apám pedig összepréselte az ajkait. Sosem volt az a fajta, aki túlzottan kimutatta az érzelmeit, anyám pedig teljesen az ellentéte volt. Zokogva borult apám vállára, aki a hajába simított és elvezette. Nem tudtam, mire kéne gondolnom. Az orvos azt közölte volna anyáékkal, hogy meg fogok halni?
Nyílt az ajtó. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a nőre emeltem a tekintetemet. Leült az ágyamra és halványan elmosolyodott.
- Meg fogok halni? - leheltem halkan, smaragdszín szemeim hatalmasra tágultak a félelemtől.
- Nem, dehogy! - nyugtatott meg az orvos, miközben az arcomra simított. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, ám ismét átvette a pillanatnyi nyugalom helyét az ijedtség.
- Akkor miért sírt anyu? - kérdeztem. El nem tudtam képzelni, mi történhetett. Hisz egész jól éreztem magam. Nem szédültem, nem volt hányingerem, nem akart szétszakadni a fejem?
A nő nagyot szusszant, mielőtt belevágott volna a ?mesébe?. Bár mese lett volna. Elmondta, hogy egy olyan vírust kaptam el, amire ma már létezik védőoltás, amit csecsemőkorban mindenki meg kap, így valószínűleg azzal lehetett a gond. A vírus neve járványos gyermekparalízis, ami úgymond ?megeszi? a mozgató idegsejteket. Értetlenkedve néztem rá. Honnan kellene tudnia egy hatodikos gyereknek, mi van ilyenkor? Végül az orvos kibökte: ?Nem állhatsz többé lábra, Chris. Sajnálom?? Azzal felkelt és kisétált.
És íme, itt vagyok két évvel később már nyolcadikosként. Az életem, és én magam is egy kész káosz. Romokban heverek, és marhára nincs kedvem semmihez. Sem felkelni, sem lefeküdni, hétköznapokon, napi szinten kapok frászt a gondolattól, hogy iskolába kell mennem. A focinak természetesen vége. Nézőként sem maradtam a kis csoport tagja. Brandonék nem tudtak mihez kezdeni velem, így a könnyebb utat választva elfordultak tőlem. Hogy kim maradt? A tükörképem.
A ?társasági élet? fogalma kitörlődött a szótáramból, s a helyébe költözött a ?festészet? második jelentése. A szabadidőm megtöbbszöröződött, így olyan dolgokat próbáltam ki, amiket eddig eszem ágában sem volt. Így jött szóba például az origami, különböző internetes játékok, illetve a festés. Ezek közül az utóbbi jött csak be. Sosem voltam a híve a ?fuss a zombik után és vágd le a fejüket? jellegű játékoknak, viszont rajzolni mindig is szerettem. A füzeteim harmadik osztálytól kezdve tele voltak firkákkal, mintákkal. Mára ezeket tovább fejlesztettem, és rendes lapokon vannak nagyobb volumenű munkák. Bőven van hová fejlődni, de egyáltalán nem a végeredmény a lényeg. Maga a folyamat, illetve az, hogy lekössem magam hosszabb időre.
Anyámék folyton azt sulykolták belém, hogy muszáj kezdenem valamit magammal. Erre a válaszom egy bizonyos ?Ezt te sem gondoltad komolyan? féle nézés volt. Eleinte hatott, mivel hirtelen elnémult tőle, és a vacsorájára koncentrált. Körülbelül egy hónap után jött a második fázis, amikor emelt hangerőn közölte velem, hogy ?Ne merj így rám nézni, fiam, mert rohadtul nem lesz jó vége!?. Én ismét csak a kajámat piszkáltam, rosszabb napjaimon, mikor semmi kedvem nem volt a hegyi beszédhez, visszavonultam a szobámba. Később ezt is megunta, és le sem reagálta a sokat mondó arckifejezésemet, és folytatta a mondandóját: ?Élhetsz teljes életet, nem feltétlenül kell hozzá az, hogy tudj járni. Sőt, sokkal kellemesebb egy légkondicionált irodában ücsörögve pénzt keresni. És ezt csak akkor teheted meg, ha tanulsz!?. Mintha nagy álmom lett volna az, hogy dúsgazdag akrobata legyek. Lassan másfél éve hallgatom, pontosabban hallgatja végig a család ugyan azt a szöveget anyám előadásában, így néha apám már kórusban mondja vele, mire anyám tarkón vágja, és közli: ?Ne vicceld el! Ezt komolyan kell venni!? Úgy látszik, ő az egyetlen a családban, aki küzd értem.
Kopogás az ajtón. Biztos megint anyu az, hogy csekkolja, nem-e szándékozom délig aludni. Halkan morrantam egyet.
- Élek! ? közöltem hangosan, hogy hallja az ajtón keresztül. De anyám beyitott egy ragyogó mosollyal az arcán, és becsörtetett pár papírral a kezében.
- Jó reggelt! ? leült az ágyam szélére, és meglengette az orrom előtt a papírokat.
- Szia. Ezek mik? ? néztem a kisebb füzetkékre összevont szemöldökkel, de mivel azok folyamatos mozgásban vannak, nem tudtam kivenni belőle semmit.
- Nos, kutakodtam egy kicsit. ? mosolygott rám lelkesen. ? És ugye még nem döntötted el, melyik iskolába akarsz tovább menni. Így hoztam pár tájékoztatót. ? a kezembe is nyomta őket, én pedig felülve kezdtem el nézegetni. Mindenféle szentekről elnevezett középiskolák brosúrái voltak, ahol idézem ?Hátrányos helyzetű diákoknak nyújtanak speciális oktatást.?
- Nem. ? nyomtam a kezébe a lapokat, ahogy leesett, mit akar. ? Egyszerűen nem, anya.
- De fiam, ez? - kezdte volna mondani, de én emelt hangon közbevágtam.
- Nem megyek semmilyen kisegítő iskolába! ? néztem rá dühösen.
Az arca teljesen döbbent volt. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem tudott mit válaszolni nekem. Gyorsan összeszedegette a szétszórt füzeteket és kisietett a szobámból becsapva maga után az ajtót. Talán túl kemény voltam vele, talán megbántottam? talán bocsánatot kellene kérnem. De egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan gondolhatta, hogy én ilyen helyen fogom tölteni az elkövetkezendő években a napjaim nagy részét. Ha azt akarja tőlem, hogy kezdjek magammal valamit, akkor ne dugjon be egy spéci bolondok házába, ahol elpuhítják az embert. Hihetetlenül dühös voltam. Félhosszú, világosbarna hajamba túrva támasztottam meg a fejem, s egy nagy levegőt véve nyugtattam magam. ?Chris, hisz csak segíteni akart...? ? szidtam magam gondolatban. Elhatározva, hogy később bocsánatot kérek a fejemre raktam fejhallgatót, és a kedvenc rock bandám dalait kezdtem hallgatni. A basszus szinte az ereimben dübörgött. Ez volt az, ami bármikor képes volt megnyugtatni.
Lesznek benne fordulatok 
