Türelmes ember vagyok. Ennek köszönhetően képes vagyok hosszú ideig sötét sarkokban rejtőzködni a lopakodós játékokban, nyugton ülni az okmányhivatalban, vagy éppen jó pár napot várni arra, hogy egyes játékkészítők megpróbáljanak javítani azon a borzalmon, amit ők játék néven szabadjára engedtek. Mivel a Terminal Reality úgy döntött, hogy az általam megszabott időn belül nem él a lehetőséggel, így arról a borzalmas szörnyszülöttről írni, amely jelenleg The Walking Dead: Survival Instinct néven kóricál a boltok sötét polcain.
Amikor néhány hónappal ezelőtt kiszivárgott egy videó a játékkal kapcsolatban, a negatív visszhang hatására az illetékesek cáfolták, hogy a tényleges verzióból származó képsorokat láthattuk, és elmondásuk szerint a mozgóanyagot afféle belső demonstrációnak szánták. A legtöbbekkel ellentetében én sem igazán hittem el ezt a kijelentést, de őszintén szólva nem is találtam vészesnek a mozgóanyagot. Bár a játék technikai színvonala miatt kicsit féltem, úgy voltam vele, hogyha maga a játékélmény kárpótol, akkor kinézet tekintetében felőlem akár a Doom 2 is lealázhatja a Terminal Reality játékát. És hogy a végkifejlet milyen lett? Nagyjából olyan, mint a sorozat. Egyszerre remek, és rémesen rossz.

A játék története a zombi-apokalipszis kezdetén veszi fel a fonalat, arra az időszakra tehető tehát, amikor Rick még az igazak álmát kómázta a kórházban. Az első három percben a Dixon fivérek édesapját irányítva megtanuljuk a kezelés alapjait, majd a véres tragédiába torkolló vadászat után Daryl felett vesszük át az irányítást, aki elhatározza, hogy a kegyetlen időkben egy valakire számíthat igazán, így nekiindul az útnak, hogy kiszabadítsa Merle-t a börtönből. Útja során egész szép bandát toboroz maga köré, így látszólag minden esélye megvan arra, hogy ép bőrrel megússza az apokalipszist.

Amikor először elkezdtem a játékot, tíz perc után eltorzult arccal álltam fel előle. Az első benyomásom nagyon negatív volt a Survival Instinct-tel kapcsolatban, köszönhetően annak, hogy a hangokat leszámítva a játéknak szinte semmilyen olyan szegmense nem volt, amibe ne tudtam volna rögtön belekötni. Persze később ismét leszíjaztam magam a gép elé, és ezúttal már több órán keresztül irtottam a rám törő hordákat, és be kellett látnom, hogy nekem bizony bejön a játék.
A Survival Instinct ugyanis alapjaiban egy igen jó játék, amit azonban megöl a sok apró hibája. Ettől függetlenül nem mehetünk el szó nélkül az erényei mellett, így most következzen pár sor azokról.

Bár máig a szívem csücske mind a Left 4 Dead, mind pedig a Dead Island, egy idő után bizony unalmassá válik az, hogy a zombikat és fertőzötteket tonnaszámra daráljuk a legkülönfélébb fegyverekkel. Aki hasonlóképen érez, és olyan zombis játékot keres, ahol egy élőhalott már valódi ellenfélnek számít, kettővel pedig már igen nehezen bánhatunk csak el egyszerre, az megtalálhatja számításait a Survival Instinct-ben. A játék egyik fő erénye egyértelműen az, hogy nagyon építkezik a túlélő életérzésre. A legfőbb fegyverünk a lesből támadás, legjobb védekezésünk pedig a lopakodás. Bár a néhány közelharci fegyver mellett pár lőfegyver is helyet kapott a játékban, használni őket nem igazán érdemes, mivel a lövéssel ugyan gyorsan végezhetünk egy-egy ellenféllel, de sokkal több fog a nyakunkba csődülni a durrogtatás miatt.
Szintén a túlélő érzést erősíti az, hogy a játékban nincs lehetőségünk az egyes pályákon menteni, így ha egy elbaltázott döntés miatt a holtak martalékává válunk, akkor bizony ráfaragtunk, kezdhetünk mindent előröl. A visszajelzések alapján ez sok játékosnak nem jött be, nekem azonban nagyon tetszett, így ugyanis rá voltam kényszerítve arra, hogy mindig résen legyek.

Mindezek mellett a játékban helyet kapott egy „túlélő-menedzsment” rész. Az egyes területekről az új városokba, helyszínekre autóval juthatunk el, és kiválaszthatjuk, hogy milyen utakon szeretnénk közlekedni. Autópályán kevés üzemanyagot fogyaszt a járművünk, de kevés az esélye annak, hogy belefutunk bármilyen számunkra hasznos dologba, míg a mellékutakon bizony zabálja az üzemanyagot a gépsárkányunk, cserébe viszont esélyes, hogy értékes felszerelést zsákmányolhatunk.

A játékban több járművet is el fogunk tulajdonítani, melyek eltérő férőhellyel rendelkeznek, így ha kedvünk tartja, az egyes helyszíneken megmentett alakoknak megengedhetjük, hogy csatlakozzanak hozzánk. Az új pályákon kiküldhetjük őket fegyvereket, ételt, vagy pedig üzemanyagot szerezni, amivel azonban kockáztatjuk a testi épségüket. Mindent összevetve, a játék ezen szegmense nekem nagyon tetszett, hiszen így többszöri végigjátszás során sem válik egyhangúvá a dolog.
Az más kérdés, hogy csak kevesen fognak újból nekifogni a játéknak, a Survival Instinct-et ugyanis nem véletlenül bírálják. Bár a fentebb említett jellemzők miatt akár pozitív is lehetne az összkép, mint azt korábban említettem, a játékot sajnos megöli a sok apró, ám annál kellemetlenebb hiba.

Egyrészt csökkenti a túlélő-érzést az, hogy a játékban nincs lehetőségünk úgy igazán kutatni. Nem törhetünk fel autókat, nem nyitogathatunk szekrényeket, fiókokat, a megtalálható tárgyakat elszórva találhatjuk meg a pályákon.

Szinten alávág a túlélésnek az, hogy a hiába pucolunk ki egy helyiséget, az nem marad üres, a játék ugyanis folyamatosan kószáló-utánpótlásban részesít minket. A probléma az, hogy ezt nem az elvárt módon teszi, például úgy, hogy a pálya egy elérhetetlen részéről jönnek az új élőholtak, hanem úgy, hogy mindenféle körítés nélkül bedobja őket. Hiába tervezzük meg a következő lépésünket, és takarítjuk ki az egyik sikátort, hogy majd később ott gond nélkül tudjunk menekülni, biztosak lehetünk abban, hogy mire kettőt fordulunk, ismét csordultig lesz zombikkal. Ezzel a játék elveszti azt a reális mivoltát, amelyre építkezni szeretne.
Ami azonban végképp lerontja az összképet, az a Surival Instinct technikai kiforratlansága. Bár kinézet tekintetében a játék nagyon gyengén teljesít, ez megbocsájtható lenne, hiszen egy jó játék esetében a grafika csak másodlagos jellemző. A probléma az, hogy a gyenge körítéshez hatalmas gépigény társul, aminek következtében csak minimális beállítások mellett tudtam élvezhetően futtatni a játékot. A 4:3-as monitoromat sem igazán szerette, így folyamatos problémám akadt a látószög megfelelő kezelésével, aminek az lett a vége, letterboxing híján betöltöttem egy fekete hátteret, majd ablakban játszottam a játékot, így valamennyire tudtam imitálni a hiányzó feature-t.

Persze az előbbi probléma nyilván nem minden játékost érint, az azonban igen, hogy a játék meglehetősen csúnyán bánik a modellekkel. Ezalatt most nem arra gondolok, hogy a Victoria’s Secret angyalai a kószálók között sétafikálnak naphosszat – bár jó pár kórosan sovány élőhalott között éppen ők is ott lehetnek -, hanem azt, hogy sokszor nem minden az, aminek látszik. Vagy pontosabban nem látszik. Az utunkat rendszeresen láthatatlan falak állják el, ám míg ezzel éppen ki is békülnék, azzal már nem tudok, hogy nem egyszer köszönhettem annak a halálomat, hogy hiába lőttem látszólag fejbe a felém meginduló holtakat, a töltényeimet sokszor megfogták a kocsik, tartályok, holott bőven több tíz centiméterre tőlük hasított el elméletileg a golyó. Az első pályák egyikén például bevett taktikám volt, hogy felmásztam a tartálykocsik tetejére, és onnan lövöldözve tisztítottam meg a terepet, ám egy idő után sajnos el kellett hagynom a helyemet, mert néhány kószálóval nem bírtam végezni. Látszólag hiába lőttem őket tisztán fejbe, a játék úgy látta, hogy ott bizony még tartály van, ezért megfogta a töltényeim jelentős részét. Toleráns ember vagyok, de az ilyen égbekiáltó hibákat még én sem viselem el.
Az irányítás mellett szintén nem mehetek el szó nélkül. A játék bizony kőkeményen konzolport, és ez nagyon meglátszik rajta. A hatalmas gépigény, és hiányos beállítási lehetőségek mellett az irányítás sem lett a legjobb. Bár elméletileg a billentyűzet-egér párossal játszható a játék, bizony kőkeményen szokni kell a dolgot, mivel akárhogyan próbáltam skálázni az egérérzékenységet, nem találtam olyan értéket, ami valóban jól használható lett volna. Kontrollerrel ellenben tökéletes irányítható volt, csak hát az FPS-ek esetében az bizony nagyon idegen nekem.

A sok negatívum mellett azonban dicséret illeti a hangokat. Mind a szinkronszínészek nagyon jól végzik a dolgukat, mind pedig a zenei rész megfelelően adja vissza a sorozat hangulatát, panaszra tehát egyáltalán nem lehet okunk.
Mindent összevetve a The Walking Dead: Survival Intinct egy nem jó játék. Megvolt benne a potenciál, és ha a készítők esetleg úgy döntenének, hogy políroznak még rajta, talán még jó játékká is válhatna, ám jelen esetben sajnos nem ez a helyzet. Bár a cikkben nem tértem rá ki külön, érdemes megemlítenem, hogy az alkotás bizony rövid, egy délután alatt lazán végigjátszhatjuk, ami a hibák tekintetében talán annyira nem is rossz dolog. Mindent összevetve, mégsem mondom azt, hogy ne próbálja ki senki se a játékot, hiszen egy olyan stílus képviselőjéről van szó, amellyel nem igazán lehetne nemhogy Dunát, de még csak patakot sem rekeszteni. A játék tehát pont olyan, mint a sorozat, egyfajta kettősség figyelhető meg vele kapcsolatban. Egyszerre intelligens és ostoba, kifinomult és kőkorszaki. Egy próbát mindenképpen megér, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy érdemes volt-e várni a Terminal Reality játékára.