Too Human teszt

A hosszú fejlesztési idő sok játékra nyomta már rá a bélyegét, gondoljunk csak a közel nyolc éves várakozás után megérkező, majd azonnal elhasaló Prey-re, de ott van mindenki örök kedvence, a Duke Nukem Forever, amit valószínűleg azért neveztek el így, mert soha nem készül el. A legrégebb óta várt játékok jelenkori királya azonban nem más, mint a Silicon Knights dédelgetett gyermeke, a Too Human. Először 1999-ben (!) jelent meg néhány képkocka a norvég mitológiát feldolgozó RPG-ből a Sony első Játékállomására, majd nem sokkal később, 2000-ben már azt rebesgette a szaksajtó, hogy a Nintendo tette rá a mancsait a Too Humanre. Ekkor még senki sem gondolta volna, hogy a tényleges játék csak 2008-ban jelenik meg, ráadásul nem japán konzolon, hanem a rettegett nyugati rém masináján.


Szó se róla, ha a mitológia szót meghallja valaki, akkor leginkább a görög, esetleg római istenek serege jelenik meg lelki szemei előtt. Pedig a norvég mitológia is legalább akkora múltra tekinthet vissza, mint dél-európai társai. S míg utóbbiakat gyakran dolgozták már fel különböző stúdiók, addig a kontinens fázós részének legendáiról csak egy Lost Vikings sorozat jut eszembe, ami eléggé soványka. A Silicon Knights csapata azonban látott benne elegendő fantáziát, és játékukban megpróbálták a maximumot kihozni a témából. A fantázia azonban olyannyira kezdett el szárnyalni a Szilikonlovagok háza táján, hogy talán kicsit túlzásba is estek, és az ősi mitológia helyett egy szürreális, technokrata világot alkottak meg. Az Istenek nem holmi furcsa, emberfeletti erőket birtokló lények, hanem afféle cyborgok, akik természetfeletti reflexeiket a testükbe épített alkatrészeknek köszönhetik. Ez eddig egészen jól hangzik, és megnyugtathatok mindenkit: a történet kiváló a maga nemében. Az Istenek azonban mégis a fejükre estek, egészen pontosan az arccsontjukra, hiszen a Too Human ott vérzik el, ahol nem kellene: magánál a játéknál.

A történet dióhéjban: Az emberiség ellen megindult egy félelmetes géphadsereg, akik pusztításuk során ?feldolgozzák? áldozataikat, hogy emberibbek legyenek. Az Istenek, (közöttük mi), akik képességeiket erősítendő, testükbe gépi módosításokat ültettek, az egyetlenek, akik megállíthatják a pusztító hordát. Itt van az összes fő ?mindenható? a norvég mondavilágból, így találkozhatunk többek között Odinnal, Thorral, vagy az örök gonosszal, Lokival is. A sztori természetesen összetettebb annál, mint ahogy fent leírtam, és hála istennek bonyolódik is egy kicsit, ami miatt akár érdemes lehet egyszer végigjátszani a TH-t.


Kezdetben öt karakter közül választhatunk, természetesen különböző képességekkel. Míg az egyik harcos akár két kardot is foghat egyszerre a kezében, addig egy másik nagyobb védelmet élvez mindennemű támadás ellen, és így tovább. Nagyjából mindegyik típus használható, és bár személy szerint csak kettőt próbáltam ki, elmondható, hogy játékmenetben közel azonos élményt nyújt mindegyik. És ez egy ilyen jellegű játéknál nem sorolható a pozitív dolgok közé. Az irányításról csak pár szót ejtenék, hiszen annyira egyszerű, hogy akár egy ötéves is kitapasztalja pár perc alatt. A kulcs a jobb analóg kar, hiszen harcolni ezzel fogunk: amelyik irányba húzzuk, arra suhintunk egyet a kardunkkal / baltánkkal / kalapácsunkkal. Ha egy ellenfél messzebb van, felé húzva a kart karakterünk egy csúszó mozdulattal azonnal ott terem. E mellett a bal és a jobb ravasz a két marokfegyvert aktiválja, így a csaták alatt egészen jó kombókat is ki lehet hozni a közelharc és a lövés megfelelő kombinációjával. Vannak egyéb képességek is, mint a harci kiáltás, ami a képességeink hatásfokát erősíti egy rövid ideig, valamint egy területre ható csapást is véghez lehet vinni a jobb bumper használatával. A harci kiáltást és a speciális ütést csak akkor tudjuk használni, ha sokat kombózunk, és ez által feltöltődünk. Minél jobban harcolunk, annál erősebbek leszünk, mind képességileg, mint a támadások erősségét illetően (az aktuális harc alatt).


A gyógyító potionok elraktározását már el is felejthetjük, az egyetlen módja az életerő visszatöltésének az, ha ellenfeleink elejtenek egy healing orbot, és azt összeszedjük csata közben. Néha véletlenszerűen visszatöltődik maximumra az energiánk (gondolom nagyobb harcok után, de rendszert nem nagyon láttam benne). Ezen kívül még egy lehetőség van a gyógyulásra: ha meghalunk. Ekkor egy egészen kellemesen animált lény, a Valkűr leszáll az égből, és feltámaszt minket, igaz egy kicsivel előrébb az éppen aktuális elhalálozási ponttól. Az ellenfeleknek bevitt sebzés megmarad (á la Bioshock) ami miatt a játék kínosan könnyű, annak ellenére is, ha valaki ész nélkül megy előre és félpercenként meghal.

Nincsen RPG karakterlap nélkül, ami jelen esetben a Diablóhoz hasonlóan Skill Tree formájában jelenik meg. Szintlépéskor kezdetben három pontot oszthatunk el a képzettségek között, a későbbiekben pedig kevesebbet. Az hogy mire specializáljuk magunkat, teljesen tőlünk függ, két dolgot azonban figyelembe kell venni. Az egyik az, hogy bizonyos képességek megkövetelik egy másik tulajdonság meglétét, így ha egy irányba kezdtük el fejleszteni magunkat, akkor másik irányvonalon már nem igazán érdemes elindulni. A másik dolog, hogy nagyjából teljesen mindegy hogy mire milyen mennyiségű pontot adunk, hiszen a program mindig a szintünkhöz fogja igazítani a szörnyeket. Ergo: tök mindegy milyen karaktert csinálsz, semmit nem fogsz érzékelni belőle. Negyvenedik szinten is pontosan annyit fogsz lőni / ütni ugyanabba a lénybe, ami már a játék elején is beléd kötött. Hiába vagy isten, soha nem fogod annak érezni magad.


Szerencsére fegyverekből és páncélokból rengeteg van, ráadásul még fejleszteni is lehet őket bizonyos rúnákkal. Ezeknél már akad egy kis különbség. Van amivel lassabban ütsz vagy lőssz, más a sebzése a különböző dolgoknak, valamint a hatótávjuk is változó. A játékban van egy Auto Salvage nevezetű funkció, ami alapból be van kapcsolva, és állítólag, ha betelik az inventory-d, akkor megszabadít a legértéktelenebb dolgoktól. Ez a gyakorlatban nálam úgy működött, hogy akármit szedtem fel a földről, mondjuk egy ?hyper-super-one-shot-killer nuclear pulserifle of the Godslayer? (ilyen persze nincs, csak egy példa) nevű fegyvert, akkor hiába kerestem az inventoryban, a játék úgy döntött, hogy az nekem biztos nem kell, és inkább átalakította pénzzé, aminek a háromszorosából tudtam megvenni ugyanazt. Mivel a tárhelyünk hamar betelik, ezért az ilyen helyzeteket elkerülendő, inkább azonnal kapcsoljuk ki ezt a funkciót.


A játékmenetről annyit, hogy hosszú idő óta az egyik legunalmasabb, amivel találkoztam. Mivel az analóg karon van a harc, ezért a csata halál egyszerű, mindenféle reflexet és taktikát nélkülöz. Védekezni nem lehet, csak elugrani, de mivel gyakran közel harmincan lőnek rád egyszerre, ezért ez is vajmi keveset ér. A játék első harmadában szinte minden csatában elhalálozol legalább egyszer, aztán ahogy erősebbek lesznek a fegyvereid talán már némi ?taktikát? is bele fogsz vinni a csatákba. A kérdés csak az, hogy megéri a folyamatos ugrálás és futás ide-oda, hogyha nincs tétje a halálnak. Néha egyszerűbb berontani, és addig ütni az ellenfelet, amíg meg nem halsz. Hiszen úgysem halsz meg. Ők viszont legyengülve fogják várni az újjászületett énedet. A célzás amúgy is horribilis, a legritkább esetben lockol rá arra az ellenfélre amelyikre szeretnéd, és ha valakit kilőttél, akkor nem vált tovább automatikusan a következő lényre. Így gyakran azon veszed magad észre, hogy egy egész tárat belelőttél egy olyan gépszörnyre, ami már régen a földön fekszik. A kardozás számomra egyáltalán nem volt nyerő: inkább éreztem magam valamiféle flippergolyónak, mint egy istenségnek. Néhány harcnál már azt kezdtem el keresni, hogy melyik ellenféllel üthetem meg a Jackpotot.

A tíz év elég sok idő ahhoz, hogy csiszolgassák a külcsínyt, de a megnövekedett igények miatt gyakran olyan sokszor kell átírni az egész motort, hogy az meglátszik a végeredményen. Ilyen a Too Human is, ami néhány helyen kifejezetten szép, máskor pedig lerí róla, hogy nem a jelen konzolgeneráció volt az elsődleges cél. Az átvezető képsorok jól megkoreografáltak, és bár az emberek mozgása és beszéde kicsit darabos, azért összességében jól néz ki. Közel sem ilyen rózsás a helyzet, amikor a tényleges játékot nézzük. Aprócska karakterek, elmosott textúrák, kifejezetten korlátolt mozgástér, a semminél hirtelen véget érő pályaszakaszok. Érdemes megnézi a karakterlapot is, és ott a karakterünk képét, ami hogy úgy mondjam, nem néz ki túl jól. E mellett rengeteg és igen hosszú töltési idők, és a segítők oldaláról haszontalan mesterséges intelligencia várja a hack and slash-re vágyó játékosokat. A történet mellett az egyetlen ami nagyon megfogott, az a zene, ami a legszebb viking operáktól kezdve a kicsit elektronikusabb vonulatig tart, és eszméletlenül karakteres. Szintén elmondható ez majdnem az összes szereplő hangjátékáról.


Az elgondolás, mely szerint igenis lehet Diablohoz hasonló játékot készíteni konzolokra, már többször is kudarcba fulladt. Ez valószínűleg a kontroller sajátosságának tudható be. Egyszerűen vannak olyan játékok, amik csak PC-n állják meg a helyüket, és vannak, amik konzolon. Nem véletlenül nem jelent még meg a WoW Xboxra, és nem hiába nincsen PC-n Soul Calibur sorozat. A Too Human egy újabb ékes példa arra, hogy miért nem kellene ezt a stílust erőltetni. Szerepjátéknak gyenge, de akciójátékként sem igazán állja meg a helyét. A két pozitívum a már említett történet, valamint a kooperatív mód, amik miatt egyszer érdemes végigjátszani a TH-t. Ha azonban egy jó szerepjátékra vágysz 360-on, akkor várd meg a Fable vagy a Fallout új részét, hiszen már itt kopogtatnak az ajtónkon.