The First Templar teszt

/>A keresztes háborúk idejéből nem sok játékot tudok felidézni - úgy értem, ami abban a korban játszódik, nem akkor készítették -, igaz azonban, hogy már az elmém makulátlansága sem a régi. Az első Assassin's Creedet erre az időszakra tehetjük, illetve tudom, hogy lárva koromban bőszen kalapálva a billentyűzetet irányítottam egy hős lovagot, de őszintén szólva a játék címére sem emlékszem. Száz szónak is egy a vége, az (első) ezredforduló környékén játszódó játékok valamiért nem nevezhetőek elterjedtnek. Akik mégis oda vannak a korért, s nem vetik meg a misztikus körítést sem, azok valószínűleg tárt karokkal fogják fogadni Haemimont Games legújabb alkotását - feltéve, ha meg tudnak szabadulni pár óra erejéig a nemes szürkeállományuktól.

A játék főszereplője egy francia lovag, név szerint Celian d'Arestide, aki társával, Rolanddal vág neki legújabb küldetésének, aminek végcélja nem más, mint a hőn áhított Szent Grál megtalálása. Természetesen a nagy kalandok soha sem egyszerűek, így rögtön a kezdéskor hőseinkre támadnak. Az ellenségeknek ugyan esélyük sincs harcosaink ellen, de nagy számuk aggasztani kezdik Celiant. Helyszín helyszínt követ, egyre több titokról hull le a lepel, s lassan egy olyan összeesküvés képe kezd összeállni előttük, amely teljesen megváltoztathatja az általuk ismert világot.

A The First Templar a "nézd a hátam" kamerastílust használja, magyarán szólva egy TPS-sel van dolgunk, igaz, az S betű ezúttal nem a "shooter" megfelelője, hanem annak a középkori változatáé, a "sworder" rövidítése. A The First Templar körülbelül 13 óra játékidővel rendelkezik, ami becsületes mennyiségnek nevezhető az elmúlt évek terméseinek függvényében. Igaz, a programban jelen van némi szerepjáték beütés, de olyannyira minimális szinten, hogy ennél fogva nem követelhetnénk a hosszabb időtartamot, hiszen az már így is túlmutat a legtöbb nem sandbox akciójátékon.


Első ránézésre a játék egyike lehetne a milliószám jelenlévő akciójátékoknak, azonban aki komolyabban beleveti magát, hamar rájöhet, hogy a játék rendelkezik valami olyasmivel, amit nagyon ritkán láthatunk. Ez valami nem más, mint a változatosság. Alapvetően részeg katona módjára kell az ellenségünket kardélre hányni, azonban számos olyan finomság is belekerült, amelyet nem látni minden egyes TPS-ben. A harcokat megszakítja néha egy-egy lopakodós rész, máskor csapdák között kell manővereznünk, s még azt is megéltem, hogy mázsás kőgolyókkal kellett egy katapult segítségével visszavernem az ellenséges hadakat. A játék környezete is hasonlóan eltérő elemekből építkezik, így találkozhatunk mediterrán kisvárostól kezdve dohos kazamatákon át egészen a sötét erdőkig vagy sivatagos tájakig bezárólag szinte minden valós természeti tereppel.


Mint azt már fentebb említettem, némi szerepjátékos beütés is átjárja a játékot. Az előbbi mondat egyik legfontosabb szava a "némi", hiszen a TFT-ben valóban csak minimális mennyiségű RPG-elem található. Ahogy haladunk előre, úgy folyamatosan pontokat költhetünk el a képességeink tuningolására, azonban ezek nagy részét észre sem fogjuk venni a játék alatt. Érdemes egy-egy kombót megtanulnunk, majd megerősítenünk, s azt használva keresztülverekedni magunkat az ellenséges csapatokon, míg a maradék pontjainkat az életünkre költjük. Ezeken felül új göncöket is szerezhetünk hőseinknek, ehhez azonban nem árt összeszedni az összes ruhadarabot, melyek több pályán lettek elszórva.

A játékban nem a mostanában oly bevált regenerálással oldhatjuk meg az egészségügyi problémáinkat, hanem a jól megszokott, klasszikusnak mondható időnkénti élettöltéssel. Mivel a történet az elsősegélycsomagok megjelenése előtt játszódik, ezért nem vörös kereszttel ellátott dobozkákon kell átrohannunk, hanem a gyógyító célra kihelyezett tálkából innunk. Persze harc közben sincs vész, ugyanis, ha az egészségünket jelölő piros csík teljesen kiürül, akkor csak egy piros gömböt vesztünk el, s máris maximum élettel folytathatjuk a küzdelmet. A Fable első részében láttam hasonló rendszert, azonban azzal ellentétben a TFT-ben nem véglegesen veszítjük el a piros gömböt, hanem a legközelebbi ivászat alkalmával visszakapjuk azt is.

A játék egyik legütősebb pontja nem más, mint a harcok megvalósítása. Félreértés ne essék, a harcrendszer nem sikerült jól, bár különösebb gond nincs vele. Csapkodunk a kardunkkal, az ellenség pedig légy módjára hullik, azonban, hogy a könnyű játékot még könnyebbé tegyék (s ezzel még élvezetesebbé is), a készítők implantálták a kedvenc többszereplős módomat, a kooperatív játéklehetőségek. Ha nincs senki az oldalunkon, akkor a gép teszi a dolgát, s egész ügyesen terelgeti a másik harcos útját (Roland után ugyanis egy Marie nevű lány lesz a hű társunk), azonban az igazi élvezetet az jelenti, ha egy hús-vér ember/kutya/aranyhal fogja mancsai közé a kontrollert. A második játékos bármikor beszállhat, így ha arra van szükségünk, egy-egy résznél nyújthat támaszt, de éppen az egész játékot végigjátszhatja velünk.


Amikor először elindítottam a játékot, a szemöldököm hamar felcsúszott a homlokom tartományába, a grafikát meglátva ugyanis azon kezdtem el gondolkodni, hogy a készítők komolyan gondolták-e azt, hogy így engedik útjára legifjabb gyermeküket. Aki ismer, az tudhatja, hogy nem vagyok egy grafika-megszállott, de azért azt elvárom, hogy egy játék nézzen ki valahogy. A The First Templar kinézet terén szintén változatosságot mutat, hiszen vannak olyan részek, ahol egyszerűen förtelmes a látvány, máskor azonban elismerően hümmögtem egyet. Az első pálya például messze elmarad a 2007-ben megjelent Assassin's Creedtől (azért ezt hozom fel példának, mert ugyanazon a helyszínen játszódnak), míg az utána következő ősi erdő teljesen jól néz ki. Utána egy harc a sivatagi város kellős közepén, ahol szintén vérzett a szemem, majd meglepő módon megemeltem a kalapom az utána következő helyszínen. Az animációk azonban úgy ahogy vannak, csapnivalóak. Hőseink Mikrobiék módjára darabosan közlekednek, amivel ugyan nem lenne baj egy droidokkal teli diszkóban, itt azonban meglehetősen problémás.

Mindez persze megszokható dolog, az már azonban kevésbé, hogy a játék érdekesen szaggatott nálam. Menet közben néha ugrott a karakter, mintha csak laggolna, azonban egy offline (illetve helyi kooperatív) játéknál ez nem túl jellemző dolog. Szintén érdekes dolog, hogy hiába állítottam a grafikán, ténylegesen semmi nem változott, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy maximumra húzva ugyanúgy nézett ki, mintha a csúszkák a csík másik végén helyezkedtek volna el.

A hangokkal nem volt különösebb probléma, néhol a szinkron volt kissé élettelen, illetve a zenéket hiányoltam. Ez utóbbiból van pár darab a játékban, de közel sem elég, még egy-két hangulatkeltő muzsikát nem bántam volna.


Furcsa dolog a szeretet, hiszen a racionalitást sokszor semmibe veszi. A The First Templar egy középszerű alkotás, amelyben hibák ugyan nincsenek, szimplán csak szinte minden eleme gyenge, mint a hajnali harmat. Mégis, minden bakija ellenére szerettem a játékot, hiszen azt volt képes nyújtani, amiért minden normális ember leül a számítógépe elé: színtiszta szórakozást. Nem sok esélyt adok annak, hogy a játék valaha is folytatást kapna, de ha mégis így lenne, akkor tárt karokkal várnám az új részt. Az első ugyanis meggyőzött, s egy kis finomítással talán maradandóbb alkotást is le tudna tenni az asztalra a Haemimont Games csapata.