Mielőtt bárki azzal a jelzővel bélyegezne meg, hogy divatból nem kiáltom ki magam Boll úr barátjának, téves úton halad. Élveztem pár filmjét, tetszett a House of the Dead, illetve a BloodRayne sem lett annyira katasztrofális… a Far Cry óta azonban ha meghallom a nevét, enyhe epilepsziás roham tör rám, szemeim forogni kezdenek, hörgök, rángatózok… minden ami kell. Ezúttal azonban tiszta lappal indítunk. A Tunnel Rats, a rendező azonos című filmjét dolgozza fel, bevezetve minket a Hidegháború egyik legnagyobb "forró" összecsapásába, a Vietnami konfliktusba. A több mint 15 évig tartó harcoknak több millió ember esett áldozatául, köztük több tízezer amerikai is. Főszereplőnk – természetesen – ez utóbbi nemzetet erősíti, aki a hősiesség bálványaként kötelességének érzi lemészárolni a ferde szemű emberkéket… mert így szolgálhatja a hazát.

A telepítést elvégezve, majd a konfigurálást befejezve, azonnal belevetettem magam a nagybetűs játékba. Az arcomba csapódó Boll KG felirat után üdítően hatott rám, mi több, reménnyel töltött el a Replay Studios logója, lévén legutóbbi tesztem alanya, a Violet Summer kalandjait feldolgozó Velvet Assassin is az Ő kezük munkája. A menü is rendben volt (bár itt kezdtem furcsállni, hogy alig lehet állítanunk valamit), de aztán botor módon véletlen elkezdtem a játékot. Soha nem követtem még el ekkora hibát…
A játékok intro-ja nagyban befolyásolhatja a játékos későbbi hozzáállását, ezért a készítők elég nagy hangsúlyt szoktak fektetni a bevezetők elkészítésére. Láthattunk már képregényszerű bevezetést, akció dús CGI munkát, de előfordult már az is, hogy nekünk kellett végigjátszanunk a bevezetőt. A Tunnel Rats készítői is tisztában voltak az intro fontosságával, ám a kivitelezés sajnos mégis hagy némi kívánnivalót maga után.

A kezdő (dia) képsorokon megtudhattam, hogy hősünk tagja az úgynevezett "alagútpatkányoknak", azaz annak a csoportnak, mely klausztrofóbiáját feladva a vietkongok által épített meglehetősen hatalmas alagútrendszer feltérképezésével/kitakarításával foglalkozott. Végig kísérhettem a csapat szerencsétlenségét, amint helikopterüket lelőtték, melynek következtében jó pár fizikai törvényt sikerült önmaguknak prezentálni… A szerepeltetett eseményekkel nem lenne gond, a képek igényesen megrajzolt, feelinges művek, a szinkronhangok azonban már itt sem voltak túlságosan meggyőzőek. Mindenesetre túltettem magam rajtuk, amire szükség is volt, lévén kezdődött a már említett nagybetűs játék.

A zuhanás utáni ébredésünk egy teljesen kihalt – szó szerint – vietkong táborban esedékes, ahol a populáció száma az egyet ostromolja – azt is mi alkotjuk. Társaink holtan fekszenek egy veremben, melyből kievickélve láthatjuk, hogy a helybeli vietnami rizstápoló dzsungelhadsereg tagjai sem jutottak jobb sorsra. Hogy mi történt, azt nem tudjuk, a célunk a leglogikusabb dolog, ami egy ilyen helyzetben felmerülhet: elbotladozni a legközelebbi amerikai támaszpontra, lehetőleg minél hamarabb… A sztori tehát rendben van. Vannak kérdések, melyekre választ keresünk, (később) feladataink, melyeket meg kell oldanunk, egyszóval minden, amire egy háborús játékban szükség van.

Mindezt fokozza a kellemes háttérzene, amelyet nem vittek túlzásba. Minden helyzetnek megvan a maga muzsikája, így ebben némi változatosságot fedezhettünk fel. Sajnálatos tény azonban, hogy a felsorolás ezen két tagjával véget is ért a pozitívumok emlegetése.
Ami legelőször szembetűnhet bármelyik játékosnak, az a grafika. Egyszerűen förtelmesre sikeredett. A textúrák minősége a Far Cry első részének szintje körül mozog, ami – a félreértések elkerülése végett – ugyan gyönyörű volt a maga idejében, de egy 2009-es játék csak ne nézzen már ki úgy, mint egy 5 évvel ezelőtti cucc. Nem csak a textúrákkal van azonban a baj, hanem maga az egész összkép. Kis terek, baltával faragott modellek, grafikai bugok – az árnyékok ahogyan fordulunk, úgy mozdulnak el, vetítődnek össze-vissza – jellemzik a külcsínt.

Ezeken kívül megjelenik a régi idők játékaira jellemző klónhadsereg is: vannak a halott amerikaiak, illetve a kis ideig élő vietnamiak, akik azonban ugyanúgy néznek ki. Igaz, hősünk egyszer megjegyzi, hogy még sohasem ölt nőt ezelőtt, viszont ezt a következtetést a hajnal közepén, félhomályban, egy négy főt számláló sereget lekaszálva vonja le, amelyiknek a legközelebbi tagjai is 15 méterre állt tőle… gondolom nem meglepő, ha azt mondom, nem tudtam megállapítani, hogy a négy iker közül melyikőjük személyesíthette meg azt a bizonyos hölgyet… Ugyan a háttérhangok rendben vannak, a szinkron viszont valami borzasztó lett. A vietnami katonák ordítozásával nincs baj, hősünk túldramatizált nyekergésétől azonban a víz kivert játék közben. Folyton csak löki a monológjait, amik néhol viccesek ugyan, de egy idő után ismétlődnek, ráadásul az említett erőltetett, drámai hanghordozás szörnyen nevetségessé teszi a komolyabb szónoklatokat is.
Az irányítás sem sikerült tökéletesre. Ugyan tudunk jobbra-balra kihajlongani a sarkok mögül, illetve a szokásos paletta is a rendelkezésünkre áll, de a célzás nagyon nem okés, ráadásul a fegyverhasználat is hagy némi kívánnivalót maga után. A sprintelés szintén gázos, van hogy elkezdünk futni, vagy hogy kifejezetten lassít, egyszóval nem mindig úgy működik, ahogyan azt mi óhajtanánk. Szerencsére ezektől eltekintve rendben van a mozgás, meghalni nem nagyon fogunk ezek miatt a gyógycsomagoknak hála, ha viszont mégis, akkor szívhatjuk a fogunkat, lévén eme nagyszerű játék is a "népszerű" ellenőrzőpontos rendszeren működik. A baj alapvetően a checkpoint-os megoldással, hogy a készítők egyszerűen a leghülyébb helyekre képesek elhelyezni az adott pontokat, így ha a ütött az óránk, rengetegszer a legrosszabb pozíciókból kiindulva kezdhetjük meg ismételten a kalandozásunk. Erre tökéletes példa, amikor a lezuhant helikopter maradványaihoz megyünk. Ment egyet a játék, majd következik a videó, és utána nincs újabb save. Ha tehát meghalunk, ismét a videó előttről kezdünk, ismét meg kell néznünk az átvezetőt – nincs lehetőségünk a videó kihagyására -, és ismét teljesíthetjük a már lefutott köröket.

Halálunkat legtöbbször nem a vietkongok okozzák – legalábbis nem közvetlenül ők -, hanem az általuk felállított csapdák. Ezek változatosak ugyan – csapóajtótól a mérges kígyókon át az elárasztott alagutakig minden megvan -, illetve van mód a hatástalanításukra, de mivel 3-4 méterenként jelen vannak, már pár lépés után is nagyon idegesítővé válnak, nem beszélve arról, hogy ha netán nagy nehezen végigszenvedünk egy ilyenekkel teleaknázott mezőt, és a legvégén belefutunk egy kígyóba – egy marása halálos -, akkor hála a már említett "tökéletes" checkpoint rendszernek, kezdhetjük ismét az egészet. Újabb tökéletes példa arra, hogyan lehet elfuserálni a jó ötleteket. Érdekesség még a játékban a trófeák gyűjtögetése. Halott bajtársainktól dögcédulát, míg azonos állapotban lévő keleti harcosoktól a fülüket gyűjthetjük be. Üröm az örömben – már amennyire öröm a fülgyűjtögetés -, hogy ha fejbe lövünk valakit – melynek következtében az illető szó szerint elveszti a kobakját -, a fülét még ugyanúgy beszerezhetjük… a hogyanra nem sikerült választ kapnunk.
Itt van tehát a mi drága doktorunk. Uwe Boll felsült a filmkészítéssel, de mint az a Tunnel Rats-ból kiderül, a játékipar sem az ő területe. Cikkünk alanya egyszerűen borzasztó játék lett, élvezhetetlen, hibáktól nyüzsgő dzsungeles akciózás. Multiplayer móka nem kapott benne helyet, de nem is hiszem, hogy lenne két olyan egyén is a Földön, akik a többjátékos éhségüket ezzel a cuccal enyhítenék. Ha valakinek van 20 felesleges eurója, messze kerülje el a Steamen a Tunnel címmel kezdődő játékot, hisz ilyen árban fényévekkel jobb gammákat is magáénak tudhat.