A Spacework, akár hiszitek, akár nem, egy éppen ilyen alkotás. Bár friss megjelenésről beszélünk, a maroknyi hazai fanatikusokból álló Embergep fejlesztőcsapata úgy gondolta, hogy egy enyhén sci-fi környezetbe bújtatva, megmutatja a játékosoknak, szerintük mit is jelent a videojáték fogalma. Sajnos azonban, jó szándék ide vagy oda, ez a nemes kezdeményezés nem olyan biztos, hogy a mai világban jó. Amikor minden nagykutya azon küzdd, hogy realisztikus kinézettel és minél összetettebb játékmenettel ruházza fel játékait – mert ezt kajálja a nép -, akkor ideállít egy kis csapat, és tulajdonképpen szembefordul az árral, és egy merőben más irányba indul el. Merész vállalkozás, aminek reméljük, hogy ismerik a következményeiket is, lévén egy nagyon-nagyon szűk rétegnek szól csak a Spacework, méghozzá azoknak, akik már akkor játékosok voltak, mikor sokan közületek még meg sem születtek. Az idők pedig változnak, kik akkor önfeledten játszottak, ma már családos emberek, és inkább járnak a szomszéd kocsmába kártyázni, mintsem leülni a PC elé, és betölteni valamit, például a Spacework-öt.
Tisztelet a kivételeknek persze, hiszen akadnak még az akkori időszakból megmaradt fanatikusok, ám ahogy fejlődött a világ, úgy nőttek az ő igényeik is, mellette pedig tényként fogadjuk el, hogy a múltban sem jó elmerengeni, a gondolatmenettel pedig csak azt akartam éreztetni, hogy túl merész húzás volt egy ilyen minimalista, retro és múltidéző alkotásba csapnia az ifjú csapatnak. Ezzel nem a játékot minősíteném, hiszen azzal – ha elfogadjuk milyenségét – gond egy szál se, csak kérdéses, hogy mekkora kereslet van mostanság egy ilyen produkcióra, aminek az alapjait egy nagyon jó, sőt, kiváló koncepció övezi. Mielőtt tehát belecsapnánk a játékmenet ismertetésébe, ismerkedjünk meg a történettel, amely bár az alkotáshoz hasonlóan minimalista, hamar el tudja varázsolni az embert. Minden egy Titán nevű bolygón kezdődött. Kis csapatunk a végtelen űrben cirkál hajójával, mikor a planétáról vészjelzések érkeznek. Savas csapadék áztatja a Titánt, és bár a segélykérés nem a legegyértelműbbek, az biztos, hogy szóba került egy monolit, amely eltűnését hamar összefüggésbe hozhatjuk a bolygót ostorozó savas csapadékkal.
Maroknyi csapatunk rögtön elindul, hogy felkutassa a környéket, és utána járjon a dolgoknak, miközben már javában szerveződik az evakuálás is, ugyanis a titániak óriási veszélyben vannak. Ám brigádunk is közel jár a végzetéhez, a Titán felé vezető úton ugyanis egy ellenséges űrhajó támad a flottára, és az ütközetet egyedül mi éljük túl. A rejtélyes támadók elfognak, és saját bolygójukra, a Tritonra szállítanak minket. Nem kell hozzá nagy agykapacitás, hogy rájöjjünk, a tritoniak felelősek a Titánon történtekért, feltehetően ők lopták el a helyzetet előidéző monolitot, amiről később egyre biztatóbb jeleket kapunk. A történet pedig a mi részünkről itt veszi kezdetét, máris megkapjuk az irányítást, és a teremben, mely börtönünkként is felfogható, a likvidált ellenfelek után egyetlen cél lobog előttünk, kiszabadulni, visszaszerezni a monolitot, majd visszajuttatni azt, ahová eredetileg is való volt, avagy a Titánra. Hogy a küldetés sikerrel jár, avagy elbukik, az csak rajtad áll.
Lássuk akkor magát a játékot. Fentebb és lentebb is megtekinthettek néhány, egyenesen a programból kivágott képet, amelyek alapján már láthatjátok, hogyan is néz ki a játék. Húsz évvel ezelőtt nyilván ámultunk volna a háromdimenziós objektumok láttán, mai szemmel azonban kissé furcsának nevezhetjük a kiállítást, amelynél nem érdemes túl sokáig időzni, mert felesleges, lévén az egész nem erről szól. Ha viszont már szóba került a kinézet, fontos megemlíteni a hangokat, amelyek bár már hangfalakból szólalnak meg, megvalósításuk megmaradt a retronál, így a zene kimerül a néhány hangból álló egyszerű dallamnál, az effektek pedig – mai füllel – érdekes hanghatást produkáló pötyögős hangok, amelyek illenek a totális régi iskolából származó hangulathoz, természetesen a játékmenettel egyetemben, amely három fontos összetevőből áll. Az egyik a mászkálás, a másik a gyűjtögetés, a harmadik pedig az akció.
Mindezt egy leegyszerűsített világban, nagyobbacska terepeken, egy jetpack-kel a hátunkon kell elképzelni. Mi magunk, egy televízió-fejú robotot irányítunk, amelybe nem csak a hátul hordozható rakéta, hanem a lézerfegyver is be van építve. Irányítására a klasszikus WASD billentyűk szolgálnak, de rásegíthetünk egérrel is, amelynek bal gombjával bírhatjuk tüzelésre rettenetes fegyverünket. Van célkereszt is, ám csak egy külön gomb lenyomásával érhető el, ennek segítségével sokkal könnyebben szétlőhetjük a leginkább kukákra hasonlító ellenfeleket, akiket nagyon sokszor el kell találni ahhoz, hogy óriási robbanással darabjaikra hulljanak. Sajnos nem tehetjük meg, hogy elkerüljük az amúgy még kicsit mindig monoton, de legfőképpen lassú harcokat, ugyanis az összegyűjthető objektumokat – melyek kellenek a továbbjutáshoz – olyan helyekre rejtették, hogy az odajutás közben biztosan érintjük az összes ellenfelet, sőt, képesek mozogni is, és mivel a beléjük táplált intelligencia nem felsőfokú képzettségre vall, csak annyi tudnak, hogy jönnek felénk, és lőnek ránk, ha a véletlen generálás éppen úgy kívánja a programkódban.
Hősünknek egyébiránt életerője is akad, amellyel vigyázni kell a nagy küzdelmek során, hiszen ahogy haladunk előre a történetben, egyre több ellenfél szabadul ránk, és akadnak majd lövegtornyok is, amelyek néhány lövéssel képesek földre küldeni, likvidálni őket pedig egyenesen lehetetlen. Szerencsére lesznek a pályákon elhelyezett feltöltőállomások, amelyek visszatöltik életerőnket, ám érdemes figyelgetni – főleg az éles helyzetekben – a jetpack töltési szintjét is, hiszen bár az magától töltődik, képes nagyon hamar kifogyni, és ha éppen olyan helyre zuhanunk, ahová nem kellene, akkor csúnya végünk lesz. A fenti néhány sor talán már prezentálta előtted, hogy nagyjából miképpen épül fel a játék, amely kellemes irányítással bír, ám sajnos vontatottsága – nem ártott volna bele még egy kis pörgés, de legfőképpen változatosság – rengeteget elvon az élvezeti faktorból, főleg ebben a felgyorsult, stresszes világban, ahol minden másodpercben történnie kell valaminek, és az embernek nincs kedve lassú tempóban elvánszorogni egyik helyről a másikra, miközben ugyanazokkal az ellenfelekkel találkozik és ugyanazt a hangot hallja, minden egyes gombnyomáskor. Ez a kezdetleges sandbox akciózás mégis könnyen el tudja varázsolni az embert…
Ugyanis retro. Ha ezt figyelembe vesszük, illetve emlékeinkben még épen élnek azok az idők, amikor a Spacework-féle alkotások a csúcsot, a mindennek a tetejét jelentették, akkor bizony kellemes kikapcsolódásban lesz részünk a játék betöltése után, ez ugyanis nem a csodaszép grafikáról szól, sem a pörgésről és a vérengzésről, ez a játék nem a Need for Speed nemzedékének készült. Ez a program a megfáradt családapáknak íródott, akiknek még van képzelőerejük, és az egész napi pörgés, a robot és a gyerekek zsivaja után nem vágynak másra, csak hősnek lenni egy ismeretlen univerzumban. Ezt a játékot azok fogják igazán szeretni, akik még emlékeznek arra, hogy a három dimenzió videojátékokban történő alkalmazásakor milyen volt az ipar, a Spacework ugyanis azokat az időket juttatja az emberek eszébe. Még akkor is, ha ez már közel 20 esztendővel ezelőtt volt. Azért emlékszik még rá valaki, ugye? Ha igen, akkor mindenképpen érdemes kipróbálni a játék demóját!