Sosem értettem igazán, hogy a témába vágó videojátékok fejlesztőinek miért kell mindig a filmek világára alapozni? Értem én, hogy a franchise legismertebb hírvivője volt a filmtrilógia, de az egy olyan könyvből lett, ami számtalan apró, ugyanakkor talán annál fontosabb mellékszálat göngyölít fel a mozihoz képest. Bár értem a Warner gondolatmenetét – a gyerekek nem olvasnak, inkább filmet néznek, ez a játék meg nekik készült, tehát a képlet kerek -, beletörődni ebbe az egészbe továbbra sem tudok. A fejlesztők becsületére szolgáljon, hogy legalább próbálkoztak, és továbbgondolták a televízióban látottakat, így akadnak érdekességek, már alapból az is unikumnak számít, hogy a középpontban Aragorn áll, ám a jól ismert kis hobbit, Samu által saját csemetéinek elmesélt történet nem sok érdekességet tartogat majd egyetlen olyan játékosnak sem, akik legalább egyszer megnézték a Gyűrűk Ura filmeket. Meglepetést maximum az okozhat, hogy a program mindent elég mesésen, meglepően szájbarágósan kíván a tudtunkra adni.
Ez természetesen nem probléma, de kétlem, hogy még a tízes éveiket töltő korosztály is elejétől a végéig képes lesz élvezni a programot, ami Mordor-tól indítja a sztorit, és megjárhatjuk közben Moria bányáitól kezdve, Amon Hen-en át a legtöbb ismert helyszínt, amit Tolkien mester valamikor megálmodott számunkra. Természetesen erősek a kételyeim afelől, hogy a fantasy művek koronázatlan királya ilyen csúnyán álmodta volna meg ezeket a helyszíneket, de mivel a játék PSP-s verzióját teszteltük, és alapjáraton is egy kisebb korosztálynak készült alkotásról beszélünk, ne legyünk telhetetlenek. Lássuk inkább a játék menetét, ami olyasmi, mint egy végletekig leegyszerűsített, Gyűrűk Ura univerzumba száműzött Diablo. Természetesen semmiféle, de legalábbis nem a hardcore rétegnek szóló szerepjátékos elem nincs a programban, a folyamatos kaszabolás, a varázslatok, és nem utolsó sorban a döntött felső nézet megkövetelte, hogy ezzel a hasonlattal éljek. Nézzük azonban pontosabban, miből táplálkozik a The Lord of the Rings: Aragorn’s Quest!
A játék Diablo-hoz hasonlítható nézetét tisztáztuk, ezt vegyítsük egy lineáris játékmenettel, ami egy nagy területen belül sok kicsi, fallal – vagy a helyszínhez illő tereptárggyal – elhatárolt területet jelent. Hősünk Aragorn, akit remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnunk, a vadász nem csak az eredeti történetben, itt is mesterien bánik a karddal és az íjjal, bár ez azért tőlünk is függ majd. A karddal alapesetben kétféle támadást tudunk kicsikarni, van a gyengébb, de gyors ütlegelés, és van a lassabb, de határozottan erősebb csapás. Az íjászat esetében ez egyszerűbb, ott csak lövünk, ahogyan a „csövön kifér”, illetőleg ameddig tart a nyílvesszőnk. Aragorn számtalan ellenféllel összefut majd a pályákon, goblinok, orkok, farkasok, de még pókok is keresztezik majd útját, ezek különböző méretűek, erősségűek lesznek, akad amelyikkel taktikázni kell, de a legtöbb esetben elég lesz, ha ellenfeleinket csak csépeljük, ahogyan a PSP gombjai bírják. Hiába, ilyen ez a játék, üsd vágd, nem apád, ezt jobb, ha megjegyzitek.

A célzás automatikus, bármilyen fegyver is van nálunk, ezzel nem nagyon kell foglalkoznunk, bár a döntött felső nézet miatt igazából csak a nyilazás alatt lesz érdekes ez az opció. Visszatérve a pályaszerkesztésre, megállapítható, hogy gyakran kisebb labirintusokba botlunk a felfedezések alatt, a fejlesztők ugyanis nem átalkottak akár ezerfelé ágazódó pályákat sem kialakítani, amelyeken nem csak újabb ellenségek, bónusz tárgyak, de akár még morál vagy életnövelő szérumok is találhatók. Ezeket a program szerepjátékos jellege miatt lesz érdemes felkutatni – illetve a másodlagos feladatok miatt is -, lévén Aragorn folyamatosan gyűjti a tapasztalati pontokat, egyre magasabb szintekre lép, aminek az a következménye, hogy képes lesz feloldani magának speciális támadásokat, amelyeket gombkombinációkkal tudunk majd lehívni az ellenségre. Hívhatjuk ezeket nyugodtan varázslatoknak is, összesen négy lesz belőlük, kettő a kardra, egy az íjra, és egy pedig a pajzsra, avagy a védekezésre vonatkozik.
A fejlődési rendszer automatikus, nincsenek elosztható pontok, vagy célirányos fejlődés, kapunk azonban szintenként mindig egy morál pontot, amelyekből ezeket a speciális képességeket, vagy varázslatokat tanulhatjuk meg. Hogy itt miket oldhatunk fel, azt meghagynám saját felfedezésre, mindenesetre érdemes lesz kihasználni ezt a lehetőséget, ugyanis az erősebb ellenfelek esetében lesz úgy, „hogy az embernek nincs elég köve”, csak, hogy egy igazi klasszikust idézzek. A morál mellett egyébként érdemes lesz figyelni életerőnket is, amit tulajdonképpen szinte lehetetlen lenullázni – ergo nincs kihívás a játékban -, lévén a megölt ellenfelek folyamatosan köpködik magukból a zöld, khm, szóval az életerőnk visszatöltésére alkalmas alkotóanyagokat, amiket automatikusan magunkba szippantunk – na ebből, hogy jövök ki jól -, és így ezáltal képtelenek leszünk elhalálozni. Ha mégis olyan bénák vagyunk, hogy ezt összehoztuk, ugyanonnan indulunk újra, mindenféle következmény nélkül. Mondtam én, hogy a kisebb korosztálynak készült a játék.
Fontos megemlíteni továbbá, hogy a pályákon – általában jól elrejtve – találhatunk felszereléseket is magunknak, így kardokat, íjakat, öltözékeket és egyéb csecsebecséket, amelyek jobb esetben pozitív irányban módosítják majd tulajdonságainkat. Fontos, hogy a program alapból ránk akassza majd ezeket a cuccokat, így amikor már több választásunk is lesz, nem árt odafigyelni mit viselünk, lévén nem minden esetben a legújabb tárgy a legjobb is egyben, illetőleg a legjobb számunkra. Érdemes megemlíteni még az alkotással kapcsolatban a küldetéseket, amelyek az első néhány pályán – összesen 17 küzdőtér lesz – érdekesek, később azonban monotonná válnak. Nem kell tehát nagy dolgokra gondolni, a világot nem Aragorn váltotta meg a Gyűrűk Urában sem, így a „menj ide, menj oda, hozd ide, vidd oda, találd meg, öld meg” fogalomkörből nem nagyon merészkedik ki a játék, csak néhanapján, úgy szökő évente egyszer. Mindezek ellenére, az összkép nem rossz, csak borzasztóan unalmas, ezt kár is lenne tagadni.
Érdemes kiemelni egyébiránt a játék kinézetét, amin szintén látszik, hogy a kisebb korosztálynak készítették, lévén teljesen rajzfilmes jelleget kapott a késztermék, a PSP-s felhozatalból engem leginkább a GTA: Chinatown Wars-ra emlékeztetett, és nem csak azért, mert annak is ehhez hasonló felső nézete volt. Hangok terén a szinkronoktól szinte teljesen elbúcsúzhatunk, ami van, az is elég rossz, a zenék hozzák a Gyűrűk Urás játékokra jellemző magasztos, filmzenés hangulatot, míg az effektek olyanok, amilyenek, vannak, de semmi több ennél. Hogy kihagyott helyzet lenne-e a The Lord of the Rings: Aragorn’s Quest? Meglehet! Nem váltja meg a játékipart, de mivel már a kezdetek óta nem titkoltan a fiatalabb játékosoknak, a casual rétegnek készült, nem tudunk rá szigorúan nézni, hiszen ahhoz képest úgyis derekasan összerakták. Átlagosnak átlagos, unalmasnak is unalmas, de legalább nincsenek orbitális hibái, így ezeken a nyugodalmas, zord őszi estéken ideális kikapcsolódást nyújthat még a gyermeteg lelkületű idősebb játékosoknak is. Azért azt a Gyűrűk Urás hardcore szerepjátékot továbbra is követelően várjuk!