Akciójátékaik – amelyek rendre a második világháborút állították a középpontba – azonban még az átlagos értékeléseket sem tudták elérni, hiába dolgoztak fel kiváló ötleteket, hiába vettek elő korábban még soha, sehol nem látott eseményeket, az alkotások többsége bugos, csúnya és unalmas is volt egyben. 2010-ben azonban mégis úgy tűnt, hogy a lengyelek megcsinálták a szerencséjüket, Sniper: Ghost Warrior című játékuk ugyanis végre nem csak egy ígéretes koncepciót próbált meg képernyőinkre varázsolni, hanem meglepő minőséggel és kellemes látványvilággal is tette azt.
Habár a kritikusok előtt az alkotás így sem szerepelt túl rózsásan – a Metacritic jelenleg is 55 százalékon jegyzi -, de a csapat a témaválasztással olyannyira belenyúlt a tutiba, hogy nemrégiben kiderült, 3 millió példányt sikerült eladnia belőle a kiadónak, amit még a legjobb tripla-A kategóriás címek is megirigyelnének. A sikert követően így két út állt a City Interactive előtt. Az első – amibe a legnagyobb reményt fektették a rajongók is – az volt, hogy a csapat elég tapasztalatot és bizonyosságot szerzett a játékkal ahhoz, hogy egy folytatás esetében újabb szintre léptessék a sorozatot, és mind a minőség, mind egyéb téren beléphessenek a felső kategóriába. A másik út, hogy a csapat – hiába vannak annyian, mint egy kisebb hadsereg -, inkább megosztja erejét, és ismét a tematikát helyezi előtérbe, méghozzá a minőséggel szemben. Egészen a megjelenésig úgy tűnt, hogy a lengyelek az első ösvényt fogják követni, erre erősített rá az a tény is, hogy licencelték a CryEngine 3 grafikus motort, aminek köszönhetően a tematika mellett már a látvány is garantálttá vált, de elég volt a telepítést követően csak néhány percet eltölteni a kampánnyal ahhoz, hogy rájöjjek, a vér még mindig képtelen vízzé változni.
Hogy mi történhetett, azt magam sem tudom, mint ahogyan a City Interactive üzletpolitikáját is képtelen vagyok ép ésszel felfogni, hiszen itt volt számukra a lehetőség, ők azonban egyáltalán nem éltek vele, sőt, inkább eldobták maguktól, hogy a biztos siker helyett megkockáztassák ismét a jó eladásokat. Hogy ezúttal összejön-e nekik, az egyelőre még igencsak kérdéses, de ahelyett, hogy esélyeiket latolgatnánk, lássuk inkább mit szúrtak el nagyon a fejlesztők. Kezdjük első ízben a küllemmel. A CryEngine 3 miatt mindenki azt hitte, hogy ezzel a részlettel semmi, de semmi probléma nem lehet a végeredmény tekintetében. Jelentem, a rajongók – így köztük én – ezzel kapcsolatban is alaposan elbízták magukat, hiszen hiába tudott csodát művelni a CryEngine 3-mal például a Crytek, ők egyrészt kívül-belül ismerik a motort, másrészt pedig foglalkoztak is vele, ami a lengyelekről sajnos már egyáltalán nem mondható el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lett szép néhány pálya bizonyos része, de összességében nem ezt a teljesítményt vártuk volna ezzel a grafikus motorral, hiszen nem csak grafikai hibák, hanem érezhetően a nemtörődömségből származó összecsapott, egyszerű, élettelen és műanyag pályarészek, valamint objektumok árnyalják az összképet, ami hangsúlyozandó, hogy így sem lett rossz, de ennél sokkal jobbat vártunk.
Ez a frázis sajnos maximálisan ráhúzható a játékmenetre is, amitől ugyebár szintén fejlődést vártunk, de többnyire ugyanazt kaptuk – méghozzá minden téren -, mint az első rész esetében. Legyen szó a kezelőfelületről, az unalmas és lineáris pályaszerkesztésről – még a CryEngine 3 által kiválóan kezelt sandbox elemekhez sem nyúltak a fejlesztők, amit végképp nem tudunk megérteni -, a végeredmény minden elemében visszaidézi számunkra az elődöt, holott elvártunk volna kisebb, de inkább nagyobb újításokat ezen a téren. Mind a harcok, mind a küldetések, de még a belassított lövedék kameranézete is ugyanolyan, mint a 2010-es elődben, a CryEngine 3 pedig a fentiek értelmében képtelen annyit dobni az összképen, hogy az elegendő lenne egy grafikai orgazmushoz. Pedig a küldetések és a tematika ismét érdekesre és izgalmasra sikerült, így lesznek majd klasszikus mesterlövész-küldetéseink, amikor valóban minden egyes lövés és minden egyes másodperc számítani fog, de társaink támogatása, célpontok elfogása, objektumok elfoglalása, és egyéb csendes gyilkosoknak szánt feladatok is várnak majd ránk, amelyeket élmény lenne kijátszani, de a számtalan hiba, hiányosság, kiegyensúlyozatlanság, nem mellesleg pedig a mesterséges intelligencia idiótasága miatt egyszerűen mégsem fogunk tudni élvezni.
Pedig a történettel sem lenne túl sok probléma, sőt, Cole Anderson oldalán eljuthatunk a Fülöp-szigetektől kezdve, Tibeten át Szarajevóba, méghozzá egy országhatárokon, sőt mi több, kontinenseken átívelő probléma megoldásának érdekében, amiben biológiai fegyver, zsoldos hadsereg, egy jellemtelen főhős és természetesen sok-sok akció is megtalálható. A közelharc ezúttal sem lesz a kenyerünk, és nem emlékszem rá pontosan, hogy az előző részben fel tudtuk-e szedni az ellenfél fegyvereit – úgy rémlik, hogy igen – ezt a folytatásban elfelejthetjük, így hiába is törnek ránk a legnagyobb elővigyázatosságunk ellenére is a szemben álló felek közvetlen közelről, mi csak egy távcsöves puskával vagy egy pisztollyal védekezhetünk. Nyilván annak a célnak kell majd a szemünk előtt lobognia, hogy minél csendesebben, minél halkabban likvidáljuk az ellenfeleket, netán férkőzzünk a közelükbe és egy kés segítségével segítsük át őket a túlvilágra, ez azonban nem mindig lesz egyszerű feladat. A mesterséges unintelligencia és a fejlesztők böszmesége miatt ugyanis csak és kizárólag akkor lesz lehetőségünk ilyen hadműveletek kivitelezésére, amennyiben oda bújunk el és pont azon a vonalon haladunk, amelyet a készítők megálmodtak nekünk, amint ugyanis egy kicsit feldobnánk magunknak az amúgy elég egysíkú játékélményt, rögtön azon fogjuk kapni magunkat, hogy töltjük be egy korábbi mentett állásunkat.
Apropó mentés, mi sem természetesebb, minthogy csak az ellenőrzőpontokon ment a játék, amelyeket pont úgy helyeztek el a készítők, hogy még véletlenül sem a legnehezebb részek előtt legyenek, így ha belefutunk valami óriási hibába, gyakran többször is a kérdéses probléma előtt 4-5 perccel kell kezdenünk az adott pályarészt. Velem is előfordult több ízben – egy világítótorony elfoglalásánál -, hogy hiába közelítettem meg a bokrokban, csigatempóval az ellenfeleket, nem ott mentem, ahol a készítők szerették volna, így még meg sem láttam az ellenfelet, sőt, ő sem láthatott engem elméletileg, gyakorlatilag azonban mégis úgy lelőtt, mint a huzat, az adott mentési pont pedig két komolyabb ellenfélhullám előtt volt, próbálkozásaim száma pedig legalább ötre rúgott. Ilyenkor mondta volna nekem valaki még egyszer, hogy egy játékkritikus élete csupa móka és kacagás. A Sniper: Ghost Warrior 2 esetében azonban az az érdekes, hogy bármennyi óriási hibával is rendelkezik, mégis képes voltam szeretni és élvezni a küldetéseket, mert mesterlövésznek lenni még mindig oltári jó móka, és bár elviekben a kilőtt golyóra és teljesítményünkre hatással van a környezet – alacsonyabb szinteken csomó segítségünk van, legnehezebben viszont játszhatatlan a végeredmény -, én a legtöbbször sikeresen átadtam magamat a feladatnak és élveztem, ahogy következmények nélkül oszthatom a fejeseket.
A játék ettől még természetesen ismét egy bughalmaz lett, de ami ennél is nagyobb gond, hogy csalódást is okozott mindazoknak, akik reménykedtek a City Interactive csapatában, hogy talán megjött az eszük, de látszik, hogy szimplán tesznek arra a tényre, hogy minőségi játékot alkossanak. Jól elvannak a középszerűségben, a minimális költségű fejlesztésekkel, amelyek így is, úgy is visszahozzák a befektetett összeget, hiszen az olcsó lengyel munkaerő nem kérdez, csak örül, hogy dolgozhat. Mi azonban egyáltalán nem örülünk annak, hogy a Sniper: Ghost Warrior 2 ilyen lett, mert dacára annak, hogy legalább féltucatszor elcsúsztatták a premiert, a fejlesztőknek még legalább fél évig kellett volna dolgozniuk rajta ahhoz, hogy azt mondhassuk: megpróbálták. A City Interactive azonban nem próbálkozott, inkább elkészítette ismét az első részt, egy kicsit jobb grafikával. Ha az tetszett, ebben sem fogsz csalódni, de készülj fel, hogy ugyanazok a hibák és hiányosságok fognak várni rád! Én a pontszám ellenére is óriásit csalódtam, de nem is a játékban, inkább a készítőkben a lustaság és a nemtörődömség miatt.