Trónok Harca: Eredet teszt

/>Ez alapjaiban nem jelentene problémát, de ha elolvassátok az alábbi néhány ezer karaktert, akkor magatok is rájöhettek, hogy valami nagyon nincs rendben a Cyanide vezetőségével, hogy ezt így, ebben a formában ki mert adni a kezei közül csak azért, hogy első lehessen valamiben. Első is lett, hiszen megalkották az első és egyben legrosszabb Trónok Harca videojátékot, ennél ugyanis feltehetően csak jobb jöhet. Amikor első ízben betöltöttem a programot és elindítottam az igencsak velős, de később kevésnek bizonyult oktató módot, azt hittem valami rossz tréfának vagyok az áldozata, hogy kedves főnök uram rossz tesztpéldánnyal bízott meg és egy a kilencvenes évek végén kiadott fantasy stratégiával hozott össze a sors, de ellenőrizvén a paramétereket rá kellett döbbennem, hogy a hiba nem az én gépezetemben van, a játék valóban olyan brutálisan ocsmány küllemmel jött ki, hogy azt még néhány kezdő fejlesztő is megirigyelhetné. Fontos, senkit ne tévesszenek meg a cikk képei, amelyeken lényegesen szebbnek mutatkozik a játék valós önmagához képest.

Bizonyos szögekből és megfelelő magasságból ugyan az elmegy kategóriába helyezném a programot, ebben az esetben azonban olyan kicsik az egységek, hogy semmit sem látunk belőlük és a helyzet az, hogy rájuk közelítve sem sokkal többet. A textúrák ugyanis ebben az esetben teljesen pixelesek, elmosottak, helyenként mintha nem is léteznének, az árnyékok olyanok, mint a népmesék - hol vannak, hol nincsenek -, összességében pedig az egész olyan, mintha a valamikori Stronghold egy rajongói modja lenne, csak éppen alapjaiban módosított játékmenettel. Merthogy a Trónok Harca: Eredet címet kapott alkotás nem a szokványos RTS lett, hanem egy területfoglalásra, harcokra és kereskedelemre kiélezett stratégia, amire nagyon sok időt kell szánni. Első körben azért, hogy megnyugtassuk magunkat, nem fikció amit látunk, másodsorban pedig azért, mert a végeredmény elég erősen a hardcore stratégiákra hajaz, így a StarCraft-on szocializálódott stratégák máris felállhatnak és távozhatnak, mert a program egyáltalán nem nekik szók.

Na persze, ezek után nem is a franchise igazi fanatikusainak, mert egy olyan könyvmoly, aki oda-vissza volt a regényekért, ámde életében nem játszott még videojátékkal, maximum a Sims-sorozattal, az bizony azonnal beletöri a bicskáját már az oktató részbe is. Az illetékesek ugyanis egy nagyon összetett rendszert építettek fel a játék mögé - emiatt jár is nekik az elismerés -, ámde ez a bonyolultság gyakran olyan fejetlenséggel jár együtt, hogy meg is bocsájtjuk az alkotás azon hiányosságát, miszerint egy ilyen volumenű irodalmi műből, mint a Trónok Harca, nem voltak képesek egy rendes történetet összehozni az illetékesek. Na jó, mégsem bocsájtjuk meg ezen hiányosságot, hiszen aki egy több száz oldalas irományból csak annyit tudott kihámozni, hogy van egy Nymeria nevű királynő, aki népével le szeretne telepedni a Hét Királyság, avagy Westeros földjén, annak csak gratulálni tudok. Mindezt annak fényében írom, hogy tisztában vagyok azzal a ténnyel, miszerint a játék a könyv történetéhez képest 1000 éves eltéréssel játszódik.

Ahelyett azonban, hogy ezen keseregnénk - hozzáteszem jogosan - lássuk inkább a játékmenetet, amelynek nem titkoltan csak az alapjait kívánjuk bemutatni az alábbiakban, hiszen teljes egészében leírni még maguknak a fejlesztőknek sem sikerült a kézikönyvben. Mindennek az alapja a területfoglalás, amint azt már fentebb is említettem. Egy adott pályán általában számtalan régiót találunk, amelynek középpontját - rendre egy várost vagy egy erődöt - el kell foglalnunk, de nem ám erővel, sokkal inkább ésszel és cselszövéssel. Ennek köszönhetően első ízben egy követtel puhítjuk meg az adott területet, kötünk egy egyezményt, majd ezt a cselekményt folytatjuk egészen addig, amíg meg nem jelenik az ellenfél, aki hasonló tevékenységet folytat. Mivel neki is az lesz a célja, hogy a lehető legtöbb megyét elfoglalja - ebből származik majd bevételünk -, ezért megindul a békés egymásra licitálás, korábban megkötött szerződéseinket ugyanis a mesterséges intelligencia követei felülírhatják, elüldözik onnan a saját embereinket és így tovább.

Természetesen a történet nem ennyire egyszerű, akadnak kémek, cselszövők, bérgyilkosok és számtalan más speciális egység talonban, akikkel borsot törhetünk az ellenfél orra alá, de vigyázzunk, mert neki is lesznek ilyen kedves meglepetései, így egy kémmel és néhány testőrrel vagy beházasítással bevehetetlenné tehet egy-egy várost, cselszövőkkel lázadást szíthat különféle területeken, de természetesen mindezt mi is alkalmazhatjuk ellene, határt csak a birodalmi kincstár szabhat tevékenységünknek, de annak telítettsége úgyis eredményes munkánkon múlik. Kismillió lehetőségünk lesz arra, hogy miképpen foglaljuk el a területeket, illetőleg, hogy miképpen fedezzük fel az ellenfél cselszövéseit és hamis paktumait, ám ezeket mind felsorolni rendkívül nehéz lenne, így térjünk is rá arra, hogy mi történik akkor, ha elfogy a türelem és megunjuk, hogy az ellenség csak úgy ontja magából a követeket, akik rendre visszafoglalják korábbi területeinket, megfosztva minket ezáltal a jelentősebb bevételektől.

Ekkor kedveskéim jöhetnek a harcos egységek, bérelhetünk zsoldosokat vagy éppen saját sereget verbuválhatunk, akikkel leigázhatjuk az ellenfél földműveseit, kémeit vagy katonáit. Óvatosan bánjunk ugyanakkor az indulatokkal és ne csak azért, mert igencsak fapadosra sikerültek az összecsapások, hanem azért, mert minél tovább tudjuk fenntartani a békét - ez játékstílusunktól is függ - annál nagyobb lesz a nyerési esélyünk a misszió végén. A program ugyanis folyamatosan számolgatni fog, kinek nagyobb a bevétele, ki gyilkolta le a legtöbb ellenséges egységet, és így tovább, így a verseny tehát folyamatos, nekünk csak meg kell találni az egyensúlyt a végletek között, ami egyáltalán nem lesz olyan egyszerű, mint a legtöbb stratégia esetében. Amint ugyanis fentebb már említettem, gyakran totális káoszba és fejetlenségbe torkollik a Trónok Harca egy-egy küldetése. Hiába mondják meg nekünk mit kell tennünk, a hiányos oktatásnak és egyebeknek köszönhetően gyakran fogalmunk sem lesz, hogy mit kellene csinálnunk, de ha tudjuk is, azt már biztosan nem fogjuk, hogy miért.

A Trónok Harca: Eredet tehát enyhén szólva egy félkész videojáték képét festette le előttünk, érezni rajta, hogy a Cyanide maga sem tudta mit akar kihozni belőle. Erre utal, hogy - a borzasztóan hosszú töltési idők mellett - nem tettek manuális mentési lehetőséget a játékba, ami egy stratégia esetében valljuk be bátran, magas szintű hozzá nem értésről tanúskodik. Ugyan bele lehet magyarázni a programba, hogy ez bizony egy hardcore stratégia, de a helyzet az, hogy összevetve például egy Hearts of Iron-nal, még az is lényegesen letisztultabb és átláthatóbb, mint ez, márpedig aki játszott az egyik legjobb HC RTS-sel, az tudja, hogy ez nem kis szó. A valóság ugyanis az, hogy a Trónok Harca: Eredet egy félkész állapotban lévő, kontármunkával előállított, feleslegesen túlbonyolított, nulla történettel rendelkező, mindemellett pedig rettentően csúnya videojáték lett, ami szerény véleményem szerint csak szégyent hoz George R.R. Martin munkásságára. Őszintén sajnálom, hogy egy általam végletekig kedvelt franchise játékadaptációja ilyen minősíthetetlenre sikerült...