Klasszikus vén kocka lévén volt szerencsém a SNES-re kiadott verziók nagyrészéhez, bár szívem megszakadt, mivel a Super verziókkal sosem játszhattam, így nagy öröm, és nosztalgiarúgás volt arcomnak az ismerős melódiák és grafikai stílus felvillanása, na meg a hiányzó karakterek feltűnése mikor kezembe vettem az indokoltan eltulajdonított Switch-et.

Na lássuk a kezdést. Van jónéhány játékmód, amik közül lehet válogatni. Az „Arcade” nem lesz ismeretlen senkinek, ez a sztorimód, bár mint ahogy tudjuk, itt a sztorimód semmit nem jelent, hisz vereség után bármikor lehet karaktert váltani. Mese csak Bison leütése után van.
A következő mód egy érdekes darab, ez pedig a Buddy Battle. Itt 2v1-ben ütlegelhetjük a gépet egy másik cpu társsal, vagy jóbarátunkkal. Ez így eléggé kiegyenlítetlennek tűnhet, de a páros élete egy csíkban számlálódik, és az egyedül maradt delikvens hp-ja is lassabban fogy. Mókás, de kicsit céltalan.

A Versus mód sem idegen senki számára, itt mérkőzhetünk meg ismerőseink vagy ismét a cpu ellen, azzal a különbséggel a Buddy Battle-hez képest, hogy a pályát itt már mi választhatjuk ki és 1v1-ek mennek. A Joy-Con-al vagy egy másik Switch-el összekötve mehetnek mások ellen a meccsek, de a zongorát tegyük el messzire, nehogy valaki tévedésből megetesse a másikkal.
Ha már elég gyakorláson és zongoraetetésen túl vagyunk, akkor megleshetjük az Online rangsort, és meg is mászhatjuk azt a végtelen hosszú létrát. Persze a laza meccsek hívei is találhatnak a nagyvilágban ellenfeleket, nem kell mindennek vérre mennie. Ha viszont sikereket érünk el itt és az „Arcade” módban, akkor titulusok nyílnak meg, melyeket mutogatva prezentálhatjuk mindenkinek, hogy mégis mennyire vagyunk elkötelezve a játék iránt. És, hogy mennyire vagyunk királyak (de ezt csak mellékesen).

A tréning módot nem kell bemutatnom, viszont van egy érdekes új lehetőség, mégpedig a Way of the Hado mini játék. Ez egy mozgásérzékelős FPS nézetes kaland, ahol Ryu-val kell Bison embereit különféle mozdulatokkal aprítani, végül őt magát is le kell győzni.
Szórakoztató, és megmozgató élmény, bár a technikákat nem mindig fogja fel a játék, és egy idő után hamar rá lehet unni, főleg, miután végigvittük mindhárom nehézségi fokot. Többször is.

Egy galériában rengeteg mellékelt képet tekinthetünk meg, melyek nagyrésze illusztráció, de vannak benne képregény szösszenetek, fanservice rajzok (indokolatlanul sok női karakter, többek között Chun-Li), akár más Capcom karakterek vendégszerepléseivel is. Igen, végignéztem, mind a kétszázhetvenhárom képet.

Aki meg végképp nem bír magával, az különböző színekkel át tudja festeni kedvenc karaktereit, mert manapság az egyedivé varázsolás ebben ki is merül. Sajnos ezt az eszközt használhatták, amikor megalkották a két új karaktert is, Evil Ryu-t és Violent Ken-t.
Huh, messzire mehettek a kreatív nevekért, nem beszélve arról, hogy alapvető Ryu és Ken klónokról van szó, Akuma technikáival, illetve az „Arcade” módban némileg más a történetük. Kicsit többre számítottunk.

A grafika és a zene viszont maximális dicséretet érdemel. Mindkettőt felújították; a HD csodásan fest bárhol, ahol épp játszani támad kedvünk illetve a remix-ek nagyszerűen el lettek találva, hozzák a retro hangulatot. Ha viszont öreg gyerekek lennénk, akkor a klasszikus megjelenést és muzsikát is ugyanúgy értékelni tudjuk majd, hisz van lehetőség visszaváltani arra.
Minden SF rajongónak, klasszikus, vagy modern, és bárkinek, aki szereti a zsánert csak ajánlani tudom a Final Challengers-t. Egy szolid fighter játék, csinos körítéssel, és kiegészítőkkel, melyekkel el lehet ütni az időt két harc között, míg kiheverjük idegbajunk hála a szomszéd gyerek Sagat-jának, aki egy sarokban ült, és széjjel Tiger-ezte nyerési esélyeink.