A játékfejlesztők közkedvelt témája a II. Világháború, s ennek bizonyítékául az utóbbi években kismilliónyi alkotást láthattunk ebben a környezetben. Voltak, amelyek nagy sikereket értek el, mások csúnyán bebuktak, ami nem is olyan meglepő, lévén az idő múlásával a legelhivatottabb gamer is ráun az esős francia vidékekre, Berlin ostromára, vagy éppen az el-alameini csatára. Jelent cikkünk tárgya a már csontig rágott Francia ország szívében játszódik, ám bizton állíthatom, hogy nem kell félnünk az unalomtól. Ha egyszer belekezdünk, nincs megállás.
Stílusát tekintve a
Velvet Assassin lopakodós játék, ami felüdülést hoz a Nagy háború második felvonásának már-már fullasztó FPS folyamába, lévén elég kevés ilyen alkotást üdvözölhettünk még ebben a műfaj/kor párosban (Death to Spies, Pilot Down). Aki a II. VH-s lopakodós címszó alapján a Sam Fisher kalandjaira asszociál, sajnos csalódni fog. A játékmenet csak az alapokban egyezik mag a nagy etalonnal, egy-két elemtől függetlenül minden más kicsit primitívebb lett. Az egyes pályánkon a célunk bejutni egy adott helyre, majd ott szabotálni/kivégezni/megmenteni a szabotálandót/kivégezendőt/megmentendőt, mindezt úgy, hogy végig a homály lepleibe burkolózunk. A játékban árnyékból árnyékba, fedezékből fedezékbe fogunk rohanni, ahhoz, hogy ellenségeinkre a lehető legcsendesebb, leghalálosabb módon csapjunk le.
Azonban csak ennyi Splinter Cell-el való egyezést sikerült a játékban felfedeznem. Már a kezdetekkor rájöttem, hogy nem leszek eleresztve a különböző skillekkel. Hősünkkel tudunk szaladni, sétálni, guggolni, fütyülni és... és körülbelül ennyi. Nincsenek közelharci képességeink, nem tudunk ütni, rúgni, késelni, de még csak ugrani sem (erről később). Előre meghatározott módon kell mennünk, előre meghatározott módon kell teljesítenünk a célt, a választásnak még csak illúziója sem fedezhető fel.
Szerencsére ettől függetlenül a játékban akadnak kreatív ötletek, érdekes megoldások, kegyetlen kivégzési módok. Hősünk a lövésen és a torokmetszésen kívül képes felgyújtani az ellent, vagy éppen prezentálni, milyen az, amikor az árammal teli vízben nincs gumicsizmánk... Sajnáltam, hogy a figyelem elterelésének csupán egyetlen módja van, mégpedig a fütyülés. Ha ugyanis ezt tesszük, az ellenségek egyből megindulnak felénk, és ha nem sikerült időben egy jó nagy kerülővel mögéjük jutni, lőttek is a kémpályafutásunknak. Nem tudunk köveket hajigálni, dobozokat eldobni, hogy eltereljük a figyelmet magunkról, ami szerintem eléggé... primitív. A Splinter Cell-nek már a legelső, 6 évvel ezelőtti epizódjában is megvolt ezekre a lehetőségünk, ami már csak azért is szép, mivel ott számtalan más technikai eszközzel is elérhettük ugyanezt a hatást.
A Cold War című, 4 évvel ezelőtt megjelent hidegháborús lopakodós játékban nem volt semmi technikai hátterünk, ott hősünk mégis feltalálta magát. Műanyag flakonból és gumikötélből csináltunk egy elterelő eszközt... itt azonban semmi. Szerencsére nem lett eltúlozva Ibolya golyófogó képessége sem. 2-3 ólomdarabka elég ahhoz, hogy a padlóra kerüljünk. Ez ugyan nehézzé teszi a játékot, de legalább realisztikusabb is. Anno a Hitmanban is emiatt húzogattam a szemöldököm, hogy kopasz bérgyilkosunkon tar koponyáján már a 15 skuló integet keresztül, de Ő rendítetlenül osztja tovább az áldást. Ebben a játékban tehát nehéz a túlélés, de éppen ezért nagyobb a móka.
Bekerült egy érdekes összetevő is a mixbe, ami Morphine- (Morfium) módra hallgat. Ha úgy érezzük, szorul a hurok gyönyörű hősnőnk törékeny nyaka körül, vagy csak észrevétlenül szeretnénk keresztülhaladni egy nagyobb nyílt terepen, akkor a morfium injekció a mi segítőtársunk. Aktiválásával megáll az idő, és Violet mennyei zenei aláfestés közepette, egy szál hálóingben, ragyogással tarkított környezetben véghez viszi kitörését. Tény, hogy nem realisztikus, de iszonyatosan jó játékelem, rengeteg helyzetben azt hittem itt a vég, és ez a kis opció mentett meg. Nagyon jó ötlet volt a készítők részéről, hogy beletették a játékba.
Mint azt már említettem, nincs lehetőségünk sem verekedni, sem ugrani, sem normálisan fegyvert használni. Ha ellenfelünk háta mögé kerülünk, ahogy közeledünk hozzá, egyre jobban elvörösödik a képernyő, majd amint megjelenik "Kill" felirat, egy kattintással véget vethetünk az életének. Ez mind szép és jó, gyönyörűen kidolgozott, változatos kivégzések vannak, de ennek a tündöklésnek a fényét elhomályosítja az, hogy nem is nagyon van más módunk gyilkolni. Ha még nem fedeztek fel, megpróbálkozhatunk egy fejlövéssel,d e ha egyszer lelepleződtünk, elég hamar abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy a játék felajánlja a legutóbbi mentés betöltését. Ha az ellenség kiszúrt minket, van esélyünk ugyan, hogy túlélünk, de hála a totálisan elbarmolt harcnak, nem nagyon van lehetőségünk viszonozni a tüzet.
Hiába van tőlünk a jómadár 50 centiméterre, nem tudunk behúzni neki, nem tudjuk megkéselni, csak akkor, ha lenyomjuk a célzás gombot, átváltunk késre, és szúrunk vagy három alkalommal. Ez így körülbelül 2,5 - 3 másodpercet vesz igénybe. Most őszintén, amikor egy fegyver csövével nézünk farkasszemet, mennyi az a 3 másodperc? Megsúgom, rengeteg. Elhiszem én, hogy konzolon ez így szokás, lévén ott nincs egér, és kell egy gomb, amivel az ember átvált a mozgásról a célzásra, de PC-n erre semmi szükség. A készítők ezt nem így látták, így nekik marad a kaján vigyor, nekünk meg a dagadó agyerek...
Lopakodós játék révén fegyverekkel nem igen vagyunk eleresztve. Van 3 -féle pisztoly (egy hangtompítós, egy Luger illetve egy jelzőpisztoly), egy gépkarabély, no meg egy mesterlövész puska, bár ez utóbbi kettőt ritkán nyílik lehetőségünk használni. Aki nagy Hitman fannak tekinti magát, most vigyoroghat, ugyanis a játékban nem csak árnyékban fogunk sunnyogni, hanem néhány helyen az ellenséges katonák közt elvegyülve, álruhába bújva. Pont amikor kezdünk ráunni a folytonos fényhiányra, találunk egy SS vagy éppen egy Gestapo egyenruhát, amibe belebújva szabadon mozoghatunk az ellenséges terepen. Nem árt azonban vigyázni! Sasszemű barátaink képesek kiszúrni, ha nagyon közel vagyunk hozzájuk, esetleg valami katonához nem illő dolgot teszünk (rohangálunk, esetleg kulcslyukon kukucskálunk).
Ha már az ellenséges katonáknál tartunk, úgy vélem, érdemes megemlíteni az ellenségeink személyiségét. A legtöbb ebben az időben játszódó játékban mi vagyunk a jófiúk, akik mindig hősiesen lépnek fel az arctalan, vérszomjas német hadsereggel. A
Velvet Assassin ezért is különleges. Játékunk alatt számtalan beszélgetést hallhatunk, kedvesüknek írt levelet olvashatunk, melyek valódi személyiséget festenek a szürke egyenruhásoknak, ezeknek köszönhetően néhol tényleg nem szívesen tettem el láb alól néhány utamban álló személyt.
Karakterünk egyébként fejleszthető, a pályákon található értékek felvétele után tapasztalati pontokat kapunk, melyek gyűjtögetése után fejleszthetjük a golyófogó képességünk, lopakodásunkon javíthatunk, vagy éppen a morfium hatásának az időtartamát húzhatjuk ki.
Az irányítással, mint már említettem, nemigen voltam kibékülve, a célzórendszer teljesen kiakasztott, nagyot rombol az összképen. Ezen felül sajnáltam, hogy nincs lehetőségünk ugrani, csak meghatározott helyeken tudunk fel-le mászkálni egy-egy objektumon. Aki tehát Splinter Cell-es "bárhonnan támadok" cselre készül, alaposan be fogja nézni. Nagyon sajnáltam még, hogy a morfiumon kívül nincs lehetőségünk semmilyen rohamra az ellen leterítése érdekében. Újra csak a fent említett játékból tudok példával hozakodni: Sam barátunkkal lopakodhattunk csendbe valaki háta mögött, és ha "neaggyisten" az illető hirtelen tett egy 180°-os fordulatot, a riadóztatását megúszhattuk, ha a frontálisan megvillantottuk késforgató tudományunkat. Itt sajnos nincs ilyen lehetőségünk, és ha ellenfelünk meglát minket, az egyenlő egy csak oda jeggyel a felhők közé.
Az itt felsoroltakon kívül azonban nincs semmi baj. A kamerakezelés tökéletes, hősnőnk mindig akaratunknak megfelelően mozog, tehát a szokásos konzolport problémák - a szörnyű célzást kivéve - itt nem jelentkeznek.
A hangokra szintén nem panaszkodhatok, nincsenek erőltetett monológok, a német katonák németül beszélnek, a Gestapo börtönében a hideg rázott a sikolyoktól... egyszóval minden hang, zörej valósághű lett. A grafika szintén szép lett, de a játék alatt dübörgő Unreal 3-as motortól ne várjunk csodákat. Az árnyékok, fényhatások, effektek mind-mind lenyűgözőek ugyan (különösképp az utolsó pályákon), de mivel legtöbbször a sötétség ölel csak körül minket, nem nagyon fog koppanni az állunk. Tetszett azonban a módszer, amivel a játék a rejtőzést jelezte. Amint fényszegény helyre jutunk, hősnőnk körül egy lila aura alakul ki, ami azon felül, hogy a segítségünkre van, még egy kis színt is csempész a komor falak közé.
Violet Summer jött, látott és győzött. Kisebb hibái vannak ugyan, de ezeken felülkerekedve egy nagyszerű lopakodós élményben lehet részünk, olyan környezetben, melyről kiderült, még mindig tartogathat meglepetéseket. Eddig a Nagy háború második felvonását szinte csak a harcmezők perspektívájából láthattuk, azonban a brit kémnő gondoskodik róla, hogy ne merüljenek feledésbe azok az emberek sem, akik életüket kockáztatva, egyedül vették fel a küzdelmet a a háború borzalmaival.
