The Walking Dead: Episode 3 - Long Road Ahead teszt

Jómagam - és feltételezem, hogy velem együtt a legtöbb rajongó is - azt várta a Long Road Ahead címet kapott harmadik epizódtól, hogy továbbálmodja a kiválóan felépített és fordulatokkal alaposan megtarkított történetet, illetve lényegesen nagyobb interakciót biztosít majd a pályaelemekkel is, amit reményeim szerint fejtörőkkel értek volna el az illetékesek. Hogy sikerült-e mindezt megvalósítaniuk? Talán senki sem fog megharagudni azért, ha már itt a teszt elején elárulom, hogy igen, hiszen az öt részesre szabdalt sorozat minden kétséget kizáróan ezzel a résszel érte el abszolút csúcspontját. Mielőtt azonban megindokolnánk az alábbiakban, hogy miért is gondoljuk így, lássunk egy kis spoilerekkel gazdagon megpakolt visszatekintőt, avagy következzen "az előző részek tartalmából".

Mióta nem fürödtél Lee?

A The Walking Dead kalandjáték-sorozat legelső felvonása egy igencsak emlékezetes pillanattal vetett bele minket annak idején a nagy kalandba, hiszen amennyiben még emlékszünk rá, főhősünk elítéltként, életfogytiglani ítélettel a nyakában tartott egy börtön irányába, miközben a helyi sheriff idióta poénokkal próbálta elterelni figyelmét arról, hogy saját felesége megcsalta, amiért ő az emberölésre is képes volt. Lee Everett pedig korábban tanárként dolgozott egy helyi iskolában, így nem a rossz környezet vagy az integrálódás hiánya okozta a hirtelen felindultságot, sokkal inkább a fájdalom, amit csalárd felesége okozott. A sors azonban Leet nem a börtönéletre rendelte, hiszen egy véletlennek köszönhetően még azelőtt egy rejtélyes járvány üti fel a fejét a világon, mielőtt ő elérné a fegyház kapuit. A járvány eredete ismeretlen, de az emberekből vérengző, bezöldült szörnyetegeket, élőhalottakat csinál, akik eszetlenül, de korántsem hatástalanul az emberéletek kiontására szakosodtak. Hősünk azonban részben hálás lehet a hörgő-morgó emberformáknak, hiszen éppen egy efféle mintapéldánynak köszönheti, hogy az őt szállító autó felborul, Leet pedig várja a szabadság. Jogos a kérdés: Vajon miféle szabadság az, ahol az ember még nappal sem mozdulhat ki az utcára, mert bármelyik utcasarok mögött veszélyes élőhalottak fenyegethetik?

Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra!

Erre a kérdésre kapunk válaszokat az első részben, miközben megismerkedünk a védelmünkre szoruló Clementine-nal és a történet többi szereplőjével, akik később szinte teljes egészében kicserélődnek körülöttünk. Ne haladjunk azonban ennyire előre! Érkezett ugyanis a múltban egy második epizód is a játékhoz, amely három hónappal az első rész fináléja után vette kezdetét. Mint bizonyára emlékszünk rá, a bemutatkozó felvonásban egy túlélőcsoport vezetőjeként egy jól védhető helyen húztuk meg magunkat, amit a folytatásban ideiglenesen ugyan, de az egész csapat elhagy, mert egy az utunkba tévedő testvérpár szerint az ő farmjukon nem csak nagyobb biztonságban lennénk, hanem egyben még élelmünk is több akadna. Élelemből márpedig egyre kevesebb áll hőseink rendelkezésére, így elhatározzák, hogy elfogadják a felkérést, habár nem is sejtik, hogy egyenesen egy kannibál família karjaiba sétálnak, akiknek csak arra kellenek, hogy valahogyan túléljék a zombiapokalipszist. A csapat azonban belesétált a kelepcébe, a testvérpár foglyul is ejti őket, kiszabadulásuk pedig nem csak körülményes lesz, hanem komoly veszteségekkel is jár. Leenek és a mögé felsorakozott túlélőknek nem marad más választása, étlen-szomjan ismét visszatérnek korábbi menhelyükre, hogy kitalálják, merre tovább.

Biztos, hogy ezt kapom karácsonyra?

Valahol ebben a nagy gondolkodásban veszi majd fel a fonalat a harmadik rész, ami játékmenetét és küllemét tekintve természetesen semmiben sem változott az elődökhöz képest, így sem szebb grafika, sem új megoldások nem várnak ránk, de a történet esetében azért akadnak majd meglepetések, sőt mi több, igazán könnyfakasztó pillanatok is. Bár egyes vélemények szerint a játék nem csak bugos - a PC-s verzióval nem volt gond ezen a téren -, hanem unalmas és vontatott is lett egyben, de, hogy rögtön megcáfoljam az efféle fals véleményeket, elég csak felhozni a kezdő momentumokat, hiszen egyrészt kiderül, hogy a csapatban áruló van, de ami ennél is rosszabb, hamarosan banditák támadják meg a tábort, aminek köszönhetően két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy meghalunk, a másik pedig, hogy szembeszállunk a betörőkkel. Természetesen harcias szereplőink utóbbi mellett döntenek, ám hiába tudják visszaverni az élelmet és gyógyszereket követelő banditákat, mellettük élőhalottak is elárasztják a tábort, akikkel már nem tudnak hatékonyan szembeszállni. Így az ilyen esetekre fenntartott lakóautóba pattanva a csapat azonnal kitör a menhelyről és elindul az ismeretlen irányába. Menet közben természetesen folyamatos a vádaskodás, a veszteségek felemlegetése, valamint az áruló kilétének kérdése, aminek köszönhetően előbb újabb emberrel vagy emberekkel apad csapatunk létszáma, de ha helyén kezeljük a dolgokat, akkor később újabb tagok is csatlakozhatnak hozzánk.

Mondom, hogy én vagyok Marty McFly! Csak ott ragadtam a jövőben vagy hol.

Mivel a túlélők céltalanul indultak útnak, ezért Lee menetközben dönti el, hogy elviszi Clementine-t szüleihez, akik reményei szerint talán még életben vannak valahol egy messzi amerikai városban. Az út jelentős részét vonattal teszik meg, ám közben olyan események és fordulatok is a középpontba kerülnek majd, amelyek nem kizárt, hogy néhányunknak könnyeket fognak csalni a szemébe. A kedvelt szereplők elvesztése mellett a legdrámaibb pillanat egyértelműen az lesz, amikor kiderül, hogy Duckot a tábor megtámadásakor megharapta egy zombi, és bár szülei megpróbálják tagadni a történteket, eljön a pillanat, amikor már a fiúnak is jobb lesz, ha golyót kap a fejébe és nem szenved tovább. Ez az egyszerűnek tűnő művelet azonban drámai fordulatokat és újabb emberéleteket követel majd, de az efféle hatásos, szó szerint a lélekre ható jelenetekből a későbbiekben is jut még a játékosoknak. Akármilyen szempontból is tekintek a harmadik epizódra - főleg az elképesztő fináléra -, a Telltale Games-nek az eddigi legjobb történetet sikerült összehoznia, ami valóban megérinti az embert és nem csak egy kötelező kelléknek tekinthető az fejtörők mellett. Ez azért is igaz, mert a fejtörők még sajnos mindig hiánycikknek tekinthetők a játékban. Vannak természetesen próbálkozások, így a vonat beindítása elég kellemes problematikákat vetett fel a háttérben, de ennél azért sokkal komolyabb feladványokat várunk még egy Telltale kalandtól is.

Ha ezt elharapod, elkérem a fogorvosod számát!

A játékban természetesen ismét óriási szerepet kapnak majd döntéseink, és bár csak most igazolódott be egy korábbi feltevés, de választásainknak ezen kívül is valódi súlyuk lesz. Mert bár korábban még megvolt az illúziója annak, hogy a történetre is lesz ráhatásunk, de a harmadik részből kiderült, hogy leginkább csak azt befolyásolhatjuk döntéseinkkel, hogy körülöttünk ki marad meg és kinek kell eltávoznia, akár élve, akár holtan. Természetesen még ez a problematika is képes igencsak megviselni idegeinket, főleg akkor, amikor egy az első rész óta szeretett és alaposabban is megismert szereplőről van szó, de ugyebár minden háborúnak van áldozata. Többek között ez a szemléletmód is mutatja, hogy a harmadik The Walking Dead epizód újfent nem egy könnyed kalandot tár elénk, hiszen a veszteség, a dráma, az állandó feszültség és a folyamatos izgalmak még mindig jellemzőek a játékra, sőt, minden téren jelentősebbnek is tekinthetők a legújabb részben, ami egyértelműen a sorozat eddigi legjobb darabja lett, elsősorban a kitűnő, magasabb szintre emelt történet, másodsorban pedig a fejtörők megjelenése miatt, amelyek lehet, hogy még mindig túl egyszerűek, de legalább már vannak. Az elképesztő finálé miatt pedig szó szerint epekedünk a negyedik felvonás után!