A lényeg az, hogy a nem is annyira távoli múltban új életet leheltek az ezüstvásznon szegény pókicánkba, amit a nézők súlyos dollármilliókkal honoráltak. Engem személy szerint Tobey Maguire a sírba kergetett, de miután három részt is megélt a dolog, valószínűleg a véleményemmel kisebbségben voltam. Játékok frontján szerencsére jobb volt a helyzet, ugyanis a Spiderman: Shattered Dimension című nagyon-nagyon kellemesre sikeredett, ellentétben a folytatással. Aztán valakik valahol úgy gondolták, hogy leporolják a remake-t és újra leforgatják, más szereplőkkel (wut?). Igen, a most mozikban debütáló Csodálatos Pókemberről beszélek, ami a 2002-es sima Pókember rebootja. Hogy ez milyen morális döntés volt, azt most hagyjuk, foglalkozzunk az árukapcsolt játékkal, az Amazing Spidermannel inkább.
Teljesen semlegesen álltam a dologhoz, pontosabban nem vártam semmi különöset mivel ezek az adaptációk nem szoktak túl jóra sikeredni (igen, politikusi pályára vágyom, azért fogalmaztam ilyen finoman). Legnagyobb megdöbbenésemre egészen kellemeset szórakoztam az anyaggal, ezt már elöljáróban kijelenthetem. A történet elvileg folytatása a filmnek, bár még nem láttam azt, szóval ha nem így van akkor kéretik nem szidalmazni édesanyámat, szegény így is szenved már ettől a nagy hőségtől. Nagyon dióhéjban annyi, hogy az OsCorp rossz fát tesz a tűzre, egy csomó mutáns dög és egyéb nyalánkság elszabadul, ezért újfent kedvenc hálószövőnkre hárul a helyzet rendbe tétele. Konkrétumokba inkább nem mennék bele, mert nagy spoilereket nem akarok lelőni – nem mintha olyan sok lenne benne.
A stuff egyébként egyből belevág minket a mélyvízbe, nincs hosszas felvezetés és tökölés, rögtön megy a nyíl a térdbe. Ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor ez bizony egy külső nézetes akciókaland hibrid, sok hálóhintával és bunyóval meglocsolva. A készítők nagyon verték a mellüket a szabadon bejárható Manhattan-re, a folyékony és ultra látványos verekedésre és az epikus főellenfél harcokra, valamint a web-rush módra. Na, akkor nézzük sorra ezeket, mélyedjünk is el egy picit a játékmechanizmusban. Mint ahogy említettem, a helyszín Manhattan, és igen, tényleg szabadon bejárhatjuk az egészet, akár a legmagasabb felhőkarcoló tetejére is felmászhatunk, hogy aztán a mélybe vessük magunkat és hálóhintázzunk. Ez a része teljesen rendben van, nagy királyság repkedni a városban, az emberekre a frászt hozva, felfutni a toronyházakra vagy csak simán kilőni magunkat az égbe.
Viszont a boldogságunk itt ki is merül, ugyanis a város eléggé sivár lett. Az emberek sokszor nem is törődnek velünk, mindenki megy a beprogramozott útján, semmiféle interakciót nem tudunk kiváltani belőlük. Egyrészről jópofa, hogy az autókon tudunk rohangálni, másrészről viszont röhejes, hogy nem is foglalkoznak azzal hogy épp összetiporjuk a verdájukat. Szóval úgy en bloc szegényes lett a dolog, ráadásul a bejárható terület se olyan túl nagy, senki se gondoljon egy GTA4-re, még csak a közelébe se ér. A külcsín se segít sokat a helyzeten, mert ugyan nem lett ótvar ronda, de a széptől is olyan messze van, mint én a Nirvanától. Hősünk még egész tisztességesen le lett modellezve, bár ez az új ruha szerintem atom gagyin néz ki, főleg az űrhajós talppal. A bejárható terület, illetve pályák próbálnak változatosak lenni, kezdésként megnézhetjük az OsCorp főhadiszállását, aztán a csatornákat, a város különböző nevezetességeit ésatöbbi.
Játékidő és tartalom szempontjából több mint korrekt a stuff. Miután van egy szabadon mászkálható város, tonnányi melléküldetést pakoltak bele a Beenox-os srácok, a teljesség igénye nélkül megállíthatunk folyamatban lévő rablásokat, autós üldözésben veszünk részt, különböző extrém checkpointos versenyekben szerepelhetünk, kamerázhatnak minket, fotókat készíthetünk, különböző titkos helyszíneket deríthetünk fel, orvlövészekre vadászhatunk – és ez csak a jéghegy csúcsa, mert összegyűjthetünk 700 db képregény lapot illetve egy csomó titkos Spidey emblémát is. Ezeken felül minden pályaszakaszt többször is letolhatunk, mert lesz még más gyűjtögetnivaló is. Pont ezek miatt nagyon nehéz megsaccolni a játékidőt, férfiasan bevallom még én sem értem a végére, de mellékküldetések nélkül 8 órára becsülöm, azokkal együtt viszont olyan 12-15, ami egészen korrekt. Mondjuk a 700 lapot gyűjtse össze az akinek ennyi ideje van.
A harcrendszerre is nagyon büszkék a fejlesztők. Mondjuk én a helyükben inkább mélyen hallgatnék, mert egészen konkrétan egy az egyben ellopták a Batman Arkham CityAsylum rendszerét. Tehát van egy gomb a támadásra, egy a speciális akcióra, egy pedig a kitérésre és ellentámadásra. Ez mondjuk még nem is lenne akkora baj, mert a Denevérembernél kifejezetten látványos, fájdalmas és cool volt, addig itt erőltetett, repetitív és túl könnyű. Egy ideig. Érzésem szerint itt több hibát is elkövettek, a legnagyobb talán az, hogy nem érezzük héroszunk szuperhős mivoltát. Az elején a sima katonákat pillanatok alatt szétkapjuk, de a lőfegyveresekkel pedig vigyázni kell, mert ha leállunk kettővel hadakozni akkor a maradék simán rommá lő minket. Ami ugye azrt vicces, mert a Pókember egyik szuperképessége az ösztön és az akrobatika, szóval simán ki tudnánk kerülni ezeket. De itt nem, az árnyékban kell sunnyogni és csöndben leteríteni őket. Ez lehet hogy valakit nem fog ennyire zavarni, de szerintem idegesítő.
Ezen kívül tényleg bénák és idétlenek a mozdulatok, ráadásul le sincs programozva tisztességesen, mert sokszor a levegőt ütjük ellenfelünk helyett. A fertőzött lényekkel való hadakozás ha lehet még idegesítőbb, mert őket nem tudjuk csak úgy a földre vinni, hanem az úgynevezett signature move-ot kell használni, ami bizonyos mértékű kombó után jön csak elő. Egyszóval gáz, na. A kezelhetőséggel amúgy nincs olyan nagy baj, a hintázás teljesen frankó, végül is a harcot is lehet kezelni, nincs túlvariálva. Újdonság még a web-rush mód, ez valamilyen szintű időlassítást jelent, illetve ilyenkor átváltunk fps nézetbe és ki tudjuk jelölni a helyet hogy hősünk merre haladjon villámgyorsan. Ezzel a módszerrel tudunk legyőzni majd pár boss-t, de ezt is két részre kell bontanom. Ha kint a városba verekszünk össze egy főmonsztával, akkor ki tudjuk használni a játék adta lehetőségeket, villámként cikázunk és támadunk, kerülgetjük a csapásokat – mert van tér.
Ha viszont egy belső helyszínen verekszünk, akkor unalmas és repetitív lesz az egész, mert nagyjából ugyan azt kell csinálni, mint a sima kis ellenségeknél. Amúgy ez a kettősség szinte az egész játéra jellemző. Ha Manhattanben van valami történés, akkor általában ötletes, látványos megoldásokat csinálhatunk, ha viszont valami zárt helyre kényszerülünk, akkor ott azért elvérzik a dolog. Tudjuk fejleszteni is amúgy hősünket több lépcsőben, nem akarom már leírni hogy pontosan ugan úgy mint a Batmanben. Affranc, csak leírtam. Erősebb ütés, nagyobb távra ható háló, hamarabb behozható speciális mozgások – pont mint az Arkham Asylumban, még az Xp rendszer is dettó ugyan az. Gyenge pontja még a proginak amúgy az is, hogy hiába tudunk ikonikus ellenfelekkel megküzdeni, gyakorlatilag teljesen ki lettek lúgozva, eltűnt minden a személyiségükből és őrjöngő félállatok lettek, amit nagyon sajnálok.
A hangok terén teljesen korrekt a cucc, jók a szinkronok, kellemesek a zenék, tehát itt nincs baj. Összegezvén a dolgot, a pénzünkért cserébe kapunk egy viszonylag jól megvalósított Pókemberes játékot, szabadon bejárható Manhattant, sok-sok extra tartalmat, átlagos grafikát és néha elég frusztráló harcrendszert. Viszont az egésznek mégis van egy kellemes hangulata, ami miatt szerintem simán megér egy próbát, legalábbis én jól elbohóckodtam benne. Hálóhintázni meg még mindig királyság, szóval elő a gúnyánkkal és irány a város!