Shellshock 2: Blood Trails teszt

/>Miért is vinné? A vietnami háború itt tulajdonképpen csak egy aláfestő koncepcióként van jelen, hiszen ellentétben az első résszel, amely szintén egy feledhető alkotás volt, a második felvonás sem marad majd meg hosszú távon jó emlékként a háttértárunkban. Bűnbakok keresése helyett inkább nézzük át miért is kerül ilyen negatív szemszögből tálalásra a játék...

Ne keressünk történelemhűséget, sem valós eseményeket, hiszen ilyenekkel nem találkozunk a Shellshock 2: Blood Trails esetében. Adott alapszituációként a vietnami leégés, viszont mielőtt komolyabban beleélnénk magunkat a vietkongok irtásába, meg kell jegyezni, hogy normális változataikkal nem nagyon fogunk összefutni a dzsungelekben, hiszen egy repülőgép lezuhanása miatt a kis sárga ellenfelek bezöldültek, hála egy vírusfélének. Ettől persze ők szépen klónozódtak, és beleiket kiforgatva, bűzösen és koszosan követelik az életünket, szüntelen, de sajnos hasztalan. Az egész alkotás tulajdonképpen egy menekülést mutat be, főhősünk ugyanis a mi segítségünkkel szeretne kijutni ebből a szörnyfészekből, viszont valami mindig áthúzza a számítását, barátai pedig sorban elhullnak, minket meg már az üvöltés kerülget, hogy ekkora balfácánok nem lehetnek ezek az emberek. De mégis...


A körítés tehát mondhatjuk így, átlagos horror-klisé, ami alapjaiban nem lenne gond, hiszen ott volt a Dead Space esete példaképpen, ahol az alapok szintén majdnem így indultak, de kellő színesítéssel egy kiváló összkép lett a végeredmény. A Shellshock 2 esetében sajnos csak szájhúzogatásra futja, hiszen sem a sztori, sem a játék menete nem fog nagy megdöbbenést csalni az arcunkra. Sajnos...


Ha skatulyázni kellene a játékot, akkor egyértelműen az FPS kategóriába tehetjük, és sokaknak ez elég is lehet arra, hogy most elforduljanak a produktumtól, hiszen átlag, hentelős, vérengzős játékkal van dolgunk, ahol gondolkodni maximum annyit kell, hogy melyik kezünkkel nyúlunk a ropis pohárba, vagy, hogy melyik kezünkben tartsuk a cigarettát. A pályák lineárisak, még elrontani sem lehet az előrevezető utat, a kialakításuk egész otthonos, de nem túl változatos, a zombik pedig folyamatosan jönnek, rohannak, őrjöngenek, mi pedig csak darálunk, darálunk, és darálunk.


Helyszínünk ugye általában a dzsungel, de előfordul egy-két kisváros, vagy kis falusi környezet is, beleszőve a csapdákkal teli sűrű erdőségekbe, kizárólag a változatosság kedvéért. Ahhoz bőven elegendő változatosság szorult a 10 végigjátszható pályába, hogy menetközben ne unjuk meg magunkat, persze ha valakinek nem kenyere a pusztítás, már az első pályák valamelyikén elindulhat az Esc gombocska felé, pláne ha meglátja a grafikai körítést, amiről inkább majd később szólnék néhány nem túl kedves gondolatot.

A játékmenet nem szorul nagy bemutatásra egyetlen FPS rajongó előtt sem, de azért ne menjünk el mellette szó nélkül, még akkor sem, ha reformációt itt bizony nem köszönthetünk. Egy pályán mindig újabb, és újabb feladatok fognak ránk köszönteni, tehát nem csak egyetlen cél végett utazunk át a dzsungelen, viszont ezek a feladatok nem a kalandjátékokból ismerős fejtörők lesznek, hanem vagy védekeznünk kell, vagy támadnunk, de előfordul, hogy előbb felfedezni valamit, aztán jöhet a darálás. Ellenfeleink első körben vietnami katonák lesznek, de sokkal többet fogunk találkozni az ő mutálódott változataikkal. Mivel a zombikommandónak teljesen mindegy ki a zsákmány, előszeretettel támadnak sárgult változataikra is, így előfordulhat olyan eshetőség, mikor kettejük csatájába botlunk. Ilyenkor pedig elegendő ha ölbe tett kézzel nézzük, ahogy lepusztítják egymást, elég lesz majd a győzteseket leterítenünk.

Alapjáraton három fegyver lehet egy időben nálunk, de nagy arzenálra azért ne számítsunk. Kétféle kés, háromféle pisztoly, szintén háromféle gépkarabély, gránát, valamint egy hatalmas golyóköpködő áll rendelkezésünkre az aprításhoz, belevaló viszont elég kevés lesz megtalálható a pályákon. Szerencsére több helyen elhelyeztek a fejlesztők álló golyóköpködőket, amiket ha meglátunk inkább ugorjunk be mögéjük gyorsan, hiszen biztosan egy egész hadseregnyi élőhalott fog az életünkre törni, a nálunk lévő lőszert pedig inkább tartalékoljuk nehezebb időkre.

#tv#

Az illetékesek megpróbálták feldobni a játékmenetet a konzolokon már bejáratott gombcsapkodásos módszerrel. Ha egy sarokból, vagy rejtekhelyről ránk támadó zombi meg akarja keseríteni az életünket, vagy belefutunk egy csapdába, amelyből szintén sok lesz a dzsungeles részeken, alapból kimerevedik a kép, az idő lelassul, és a képernyőn megjelennek gombok, melyeket a helyes sorrendben lenyomva fogadja csak el a program, ha valamit elrontunk a nagy izgalomban, töltődik is be a korábbi mentésünk. Idegesítő, arról nem is beszélve, hogy szinte az egész játék scriptelt események halmaza. Minden előre be van táplálva, semmi sincs véletlenül, minden ugyanakkor, és ugyanott van, mindig, most és mindörökké. (Ámen.) Ilyet 2009-ben, ne! Azt pedig meg sem merem említeni, hogy egy adott aknamezőn, ha nem arra kelünk át, amerre a programozás szeretné, úgy felrobbanunk, mint a huzat, teljesen mindegy, hogy hozzáértünk-e a taposóaknához, avagy sem. Érdekes, és kifejezetten idegtépő, szegény billentyűzetemen azóta sem működik pár gomb, amit a játék okozta ideges perceimben kicsit megsimogattam.

Az ellenfelek egyébiránt tonnaszámra fognak ránk támadni, és kihívás nélkül fogjuk aprítani őket. Egyetlen ellenségünk csak az alacsony muníciómennyiség lesz. Akik bejáratott hardcore FPS arcok, azoknak javasolt a legmagasabb nehézségi szinten elkezdeni már az első pályát, ugyanis komoly ásítás-szindróma lehet a végeredmény az ellenkező esetben.


Kettő egész pozitív dolgot tudnék kiemelni a játékmenetből, amik nem teljesen ide kapcsolódnak, de szorosan kötődnek egymáshoz. Az első a játék hangulata, mivel stílusát tekintve ugye horror, ha ez még nem esett volna le a zombik hallatán. A nappali dzsungeles pályákon annyira talán nem is, de amikor éjszaka koslatunk az erdőben, vagy egy ház szűk folyosóin futkározunk 10 tölténnyel a tárunkban, és messziről már halljuk a mutánsok sikítozását, éhes hörgését, na hát ilyenkor a jóemberek szíve is megdobban ijedtében. Ezek a részek (melyekből amúgy sajnos kevés van) tényleg nagyon hangulatosak lettek, és kellő adrenalinnal pumpálják meg az embert, de a végeredményhez sokat nem tesznek hozzá. A második pont ehhez a részhez tartozóan az anatómia lenne, de nevezhetjük trancsírozásnak is, ugyanis áldozatainkat darabokra szabdalhatjuk, sűrű vértócsákat hagyva magunk után, ami a hozzám hasonlóan morbid lelkivilágú emberkéknek (Cannibal Corpse rajongók előnyben) kifejezetten örömet okoz, a gond csak az, hogy kevés a töltény, és ritkán élhetünk ezen virtuális szenvedélyünknek. Erre pedig szintén azt kell, hogy mondjam, sajnos... Mert, ha teletömnék a zsebünket tölténnyel, és minden ellenfelet real-time (nem előre programozott pontokon) zúzhatnánk apró cafatokra, máris egy egész ponttal feljebb ment volna a mérce, de így ez is csak keveset nyom a latba.


A horrornak pedig még nincs vége, hiszen most kellene kielemezni a grafikát, valamint a hangokat. Kezdjük a kevésbé rosszabbal, a grafikával. Az biztos, hogy ez nem 2009-es színvonal. Mondhatnám a játékra azt, hogy csúnya, de nem fogom, mert annyira azért nem rossz a helyzet, de olyan kissé baltával faragottnak tűnik az egész, különösebb finomhangolások nélkül. Az egész olyan végletekig lett egyszerűsítve, olyan semmi kiugró nincs benne ha ránézünk. "Itt egy fa és kész..." Semmi, "Hű, de realisztikus...", vagy "Hű, de szép..." gondolat a fejünkben, csak úgy ott van, és nem törődünk vele, elmegyünk mellette. Ez pedig alapjaiban nagy hiba. De akkor most még hozzuk szóba a hangokat is, amiktől aztán már teljesen a plafonra ugrottam. A zombik sikítozása, meg üvöltözése az egyedüli hanghatás, amit értékelni tudok, mert az kellően parás, ijesztő, és megad egy alaphangulatot, az adrenalinpumpálás mellett. De a fegyverek hangjai valami siralmasak, a lépésink körülbelül olyanok, mintha két lovon ülnénk egyszerre, és úgy haladnánk előre, a zenék (már amikor szól valami) pedig borzalmasak...

Ha valakinek ez még nem lenne elég, elárulnám, hogy multiplayer opció sincs a játékban, végigjátsszuk a 10 pályát (nekem kemény 5 órámba tellett, mértem), és kész, nincs tovább, nincs bónusz, nincs extra, maximum újra végigszenvedhetjük az egészet.


Sajnos... Túl sokszor hangzott el ez a szó az iromány során, pedig rengeteg apró ötlettel fel lehetett volna dobni a Shellshock 2-t, nem is értem ezekre miért nem került sor. Az elképzelés alapjáraton nem lett volna rossz, de lehet, hogy már egy szebb grafika után is több pontszámmal lehetne jutalmazni a Blood Trails-t, mint így alapjában ahogyan van. Ha ez a játék mondjuk 5 évvel ezelőtt érkezik, simán sikeres lehetett volna, de egy Crysis után, hát... Ez nem elegendő másra, csak egy jó nagy szájhúzásra. Ha csak arra vágysz, hogy lemészárold a fél vietnami haderőt, sárgástól, zöldestől, mindenestől, akkor nézz utána az alkotásnak, hiszen egy átlag FPS-nek tökéletes, de több nincs benne... Sajnos!