Tom Clancys EndWar teszt

/>Mindezt pedig innen tegyük is át feltételes módba, mert RTS ide vagy oda, személy szerint szinte egyszer sem éreztem azt a játékban, hogy most éppen komoly stratégiai döntéseket hozok, vagy, hogy most az a páncélos osztag ha felrobban, akkor én jaj, de nagy bajban leszek. Nem, ilyen nincs, hatalmas sajnálatomra. Az egész alkotás egy RTS nézetű akció inkább, ahol az a lényeg, hogy milyen gyorsan tudunk utánpótlást hívni, és, hogy több egységet küldjünk rá az ellenfél támadóerejére. A vicc pedig az, hogy még a legmagasabb fokozaton sem találkozunk túl nagy kihívással, bár ott azért már legalább meg kell gondolni, hogy melyik egységünket hová is tereljük a hatalmas pályákon.


Nézzük első körben a sztorit, aminek érdekesnek kellene lennie, mivel Tom Clancy neve ott díszeleg a címben, de azért annyira nem érdekfeszítő. A kezdés jó, miszerint 2016-ban hatalmas nukleáris háború veszi kezdetét az arabok oldaláról, aminek vége szakad, de olajválság tör ki belőle, miközben három nagy frakció, avagy világhatalom jön létre, az Európai Föderáció, Oroszország és értelemszerűen az USA képében. Ezek hol összevesznek, hol kibékülnek, lesz, hogy szövetséget kötnek, de a vége úgyis az lesz, hogy kiborul a bili, mi pedig ott állunk egy III. Világháború hajnalán, kezünkben az egérrel, és csak annyi erőnk van, hogy megkérdezzük, most mégis miről van szó? A sztorit ugyanis két percben elhadarják nekünk, a játék végéig pedig tulajdonképpen semmiről nem szól az EndWar, csak megyünk, jól megöljük az ellenfelet, és örülünk. Az alkotás kampány része egyébként két részre van osztva, aminek sok jelentősége nincs.

A Prelude to War az első, ami tulajdonképpen egy gyakorlatnak fogható fel és néhány pályából áll, de itt legalább szépen csavarják a sztorit, míg a másik rész a World War III, ahol már teljesen elszabadul a pokol, mindenki támad mindenkit, nekünk pedig az a célunk, hogy elnyerjük a trófeát, alias leigázzunk mindent és mindenkit, amit úgy érhetünk el, hogy lerohanjuk az ellenséges frakció fővárosát, vagy megnyerünk néhány csatát, aminek következtében más és más befejezésre számíthatunk. Meglepetésre azonban ne számítson senki sem, sőt, azt is felejtse el bárki, hogy elsőre mindent megért a játékból, hiszen sikerült olyan kesze-kuszára szabni a történetet és mellette a kezelhetőséget is, hogy ember legyen a talpán, aki valamit is kibogoz ebből az összevisszaságból.


A sztori egyébként szerteágazó és foszlányokból derül csak ki minden, sőt, ugye ahogyan említettem is, lehetőség van más és más befejezéseket kicsikarni a játékból, szóval ezek mélyebb ismertetésébe most nem mennék bele, mert van itt még nekünk egy olyan, hogy hangirányítás, ami egy hatalmas újdonságnak volt beharangozva az EndWar esetében. Nem is tudom mit mondhatnék erről úgy, hogy az kulturált legyen, hiszen borzalmasan rosszul sikerült. Kezdődött ott, hogy mikor először betöltöttem a játékot, rögtön rohantam a kis mezei mikrofonomért, hogy na most aztán én leszek a világ ura, és a fotelből teát szürcsölve, nagy pipával a számban leigázok mindent és mindenkit, de helyette magamat sikerült leamortizálnom. A sima mezei mikrofon, ami amúgy teljesen alkalmas bármire, egyszerűen nem működött. Felismerte a gép, felismerte a játék, de akármennyire is kiabáltam a parancsokat (többféle kiejtéssel is), akármennyire vörösödött a fejem, és akármennyire akarták rám hívni a rendőrséget a szomszédok csendháborításért, nem akarta felismerni a hangomat a játék, mindig túl halknak titulálta.

Ekkor jött az isteni szikra, és (zenei múltamnak hála) előkapartam a stúdiós mikrofonomat, amelynek érzékenysége többszöröse a mezei számítógépes mikrofonokhoz képest, és azzal is megpróbáltam. Láss csodát, működött, igaz, hogy még így is kiabálnom kellett, de már nem annyira, ellenben itt még nem volt vége a megpróbáltatásoknak, arról meg nem is beszélve, hogy profi mikrofonja nem biztos, hogy mindenkinek akad otthon a fiók mélyén. Mikor önelégülten végigcsináltam a hangirányítás gyakorlatát, jöhetett élesben az egész, és nagy meglepődésemre nem mindig működött úgy, ahogyan kellett volna. Vagy egyszerűen nem csinált semmit a program, vagy teljesen mást csináltak az egységeim, már ha az mozdult meg, amelyiket én akartam, szóval az én szememben a hangirányítás elbukott, bármennyire is szerettem volna róla jókat mondani. Ami működött néha (mondjuk úgy az alapok), azok jók voltak, de sajnos halott ötlet ez az egész, ami még jócskán finomhangolásra szorult volna.

Ebből következik, hogy a játék nagy részét a szokásos billentyűzet és egér párossal játszottam, mert semmi kedvem nem volt elveszíteni a hangomat, másrészt meg mert így egy sokkal letisztultabb irányítás fogad minket, a szokásos kijelölöm az egységet, odakattintok, odamegy tendenciát követve. Az egyetlen problémám itt (ami hihetetlen idegesítő), a kamerakezelés volt. Senki se gondoljon a szokásos RTS kameramozgásra, ahol arra megyünk és oda közelítünk ahová szeretnénk, itt ugyanis teljesen fix az egész. Egy egység fölött mozog a kamera, nem tudunk szabadon pásztázni , így az a megoldás lehetséges csak, hogy az egységek között ugrálunk, és akkor oda megy a kamera, amelyiket kiválasztottuk. Ennek csak az a hátulütője, hogy ha egy olyan helyre szeretnénk eljutni, ahol még nem állomásozik seregünk, akkor kénytelenek vagyunk aprólékosan kattintgatni a cél felé, mert vaktában kijelölve az útvonalat, érhetnek meglepetések. Eddig elég negatív dolgokat meséltem csak el a játékról, azonban van pozitív része is, de mindig jobb előbb a rosszról, aztán a jóról beszélni, így következzen az EndWar legnagyobb erénye, a játékmenet.

#tv#

Bár még valahol az elején kifejtettem, hogy a játéknak nem sok köze van a klasszikus RTS játékmenethez, tehát nem fogjuk úgy érezni, hogy komoly stratégiai harcokat folytatunk, így is egész kellemes játékmenettel találkozhatunk. A csaták indulása előtt egy hatalmas földgömbön tájékozódhatunk arról, hogy a III. Világháború éppen hogyan áll, általában akkor jól, ha a kezdésnél kiválasztott frakciónk van az élen, hiszen itt már csak egy oldalon harcolhatunk. Ez a kis képernyő az úgynevezett Situation Room, ahol nem csak erről, hanem rangunkról és az aktuális feladatokról is találhatunk információkat. Itt tudjuk továbbá kiválasztani, hogy éppen melyik missziót kívánjuk átháborúzni, de a Barracks menüpontba lépve, egységeinket is szájízünkre szabhatjuk. Kicsit megbontva a sorrendet, előbb tekintsük át ezt az opciót, ugyanis jópofa dolog. Ha megnyertünk egy-egy aktuális küldetést, akkor általában mindig játékbeli pontokat kapunk, amelyeket egységfejlesztésre költhetünk el.

Az EndWar-ban találkozhatunk gyalogos egységekkel (riflemen és engineers), de akadnak természetesen tankok, légi egységek (helikopterek), önjáró nehéztüzérség, tehát a skála elég széles. Ezeket természetesen fejleszthetjük, kemény pontok ellenében, ennek folyományaként erősebb sebzéssel, gyorsasággal és hasonlókkal ruházhatjuk fel őket. Mivel nagyon sok egység van, mindegyikre nem marad pontunk, így érdemes egyet kiválasztani és azt a végtelenségig fejleszteni, én is ezt tettem, méghozzá a tankok esetében, akik a 14. ütközet után már mind a "legendás" fokozatban voltak, és ha lehívtam belőlük vagy 5-6 egységnyit, esélye sem volt az ellenségnek, bármivel is támadott. (Na jó, az atombombával szemben esélytelen voltam...) Ebben az opcióban egyébként érdemes mélyebbre túrni, hiszen találkozhatunk érdekességekkel, mást nem szeretnék itt lelőni, amit kiemelnék még (mert ingyen van, ha-ha), az a terepfestés, amit egységeinkre aggathatunk.

Nos, lássuk a játékmenetet, teljes valójában. Nem lesz nehéz feladat ezt leírni, hiszen tulajdonképpen mindig ugyanaz lesz a célunk, el kell pusztítanunk az ellenséges egységeket. Az aktuális misszió kiválasztása után körvonalazzák előttünk a feladatunkat, majd kiválaszthatjuk, hogy milyen egységekkel kívánunk nekiindulni az ütközetnek. Itt érdemes a legerősebb darabokat betenni, bár sok jelentősége nincs, hiszen mihelyst betölt a pálya, már hívhatjuk is az erősítést, ami a továbbiakban is csak így marad, a pálya végére tehát már akár 12 egységünk is a terepen lehet, akiket élvezet lesz vezérelni, hiszen akkora lesz a káosz, köszönhetően elsősorban a kamerakezelésnek, hogy ember legyen a talpán, aki egykönnyen hozzászokik. Az aktuális térképen általában stratégiai pontok vannak elhelyezve, amelyeket elfoglalhatunk, és telepíthetünk rájuk akár légi csapásra alkalmas radarokat is többek között. Ha ezek közül a stratégiai pontok közül mindet elfoglaltuk, de legalábbis sokat és többet, mint az ellenfél, akkor megnyerjük a csatát, feltéve, ha tartani tudjuk magunkat az ellenséggel szemben, ami nem lesz nehéz, hiszen szinte odafutnak elénk lelövetni magukat, mivel nincs agyuk, mesterséges intelligenciát pedig mintha elfelejtettek volna programozni nekik a fejlesztők.

Persze csatát nem csak így nyerhetünk, hanem úgy is, ha az összes ellenséges egységet elpusztítjuk az adott térképen, ami megint egy egyszerű feladat lesz, az imént említett MI hiányosságai miatt. Ráadásképpen külön ki kell emelnem, hogy ugye én a tankokat fejlesztettem a maximális szintre, az ellenfél mégis még a 20. körben is gyalogos egységeket küldött rám, és csak elvétve találkoztam egy-két tank naszáddal, vagy önjáró löveggel, amelyekkel szintén nem volt nehéz elbánni, hiszen tankjaim a legmagasabb szinten voltak, ha pedig gond akadt volna, előhívtam a speciális képességüket, (mivel ilyenkor már az is van nekik, és meglepő módon erősebb lövést eredményez). Egyébiránt ha egy egységünk netán elúszna a harcmezőn, nem kell megijednünk, hiszen néhány másodperc elteltével már hívhatjuk is helyébe az erősítést, de meg is adhatjuk magunkat, ha nagyon szívünkön viseljük egy-egy tank, vagy katona sorsát.


Így a végére nem is maradt más, mint a szokásos kinézet és a hangok ismertetése. Kezdjük utóbbival. A zenékre megmondom őszintén nem emlékszem, ebből az következik, hogy nem hagytak nyomot bennem, tehát biztosan átlagon aluliak, a hangok viszont már egyáltalán nem azok. A lövések például olyan basszussal támadják meg dobhártyáinkat, hogy nagyobb hangerő esetén akár egészségügyi károsodást is okozhatnak, ez pedig szinte minden hanghatásról elmondható, én mondjuk egy kis dögöt még tettem volna a mozgás közben hallható hangokra, valamint a lánctalpas járművek csikorgó hangjai sem hallhatjuk, bár ez lehet a jövőben már nem is lesz jellemző a páncélóriásokra.


A grafika RTS-hez képest szép. Ugyan nem annyira, mint amennyire az előzetesekből vártuk, de nagyon is korrekt az összkép. Az egységek nagyon részletesen vannak kidolgozva, minden apróság szépen kivehető rajtuk, a nagyobb járművek nyomot hagynak a talajon, a környezet is bizonyos szintig rombolható, tehát egy kifejezetten szép játékkal van dolgunk, ami nem mellesleg még nagyon jól optimalizált is. Egyedül a pályák változatosságával van komoly gondom, hiszen lesz, amikor kétszer is találkozunk ugyanazokkal a térképekkel, de ha másikra lépünk, akkor is kicsit monoton és túlontúl hasonló összkép fogad minket. Hasonló negatívum, amikor egységeink egymáson átmennek úgy, mintha nem is lett volna ott semmi, de találkoztam olyannal is, amikor egy transzport simán keresztülment egy épületen úgy, hogy sem benne, sem a házban nem esett semmi kár, erre talán nem ártott volna jobban odafigyelni, hiszen enyhén a "LOL" kategóriába tartozik.

Összegzésképpen vegyes érzelmek kavaroghatnak bennünk, annak ellenére is, hogy többjátékos mód és a szokásos skirmish játék is részese az EndWar-nak. A kampány első része, amíg tanuljuk a játék kezelését és fortélyait, kiváló, majd a III. Világháború beköszöntével egyre jobban kezd unalomba fulladni a produkció, amit már semmi sem fog megmenteni ettől. Hiába RTS a stílus meghatározása, nagy stratégiai érzék nem kell a játékhoz, ha túlerőben vagyunk már sikereket könyvelhetünk el. Azt mindenképpen ki kell emelni a végére, hogy akinek sikerül megszoknia a hangirányítást, valamint nem utolsó sorban működésre bírnia, az plusz pontszámokat adhat hozzá a végső értékeléshez, ugyanis jó móka, csak nem ártott volna még tökéletesíteni rajta. A Tom Clancy's EndWar sajnos üvölt a hibáktól, pedig az alapötlet nagyon jó, valamint a hang alapú vezérlés is elvitte volna a hátán a produkciót, de ott egy "ha", ami kulcsszó az egész játék esetében. HA, lesz egy következő rész, akkor erre, és néhány kiváló ötletre rá kellene gyúrni, hogy az ember úgy érezze, tényleg ő irányítja a III. Világháborút, nem csak a túlerő, amit képvisel. Sajnos ennél sokkal többet kellett volna letenni arra a bizonyos asztalra, persze akinek nem kellenek új ötletek, csak egy elképzelt világégést szeretne átharcolni RTS nézetből, az már meg is találta álmai játékát, amely legalább nem bugos...

#tv2#