Ez egy elég komoly ösztönző erő lehet még a nagyobb játékfejlesztőknek is arra, hogy a világháborúhoz nyúljanak, hiszen tulajdonképpen kisebb pénzmagból is ki lehet hozni egy nyereséges projektet. Ez azonban csak egy ok a sok közül, a számtalan rajongót, aki él-hal a II. Világháborúért, természetesen nem kell győzködni, ők voltak, vannak és lesznek is, igényük pedig mindig lesz egy-egy a témában fogant játékra. A Theatre of War 2: Africa 1943 pedig egy újabb darab a sorban, ráadásul stratégia is, aminek sokan még jobban fognak örülni.

Azonban stratégia és stratégia között is van különbség, itt pedig most ne arra gondoljunk, hogy körökre osztott vagy valós idejű darabbal van dolgunk, hanem sokkal inkább arra, hogy valami mennyire realisztikus és mennyire nem az. Már a játék első epizódja esetében (még 2007-ben) is meggyőződhettünk arról, hogy a fejlesztők nem veszik félvállról a háború lemintázását, hiszen egy tankönyvnyi hiteles adat, realisztikus modellezés, és egyebek fogadtak minket, amely szerencsére a második rész esetében is elmondható. Ahogyan az is, hogy valószínűleg ugyanúgy meg fogja osztani a játékosokat, mint az első epizód, hiszen fel lehetne hozni negatív, de pozitív gondolatokat is a második Theatre of War-ról. De haladjunk szépen sorban.

Klisé következik, a játék története maga a történelem, így ezen nincs is mit színesíteni, a II. Világháború észak-afrikai hadszínterén randalírozunk, orosz fejlesztés ellenére pedig nem vehetjük irányításunk alá a szovjet hadsereget. Aki tájékozott, az tudja, hogy valahol ez érthető is, cserébe viszont így sem maradunk játszani való nélkül, ugyanis az amerikai, az angol, valamint a német oldal küzdelmeibe pillanthatunk bele egy-egy több küldetést felölelő kampány erejéig. Mindegyik hadjáratot már az elején elkezdhetjük, és úgy haladunk, ahogyan kedvünk tartja. Három nehézségi fokozat között válogathatunk, ezek a szokásosak, azonban nem árt a kezdő RTS fanatikusoknak rögtön az első szinten kezdeni, hiszen ott még a tapasztalatlanabbak is szerezhetnek maguknak sikerélményt, a legnehezebb fokozaton viszont csak az aprólékos vérstratégák fognak érvényesülni, ez már most nyugtázható.

Fentebb szóba került már a realizmus, amelyet kimerítettünk annyiban, hogy sok háttéradat, illetve kiváló ábrázolás tartozik a programhoz. Ezen nagyon nem is érdemes mit ragozni, a grafikáról és a részletességről viszont már muszáj. Kezdjük ott, hogy elég bivaly gép kell a játékhoz, RTS ide vagy oda. Nyilván konfigurációfüggő is a dolog, de jóval az ajánlott gépigényen felül lévő tesztgépünkön, minden beállítást a maximumra húzva, képes volt 5-10 képkocka per másodpercre lassulni a program, főleg a nagyobb összecsapások esetében, ami még a diavetítés fogalmát is kimeríti. A beállítások állítgatásával nyilván lehet játszadozni, sőt, kell is, de aki csak ki szeretné próbálni, elsősorban az ajánlott gépigényt vegye figyelembe. Nevezhetjük tehát kissé optimalizálatlannak a játékot, de csúnyának már semmiképpen sem! Aki mindent maximumra húzva, nagy felbontásban ráközelített az egységekre, az tudja miről van szó, ugyanis olyan apróságokat sikerült lemintázniuk a programozóknak, amilyenekre még álmainkban sem gondoltunk volna.

Például a tankok festését érdemes átböngészni, a lövegekre is ajánlott ráközelíteni, de a páncélosok kigyulladása esetén se hagyjuk ki az égő fémdobozból kiugráló katonákat, ami egyenesen parádésra sikeredett. Olyan részletek ezek, amelyek ugyan csak egyszer-kétszer szórakoztatók, de akkor nagyon. Továbbá elég nagy félelmem volt az, hogy vajon Afrika sivatagjait mennyire sikerül érdekesre leformázniuk az illetékeseknek. Nem szeretem a túlzottan napsütéses és világos játékokat, de a Theatre of War 2: Africa 1943 ezen a téren is nagyon hangulatos darab, hiszen sivatag ide, homok oda, sikerült olyan apróságokkal (oázisok, hegyek-völgyek, kisvárosok) feldobniuk a programozóknak az amúgy kietlennek várt tájakat, hogy azért újabb plusz ponttal kell gazdagítanunk a játékot. Nyilván az európai hadszíntér sokkal hangulatosabb, mint ez a sárgaságot kapott pusztaság, de jobb híján ennek kell örülnünk.

A kinézetbe tehát tulajdonképpen csak az optimalizálatlanság miatt lehetne belekötni, de azért nagyon, valamint nem szabad elmenni szó nélkül amellett sem, hogy madártávlatból kissé összecsapottnak látszik az egész alkotás, a közeli részletesség tehát így szépen elveszik, egyes tárgyak pedig egy nagy pacának felelnek meg. A fizika, mint olyan is létezik a második Theatre of War-ban, rombolható szinte minden a játéktéren, és felülnézetből még jól is néz ki, közelről viszont inkább kerüljük a tanulmányozását. Ezt ellensúlyozza viszont, hogy nagyon jóra sikerültek a robbanáseffektek, de csak látványra, hanghatásuk miatt előbb kapunk sírógörcsöt.

Ám a látvány nem minden, lássuk a játékmenetet, amiben ugye már előre gondolhatjátok, sok újdonság nem fogad minket, de mindenképpen megér ez a rész is néhány ezer karaktert. Nos, egy-egy pálya indítása után rögtön a térképen találjuk magunkat, de szüneteltetett módban, ugyanis az első lépés az, hogy elrendezgetjük egységeinket. Minden egyes katonát és páncélost oda rakhatunk a térkép kijelölt pontján, ahová csak szeretnénk, majd ha úgy gondoljuk kész a tökéletes taktika (órákat is el lehet lenni ezzel a résszel egy nagyobb ütközet előtt), indulhat is a móka, majd a hatalmas robbanások. Ez a taktikai előzmény a fő összecsapás előtt nagyon jó ötlet, bár elsősorban csak akkor van értelme, ha védenünk kell valamit, ugyanis támadás esetében teljesen mindegy, hogy mit hová teszünk, ugyanis amire odaérünk a célponthoz, hadseregünk már százfelé lesz. Ennek ellenére hasznos kis rész, ezt más játékokban is szívesen viszontlátnám.

Maga a valós idejű része az alkotásnak a szokásos klisé kategóriába helyezhető, kijelöljük az egységet, kattintunk, odamegy, vagy lelő valamit, embereinket beküldhetjük a házakba, az egységek több helyen sebesülnek, tehát egy tankot vagy teljesen likvidálhatunk, vagy csak lövés képtelenné, esetleg mozgásképtelenné tehetünk. Ha a sors úgy hozza, elfoglalhatjuk az ellenség járműveit, lövegeit, sőt, egységeinknek még inventory-juk is van, aminek hála megválogathatjuk, hogy milyen fegyverrel, vagy éppen milyen lőszerrel hadakozzanak az ellenfelekkel. Az ütközetek közben hívhatunk erősítést, légicsapást, de bevethetjük a nehéztüzérséget is, nyilván csak akkor és csak annyit, amennyit a program előre kiosztott nekünk.

Ha küldetésünket sikeresen véghezvittük, azaz visszavertük a támadást, megvédtük vagy elfoglaltuk amit kellett, akkor meg is kapjuk a "Victory" képernyőt, majd érkezik a program egyik legjobb része, amely az igazán aprólékos stratégáknak lesz maga a Kánaán. A háború után ugyanis az ütközetet túlélt egységek kapnak kitüntetéseket és fejlődési pontokat, amelyeket akár egyenként kiosztogathatunk, személyre szabottan válogatva, hogy kinek mennyit, így lehetőségünk lesz személyes kedvenceket is avatni. Aki nem akar annyit szöszmötölni ezzel a valóban aprólékos opcióval, az egy gombra kattintva elintézheti a gondot, hiszen a program képes magától is kiosztani ezeket a pontokat -direkt megnéztem- meglepően jól.

Az elhangzottak eddig mind szép és jó képet festettek a játékról, eddig egyedül a grafikába kötöttünk bele egy kicsit, pedig a játékmenetben is találkozhatunk hibákkal. Ilyen például az (a program személyeskedő mivolta miatt), amikor egy nagyobb összecsapásban elkezdi az ellenfél ledarálni katonáinkat, a játék pedig tulajdonképpen 1-2 másodpercenként leszünetelteti magát, mert közölni szeretné, hogy ez meg ez a katonánk bizony ottmaradt a harcmezőn. Az opció egy átlagos közkatona esetében teljesen felesleges, sőt, túlontúl idegesítő, és a legjobb az egészben, hogy sem kikapcsolni, sem a beállításain módosítani nem lehet. Utóbbira azért lenne szükségünk, mert egy tank elvesztéséről tényleg jó lenne tudni a csata hevében is, de minden egyes közkatona halálát, ráadásul név szerint, már annyira nem fogadjuk érdeklődéssel.

További negatívum volt számomra még az, hogy a realizmus ugyan végig a játék szerves részeit képezi, egyes momentumok esetében azonban ez erősen megkérdőjelezhető. Ezt leginkább akkor vettem észre, amikor egyetlen egy Panzer IV-el (Ausf. F2), megrohamoztam egy dombot, ahol három (!) M10-es tank állomásozott. Ők magaslaton voltak, tehát jobb rálátásuk volt rám, mint fordítva, mégis sikerült szemből (!) kilődöznöm őket. Ilyen és ehhez hasonlókra nem ártott volna jobban odafigyelni, bár azt is hozzá kell tenni a gondolatmenethez, hogy a legnagyobb nehézségi fokon ilyennel már nem fogunk találkozni.

Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a játék hangulata mellett, hiszen egy második világháborús alkotást elsősorban ez szokott magasba emelni. A Theatre of War 2: Africa 1943 esetében szerencsére semmi probléma nincs a hangulattal (kivéve azt, hogy Afrikában járunk), igazi háborús élményben lesz részünk a betöltése után, bár a mesterséges intelligencián még lehetett volna finomítani, hiszen sokszor szinte már rutinszerűen érkeznek az ellenfelek, és szinte csak arra várnak, hogy szépen sorban kilövöldözzük őket. Ezzel ellentétben a mi csapatunk már elég intelligens egy brigád, bár néha ők is csinálnak furcsa dolgokat, például a tankok minden ok nélkül kimozdulnak a fedezék mögül, néhány katona mindig idegrohamot kap, ha megérkezik az ellenség, és vagy visszavonul, vagy úgy beragad valahová, hogy onnan esze ágában sincs kijönni, tehát azért akadnak hibái jócskán a játéknak, de ennek ellenére is egy túlontúl szerethető darab. Vagy nem ugyebár, ezt embere válogatja, de aki szereti a második világháborús RTS játékokat, az nem fog csalódni a Theatre of War 2-ben sem. Legyen ez a végszó!